REAL-EOD

Beránek, Ábel

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
310
Hogyan, merre tovább?
A területen a mai tájhasználatot erőteljesen befolyásolja a folytatódó kiszáradás, illetve a rendszeres 
aszálykárok. Emiatt a szántóföldi művelés egyre inkább a nedvesebb területeket veszi igénybe, meg-
szűnéssel fenyegetve az egykori kaszálóréteket. A korábbi rétek és mocsarak egyre gyakrabban esnek 
nemesnyár telepítés áldozatául (jóllehet a kiszámíthatatlan talajvízszint-ingadozás miatt sok helyen 
a fák kipusztulnak). A nedves és üde területek megőrzésének első feltétele tehát a további talajvíz-
szint-csökkenés megakadályozása. A száraz homoki gyepek fennmaradása biztosítottnak látszik, sőt, 
a szántók felhagyásával területük további növekedésére is számíthatunk. A regeneráció és a kedvező 
természeti állapot fenntartásának azonban feltétele a kíméletes legeltetés, amellyel megelőzhető a táj-
idegen akác és bálványfa („ecetfa”) eluralkodása. Sajnos a természetközeli állapotú erdők fenntartása 
rendkívüli nehézségekbe ütközik. A ma rutinszerűen alkalmazott erdőfelújítási módszerek az értékes 
aljnövényzetet visszafordíthatatlanul károsítják, ami az erdők eljellegtelenedéséhez vezet. A fiatalabb 
tölgyeseket teljes mértékben eluralják a tájidegen cserjefajok, elsősorban az észak-amerikai eredetű 
kései meggy. A kiemelkedő értéket képviselő tölgyesek megőrzéséhez speciális erdőkezelési módsze-
reket kell kidolgozni, hosszú távon pedig a tájidegen erdőállományok őshonosra történő lecserélésé-
re kell törekedni.
A színes térkép-sorok letölthetők a www.e-misszio.hu weboldalról.
II. MÉTA-TúrA 
2004. április 29. – május 2.
A Heves-Borsodi-dombság homokkő sziklagyepjeiről
Beránek Ábel
A Heves-Borsodi-dombság (más néven Kis-Bükk, Ó-Bükk, Ózd–Pétervásárai dombság) 150–541 m 
közötti tszf-i magasságú, többnyire DNY-i lejtésirányú hegyközi dombság. Felszínének kb. 80%-a 
300–500 m magas tagolt dombsági, kb. 20%-a medencedombsági orográfiai domborzattípusba tar-
tozik. Az évi középhőmérséklet 8,3–8,5 °C, a csapadék 600–640 mm közötti. A dombság döntő te-
rületén az alapkőzet különböző cementálódású oligocén kori homokkő (Marosi és Somogyi 1990). 
Ezen oligocénkori homokkő egészen Salgótarján környékéig megtalálható, és a Karancs, a Medves, a 
Cserhát és a Heves-Borsodi-dombság legnagyobb tömegű alapkőzetét adja (Csiky 1997).
A homokkő felszínre bukkanása a tájegységben alapvetően két elhelyezkedésben jellemző:
- Mély eróziós völgyaljakban. E völgyekben találjuk a tájegység néhány apró szurdokerdő foltját 
(Arló: Bábos-völgy, Borsodszentgyörgy: Kántor-lápa, Hangony: Szoros-völgy) Az itt található homok-
kősziklákon nem beszélhetünk sziklagyepek kialakulásáról, mert javarészt kicsik, fajkészletük szegényes, 
legtöbbször csak mohák foltjait (gyakori a Conocephalum conicum), és néhány páfrányt (Asplenium 
trichomanes, Polypodium vulgare) láthatunk rajtuk. (ritkán előfordulnak még: Asplenium scolopendrium, 
Gymnocarpium robertianum, Polypodium interjectum.) Az itteni sziklakibúvások feltehetőleg nem 
antropogén hatásra jöttek létre, és legfeljebb a helytelen erdőkezelés növelhette méretüket.
- Többnyire déli, délnyugati kitettségben, kb. 300–420 m közötti meredek lejtőkön. Ezeken ala-
kultak ki a Festuca pallens-es homokkő sziklagyepek. Ezek javarésze antropogén hatásra keletkezhe-
tett. Ezt látszik alátámasztani az, hogy sok sziklagyepben (pl.: Tarnalelesz: Peskő, Völgyi-Szarvaskő; 
Borsodszentgyörgy és Domaháza körüli degradált állományok) gyakori a Juniperus communis, mely 
az egykori intenzív legeltetésre utal, továbbá az is, hogy e sziklagyepek többsége települések kö-
zelében vagy közvetlenül azok mellett található (pl.: Istenmezeje: Noé szőlője, Tarnalelesz: Peskő, 
Szentdomonkos: Kő-hegy). Ezen falvak melletti, egykoron sekély talajú legelőket az állatok patáikkal 
311
felszaggatták, kitaposták, majd a meginduló erózió hatására a talaj lemosódott, szabad sziklafelületek 
jöttek létre, melyek már visszaerdősülni képtelenek voltak. Eme eróziós folyamat különböző fázisai 
napjainkban is tanulmányozhatók (Csiky, Sulyok és Schmotzer 1999).
A homokkő sziklagyepről, mint társulásról:
– A sziklahasadékok fajai alárendelt szerepet töltenek be, mert a kőzet gyors mállása miatt a sziklare-
pedések fejletlenek (Csiky 1997).
– Legtöbb esetben a szubsztrát a kipreparálódott homokkőpadokon felgyülemlett homok (Csiky 
1997).
– E homokon változatos összetételű flóra díszlik, melyekben megtaláljuk a mészkő és dolomit-
sziklagyepek (Festuca pallens, Melica ciliata, Allium senescens subsp. montanum, Lactuca perennis, 
Chamaecytisus hirsutus subsp. ciliatus), valamint a sziklai és homoki gyepek közös fajait is (Pulsatilla 
grandis, Pulsatilla pratensis subsp. nigricans, Potentilla arenaria, Onosma arenaria, Teucrium montanum, 
Minuartia setacea, Allium flavum, Iris pumila, Carex humilis, Stipa pulcherrima), sokszor számos deg-
radációt jelző fajjal (Papaver confine, Bothriochloa ischaemum stb.).
– Fontos jellemző a gyepszint alacsony százalékos borítása (10–30%), valamint a kis fajszám (Ko-
vács és Máthé 1960-as cönológiai felvételeiben állományonként csak 16–19 faj fordul elő!).
– Sok sziklagyepben erősen terjed az akác és a fekete fenyő.
– A legtöbb homokkő sziklafal növényzete csak néhány száz, néhány ezer éves (Csiky, Sulyok és 
Schmotzer 1999).
– Érdekes továbbá, hogy míg a Salgótarján körüli homokkő sziklagyepekben néhány „középdunai 
flóraválasztós” faj (Allium moschatum, Ononis pusilla, Seseli hippomarathrum) és számos homoki gye-
pekkel közös – az Északi-középhegységben ritka – faj (Fumana  procumbens, Minuartia glomerata, 
Gypsophyla paniculata, Silene conica) került elő (Csiky, Sulyok és Schmotzer 1999), addig a Heves-
Borsodi-dombság sziklagyepjeiben ezek – a jelenlegi adatok alapján – már nem találhatók meg. 
Irodalom
Bartha Cs. (1997): Florisztikai adatok a Hangony-völgyből. – Kitaibelia 2 (1): 69–70.
Benedek O. és Zay A. (1987): Adatok a Heves-megyei Észak-Tarnavidék flórájához. – Folia Historico–naturalia Musei 
Matrensis 12: 19–20.
Csiky J., Sulyok J. és Schmotzer A. (1999): Adatok a Salgótarján körüli oligocén kori homokkő flórájához. – 
Kitaibelia 4(1): 55–63.
Csiky J. (1997): Salgótarján körüli oligocén kori homokkő felszínek vegetációja. – Kitaibelia 2(2): 265.
Kovács M. és Máthé I. (1964): A mátrai flórajárás (Agriense) sziklavegetációja. – Bot. Közlem. 51: 2–18.
Lengyel G. (1905): Florisztikai adatok Heves-vármegye északi részéből. – Növénytani közlemények 5(1): 9–20; 51–61.
Marosi S. és Somogyi S. (1990): Magyarország kistájainak katasztere II. – MTA Földrajztudományi Kutatóintézete, Bp.
rédei T. és Aszalós r. (1997): A Heves-Borsodi dombvidék meszes homokkövének sziklagyepjei. – IV. Magyar Ökoló-
gus Kongresszus (Előadások és poszterek összefoglalói), Pécs, p: 163.
Simon T. (1992): A magyarországi edényes flóra határozója. – Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 892 pp.
Soó r. (1937): A Mátra-hegység és környékének flórája. – Magyar flóraművek I. 89 pp.
Suba J. (1963): A Tarna-vidék flórájához. – Acta Acad. Paed. Agriensis 9: 253–261.
Suba J. (1969): A Tarna-vidék flórájának kritikai elemzése. – Acta Acad. Paed. Agriensis 7: 379–413.
Sulyok J. és Schmotzer A. (1999): Adatok a Tarna-vidék és a Bükk északi előterének flórájához I. – Kitaibelia 4(2): 
367–380.


A Heves-Borsodi-dombság homokkő sziklagyepjeiről

Keszei, Balázs

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
354
III. MÉTA-TúrA 
2004. október 19–24.
Az Iván környéki szikesek növényzete
Keszei Balázs
Személyes adalékok
A területet gyermekkoromtól ismerem, kb. 30 éve jártam itt először. Akkor még működött a cséri 
téglagyár, nagyüzemi marhakarám volt a közelben és ide (az iváni disznólegelőre, illetve a cséri szike-
sekre) hajtották ki a falu kondáját.
Egy idős iváni bácsi a nagyapjára hivatkozva mesélte, hogy kis tölgy erdő állt a legelő szomszéd-
ságában, és ide makkoltatni hajtották a sertéseket. A terület szikes vegetációja csak az 1990-es évek 
végétől „tűnt fel”. Mesterházy Attila néhány szép kosbor fajra hívta fel a figyelmemet a területen. Ma 
a megfelelő KEF kvadrátnegyedből 620 virágos fajt ismerünk.
Bevezetés
Az elmúlt néhány év botanikai munkájának eredményeként a répce vidék flórájának és vegetációjá-
nak olyan értékeit sikerült feltárni, amelyek mérlegelése után a környezetvédelmi miniszter 1/1999 
(I. 18) számú rendeletével a répce menti mocsárréteket a Fertő-Hanság Nemzeti Park hansági terü-
letegységéhez csatolta. A répce-sík kistáj természetvédelmi szempontból legértékesebb egybefüggő 
területei így védettek lettek, és megőrzésük lehetőségének realitása megnövekedett. A nemzeti park 
részévé vált területek azonban csak részei annak az egységnek, amelynek értékei törvényes oltalom-
mal vagy anélkül mindenképpen megőrzésre érdemesek! 
A répce vonalát követő területek mellett további rétek, fás ligetek biztosítanak hasonló életkörül-
ményeket, mint a védetté nyilvánított élőhelyek. Jelen referátum két eltérő jellegű, nem védett gyep 
növényzetéről kíván keresztmetszetet adni.
A répce-sík átlagos tengerszint feletti magassága 167 m, igazi alföldies jellegű tökéletes síkság be-
nyomását kelti. Az egységes, alig tagolt felszínt hordalékkúp jellegű kavicstakarók, a répce elmosó-
dott medrei, völgyei tagolják. Barna jégkorszaki vályoggal és lösszel fedett kistáj. A répce alluviumán 
réti öntések és a réti talajok alakultak ki. A kistájban csekély kiterjedéssel, kavics takaróval körül zárt, 
kis medencében löszszerű agyagon, iszapos agyagon közepes és réti szolonyecek képződtek, amelyek 
morfológiai jellemzői az Alföld szikeseihez hasonlóak (Marosi és Somogyi 1990). Ezek legkifejezet-
tebb maradványai Csér és Iván községek között, a cséri téglagyári tavak közelében (ÉNy-ra, illetve 
K-re) találhatók. 
Cséri szikesek 
Az iváni völgy domborzatilag és vízrajzilag is medence-jellegű, csupán Csáfordjánosfa községnél van 
egy szűk vízrajzi „kapu”. Ezen lép ki a Kócsod-patak, s tart a mélyebb fekvésű répcevölgy felé. A 
Kocsód vízszállítása csekély, alig befolyásolja az iváni medence lefolyástalanságát. A medence egyes 
területein a kémhatásviszonyok még a szikes talajok viszonylatában is szélsőségesek (pH: 9–10), az 
összes só mennyisége 0,02–0,5 %, a NaHCO3 túlsúlya jellemző (Várallyai 1964). 
A szikesekre jellemző növényfajok megvannak, a társulások azonban néhol nehezen azono-
síthatók. Ennek az oka a töredékességben, mozaikosságban, illetve az egyes helyeken előrehala-
dott degradációban keresendő. A rendszeres kaszálás csak a terület egy részére korlátozódik, ahol 
a terepkiemelkedeseken löszgyepszerű, réti fajokban gazdag gyepek, tavisztyeppek (Cynodonti-
Poëtum angustifoliae rapaics ex Soó 1957), másutt ürmös szikes puszta foltjai (Artemisio santonici-
Festucetum pseudovinae Soó in Máthé 1933 corr Borhidi 1996) jelennek meg, váltakozva az alacso-
nyabb térszínek növényegyütteseivel. 
355
A szikes elemeket csökkenő mértékben hordozó terület különböző mértékig degradált - főképp 
siska nádtippan (Calamagrostis epigeios) és magas aranyvessző (Solidago gigantea) által -, tarackos 
tippannal (Agrostis stolonifera) jellemezhető vegetációs egység. Nagyon heterogén ezen terület nö-
vényzete. A fent említett fajok mellett lokálisan uralkodónak mondható a szürkekáka (Holoschoenus 
romanus), illetve a közönséges borkóró (Thalictrum minus). A szarvas hagyma (Allium carinatum, 
eszmei értéke 2000 Ft) 20-30 töves állománya fordul elő. 
A mélyedésekben mocsárrétek (Carici vulpinae-Alopecuretum pratensis (Máthé & Kovács M. 
1967) Soó 1971 corr. Borhidi 1996, Agrostio-Deschampsietum caespitosae (Soó1928) Ujvárosi 
1947) és magassásosok (Caricetum acutiformis Egler 1933) cönózisai uralkodnak. 
A szolonyec szikfoknövényzet (Puccinellietum limosae Magyar ex Soó 1933) fajai a kis terüle-
tű (pár négyzetméter), kis borítottságú felszíneken fordulnak elő. A nyárelőn a sziki szittyó (Juncus 
gerardi), a tengerparti kígyófű (Triglochin maritimus), a sziki mézpázsit (Puccinellia limosa), a pe-
rifériákon a réti sás (Carex distans), később a sziki útifű (Plantago maritima), illetve a sziki őszirózsa 
(Aster tripolium ssp. pannonicus) megjelenése jellemzi ezt a cönózist. A legnagyobb sókoncentrációt 
tűrő fajok a Kocsód-patakba futó árkok meredek partjait több helyütt is uralják, ahol padkásodásra 
emlékeztető geomorfológiai formák jelennek meg. A terület természetvédelmi szempontból legérté-
kesebb növényei, a nyárra szinte teljesen kiszáradó árkokban vagy környezetükben találhatók. A kos-
borfajaik közül a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris, aktuálisan veszélyeztetett, 5000 Ft), kb. 
40-50 egyede, a vitézkosborból (Orchis militaris, potenciálisan veszélyeztetett, 10000 Ft) 4 tő, a 
fehér madársisakból (Cephalanthera damasonium, 5000 Ft) egy senyvedő példány virágzott az el-
múlt években. A bödrős borgyökér (Oenanthe fistulosa) potenciálisan veszélyeztetett növénye az ár-
koknak.
Iváni disznólegelő
Az iváni medence ismertetett talajviszonyain, a fent tárgyalt területhez közel (az Iván-Csáfordjánosfa 
műúttól keletre) található, Iván község hosszú évek óta nem legeltettet disznólelegelője. Egy része 
rendszeresen kaszált, másutt cserjésedő, kaszálatlan. 
A cséri szikeseknél jobb természetességi állapotban találhatók az ürmös szikes puszta és a kaszá-
lóréti elemekben gazdagabb löszlegelő asszociációi. A cserjésedő, magaskórós fiziognómiájú terület 
öreg tölgyei valamikori kiterjedtebb fás legelő meglétéről árulkodnak. A ritkásan álló fák között sziki 
erdőspuszta-rét (Peucedano-Asteretum sedifolii Soó 1947 corr. Borhidi 1996) fajait találjuk. Az ősz-
szel tömeges sziki kocsord (Peucedanum officinale, 2000 Ft), a réti őszirózsa (Aster sedifolius ssp. 
canus, 2000 Ft), az aranyfürt (Aster linosyris), mellett korábbi aszpektusokban gyakori a magyar 
szegfű (Dianthus pontederae), a közönséges szikipozdor (Podospermum canum, Podospermum canum 
var. integrifolius) az ékes napvirág (Helianthemum ovatum), az agárkosbor (Orchis morio, potenci-
álisan veszélyeztetett, 10000 Ft), a rigószegfű (Moenchia mantica). A tölgyek kb. 40-60 évesek, vi-
szonylag alacsony termetűek. Kb. 5-10 évvel ezelőtt a disznólegelő egy részén tölgytelepítés történt, 
de a sorba ültetett példányok rosszul fejlődők, senyvedők.
Ezt a területet is árok szeli ketté, melyben nád (Phragmites australis), gyékény (Typha latifolia) és 
egyes szakaszokon tavi káka (Schoenoplectus lacustris), illetve a rekettyefűz (Salix cinerea) az uralko-
dó. Az árok peremén virágzik a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata, potenciálisan ve-
szélyeztetett, 10000 Ft). 
Védelmi javaslatok
A cséri szikesek egy részét rendszeresen kaszálják, ezek a területek jó állapotúak. Másutt a degradáció 
megállítása és az értékek megmentése évenkénti kaszálást igényelne.
Az iváni disznólegelő sziki erdőspuszta-rét társulást kivéve szintén szükség van a kaszálásra. Az 
említett cönózis viszont érintetlenséget igényel! Fajainak többsége a kaszálásra, legeltetésre, tapo-
sásra érzékeny. Hosszú távú fennmaradásához mindenképpen szükséges az egész társulás-komplex 
megőrzése minden biotikus és abiótikus jellemzőjével együtt (Varga Z. és Vargáné S. J. in Borhidi 
és Sántha 1999)!
356
Összefoglalás
A cséri szikesek szikes voltukkal, szigetszerűen megjelenő halofiton fajaikkal, védett és/vagy veszé-
lyeztetett növényeikkel, az iváni disznólegelő fás legelőmaradványként képviselnek értéket. A sziki 
erdőspuszta-rét társulás, mint Kárpát-medencei endemikus asszociáció kiemelkedő természetvédelmi 
jelentőségű (Varga Z. és Vargáné S. J. in Borhidi és Sántha 1999), külön kiemelendő, hogy a tiszán-
túli pusztáktól teljesen elszigetelt előfordulásról van szó.
Fajlista
Függelék (2010 március)
A Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság 2007-re előkészítette és elindította az Iváni szikesek Ter-
mészetvédelmi Terület védetté nyilvánítási eljárását. A tervezett terület 96,4 hektár kiterjedésű. A 
sors iróniája hogy éppen a 2007-ben a védendő területen, a Disznólegelőt övező szikes rétek egy je-
lentős részét felszántották. Ezzel közel egy időben a Csér községhez közeli Sós legelő területén erdő-
telepítés előkészítő munkálatait végezték és a pászták elkészítéséhez itt is szántást végeztek.
A sziki erdőspuszta-rét (Peucedano-Asteretum sedifolii) érintetlen maradt. A felszántások következ-
tében jelentős természetkárosítás történt, de további beavatkozások megakadályozásával megkezdőd-
hetett a terület regenerációja.
Achillea collina
Achillea setacea
Agrimonia eupatoria
Agrostis stolonifera
Allium angulosum
Allium carinatum  
Allium scorodoprasum
Allium vineale
Alopecurus pratensis
Anthoxanthum odoratum
Arrhenatherum elatius
Artemisia pontica
Artemisia santonicum
Asperula cynanchica
Aster linosyris
Aster sedifolius ssp. canus  
Aster tripolium ssp. 
pannonicus
Betonica officinalis
Bolboschoenus maritimus
Brachypodium pinnatum
Briza media
Bromus inermis
Bromus mollis
Bupleurum tenuissimum
Calamagrostis epigeios
Campanula glomerata
Carex acutiformis
Carex caryophyllea
Carex distans
Carex flacca
Carex gracilis
Carex vulpina
Carlina vulgaris
Centaurea pannonica
Centaurea scabiosa
Centaurium erythraea
Cephalanthera 
damasonium  
Colchicum autumnale
Cruciata pedemontana
Cynodon dactylon
Dactylis glomerata
Dactylorhiza incarnata  
Deschampsia caespitosa
Dianthus armeria
Dianthus pontederae
Dipsacus laciniatus
Dorycnium herbaceum
Epipactis palustris  
Festuca pratensis
Festuca pseudovina
Festuca rupicola
Filipendula vulgaris
Galium boreale
Galium verum
Genista tinctoria
Gratiola officinalis
Helianthemum ovatum
Holoschoenus romanus
Hypericum perforatum
Inula britannica
Iris pseudacorus
Juncus effusus
Juncus gerardii
Loranthus europaeus
Lotus tenuis
Lychnis flos-cuculi
Lysimachia nummularia
Lysimachia vulgaris
Lythrum salicaria
Medicago lupulina
Medicago falcata
Mentha pulegium
Moenchia mantica
Molinia coerulea
Odontites rubra
Oenanthe fistulosa  
Ononis spinosa
Orchis militaris  
Orchis morio  
Peucedanum carvifolia
Peucedanum cervaria
Peucedanum officinale  
Phalaroides arundinacea
Stachys germanica 
Phragmites australis
Picea abies
Pinus nigra
Plantago maritima
Poa angustifolia
Podospermum canum 
Podospermum canum var. 
integrifolius
Polygala comosa
Potentilla anserina
Potentilla argentea
Prunella laciniata
Prunus spinosa
Puccinellia distans
Pulicaria vulgaris
Quercus robur
Rhinanthus minor
Rosa gallica
Salix cinerea
Scabiosa ochroleuca
Schoenoplectus lacustris
Schoenoplectus 
tabernaemontani
Sedum acre
Senecio erucifolius
Serratula tinctoria
Solidago gigantea
Spergula arvensis
Stachys palustris
Succisa pratensis
Tetragonolobus maritimus
Thalictrum minus
Thesium arvense
Teucrium chamaedrys
Thymus glabrescens
Trifolium campestre
Trifolium montanum
Typha latifolia
Veronica chamaedrys
Veronica spicata stb…
357
Szarvashagyma (Allium carinatum) A Sós legelő területén 20–30 töves állománya fordult elő. 
Élőhelyét felszántás érte, jelenlegi előfordulása bizonytalan.
Molyhos őszirózsa (Aster canus, syn.: Aster sedifolius ssp. canus) Önálló fajról vagy a réti őszi-
rózsa molyhos alfajáról van szó. Nagy területeken jelenik meg mind az Iváni disznólegelőn illetve a 
Cséri szikeseken. Kisebb csoportjai a Sós legelőn is megmaradtak. Összállománya 1 000–10 000 tő 
körül lehet.
Fehér madársisak (Cephalanthera damasonium) 1999-ben a Sós lehelőt szegélyező nyárfák alatt 
egyetlen senyvedő tő jelenlétét sikerült igazolni. Megléte és állománya bizonytalan.
Hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) Az Iváni disznólegelőt átszelő árok partján ke-
rült elő csekély egyedszámban 1999-ben. Ma előfordulása és állománya bizonytalan.
Mocsári nőszőfű (Epipactis palustris) A mocsári nőszőfű 30–40 egyede él a területen. Minden 
ismert előfordulás az árkokhoz, csatornákhoz kötött. Legnagyobb egyedszámban a Sós legelőt átszelő 
árok medrében illetve partján fordul elő. Termőhelye nem sérült.
Vitézkosbor (Orchis militaris) A Sós legelőt átszelő árok partján él. Egyedszáma csekély 3–6 tő.
Agárkosbor (Orchis morio) A leggyakoribb orchideánk, minden vizsgált területrészleten előfor-
dul, állománya összesen 50–200 tő lehet.
Sziki kocsord (Peucedanum officinale) Az Iváni disznólegelő területén él. Szép állományban te-
nyészik, becsült egyedszáma 1 000 tő közeli lehet.
Keskenylevelű tüdőfű (Pulmonaria angustifolia) Iván, a községtől D-re („Iváni szikesek”), 
cserjésedő sztyepréten, 50 tő (Király és mtsai. 2007). 
Cönológiai felvételek
Győr-Moson-Sopron megye, Iván, Disznólegelő; 2004. 08. 07.; 2×2 m; %-os becslés; Keszei Balázs; 
Peucedano-Asteretum sedifolii
Fajok
1 2 3 4 5 6 7
90% 80% 100% 80% 80% 90% 90%
Achillea setacea . . . . . + .
Agrimonia eupatoria . . . . . + .
Allium vineale + . . + 1 + .
Alopecurus pratensis . . . 1 . . .
Aster linosyris 30 30 20 + 20 10 5
Aster sedifolius ssp. canus 20 30 + 40 25 10 30
Betonica officinalis + . + . + + .
Centaurea pannonica + . . . . . +
Dactylis glomerata . . . + . . .
Dianthus armeria . . + . . . .
Doronicum germanicum . . . . 5 . .
Festuca pseudovina . 5 . . . . .
Festuca rupicola . . . . 10 5 10
Filipendula vulgaris + + + . + + .
Galium verum + + . + . + +
Genista tinctoria . . + . . . .
Knautia arvensis . . . . . + .
Peucedanum cervaria 10 5 + . . 5 .
Peucedanum officinalis 30 10 80 30 20 60 40
Phleum phleoides . . . . + . .
Serratula tinctoria 1 1 . 10 + . .
Veronica spicatum ssp. orchideum + . 1 . . + 5
Vicia cracca . . . . . + .
358
Irodalom
*1/1999. (I. 18.) KöM rendelete a Fertő-Hanság Nemzeti Park bővítéséről. - Magyar Közlöny (3) 92–93.
Borhidi A. és Sántha A. (szerk. 1999): Vörös könyv Magyarország növény társulásairól. – Természetbúvár Alapítvány Ki-
adó, Budapest, (1) 362 pp., (2) 404 pp. 
Csapody I. (1963): Növényföldrajzi jellemzés. – In: Danszky I. (szerk.) Magyarország erdőgazdasági tájai... III. Kisal-
föld erdőgazdasági tájcsoport - Országos Erdőgazdasági Főigazgatóság, pp: 50–51.
Gombocz E. (1906): Sopron vármegye növényföldrajza és flórája. – Matematikai és Természettudományi Közlemények 
28: 401–577.
Keszei B. (1996): A nagygeresdi rétek növénytársulásai és azok természetességi állapota. – Vasi Szemle 50(2): 190–205. 
Keszei B. (1997): A répce menti rétek vegetációja. – IV. Magyar Ökológus Kongresszus, Előadások és poszterek összefoglalói, 
p: 95.
Keszei B. (1997): A répce menti rétek vegetációja Vámoscsalád és Csáfordjánosfa térségében. – Vasi Szemle 51(4): 
469–480.
Keszei B. (1998): A répce-vidék flóra- és vegetációkutatásának eddigi eredményei. – Kitaibelia 3(2): 259–261.
Keszei B. (2000): Az Iván környéki szikes foltok növényzete. – Kanitzia 8: 13–19. 
Király G., Mesterházy A. és Király A. (2007): Adatok a Nyugat-Dunántúl flórájához és növényföldrajzához. – Flora 
Pannonica 5: 3–66.
Marosi S. és Somogyi S.  (szerk. 1990): Magyarország kistájainak katasztere I. – MTA Földrajztudományi Kutató Inté-
zet, Budapest, pp: 413–417.
Molnár Zs. (1999): Ősi és másodlagos (szikes) puszták a Tiszántúlon. – In: Füleky Gy. (szerk.): A táj változásai a Kár-
pát-medencében, GATE, Gödöllő, pp: 231–233.
rakonczay Z. (szerk. 1996): Szigetköztől az Őrségig. A Nyugat-Dunántúl védett természeti értékei. - Mezőgazda Kiadó, 
Bp. pp: 27–43.
Simon T. (1992): A magyarországi edényes flóra határozója. - Tankönyvkiadó, Budapest, 892 pp.
Várallyay Gy. (1964): A dunántúli szikesek II. Az Iván környéki szikes talajok és azok keletkezése – Agrokémia és talaj-
tan 13(1-2): 3–20.


Az Iván környéki szikesek növényzete

Bartha, Sándor

A természetvédelmi kezeléseket megalapozó vegetációkutatásokról

Fekete, Gábor

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
159
IV. MÉTA-TúrA 
2005. április 21–24.
A Balkánon jártam
Fekete Gábor, 2005. március 15.
Még kezdő, de már nem „zöldfülű” botanikusnak számítottam, amikor 1961-ben váratlan lehető-
ségem nyílt egy bulgáriai tanulmányút megtételére. Nem sok bíztatás kellett, hogy igent mondjak. 
Élénken élt bennem az a tudat, hogy „nekünk van keresnivalónk a Balkánon”. A Balkán-kutatás ma-
gyar hagyományai erősek, floristáink, taxonómusaink régtől, alapvetően járultak hozzá a balkáni or-
szágok flórájának feltárásához. Kitaibel, Janka, Sadler, Borbás, Lengyel, Filarszky, a két Fridvalszky, 
Pénzes, Ujhelyi csak kiragadott nevek a hosszú sorból, a kétszáz éves történetből. Albánia flórájának 
feltárásában nagy részt vállalt két hazánkfia: Kümmerle J. Béla és Jávorka Sándor, illetőleg az MTA 
1918. évi expedíciója. A másik világító példa Degen Árpád nevéhez fűződik, aki a világ egyik legrész-
letesebb flóraművét állította össze a horvátországi Velebitről. A Balkánnak (és keletibb régióknak) a 
feltárása olyan nagy intenzitással folyt, hogy nem kis részben az ilyen eredményeket közreadó folyó-
irat szüksége is felmerült. Nem véletlen, hogy ennek (a nemzetközinek tekintett Magyar Botanikai 
Lapoknak, 1902–1934) létrehozója is magyar volt: Degen Árpád. 
No, de engem – noha a florisztikát sem vetettem meg – elsősorban mégis a cönológiai érdeklődés 
hajtott. Ez vezényelt már korábban is, hosszú erdélyi, romániai felvételező utunkon (Jakucs Pál, Ger-
gely János, Fekete Gábor, 1956 is). Együtt kerestük fel az Alduna vidékét, a Vaskapu, Herkulesfürdő 
gyönyörű hegyeit is, és ekkor kaptunk egy kiadós ízelítőt a balkáni vegetáció szédítő gazdagságából, 
az orgonás bokorerdők, sziklai feketefenyvesek flórájából. Komoly ráadást jelentett 1960. évi utam, 
a Vulkán-hegység (Déli-Kárpátok) dió-törökmogyoró sziklaerdőivel és Munténia sík- és dombvidé-
ki tölgyeseivel.
Az összes említett út mozgatója mégis idehaza keresendő. Ekkoriban, az ötvenes évek máso-
dik felében kezdtük el kutatni – a Növénytár kutatási programjaként – a hazai száraz tölgyeseket. 
Jakucs Pállal jártuk a középhegységek tájait, és fogtunk neki a tájképileg is igen vonzó, fajgazdag 
karsztbokorerdők felvételezésének. Zólyomi Bálintot, mesterünket, inkább az Alföld löszterületeinek 
egykor kiterjedt klímazonális tölgyese érdekelte, ezért az itt-ott még megbújó kis állománytöredékek 
nyomába indult. Később érdeklődésemet másfajta tölgyesek is foglalkoztatták. Csakhamar világossá 
vált, hogy a hazai tölgyesek értelmezése kitekintés, egy nagyobb régió (Észak-Balkán, Délkelet-Kö-
zép-Európa, másrészt meg Kelet-Európa) rokon erdőinek felkutatása, leírása nélkül aligha lehetséges, 
illetőleg a provincializmus veszélyével jár.
Az 1961-es út céljának tűztem ki, hogy egy lehető jó képet alkossak e keletbalkáni ország domb-
vidékeinek klímazonális, szubkontinentális tölgyeseiről.
A történet több, mint negyven éves, az út sok részletére mégis jól emlékszem. Arra nagyon, hogy a 
bolgár botanikus kollégák – elkeseredésemre – nem fogadtak túl szívesen, és utam tervezésében még 
kevesebb segítőkészséggel. Az elutasítás végül is a javamat szolgálta. Egy merész gondolat azt sugall-
ta, hogy az erdészek segítségét kérjem. Bejelentkeztem ezért a szófiai Erdészeti Főigazgatóságra, ahol 
előadtam: a tölgyeseiket kívánom felkeresni, és társulástani módszerekkel vizsgálni. Nem nevettek 
ki, nem dobtak ki. Sőt, egy egyedülálló kínálatot kaptam. A hivatal egyik magas rangú tisztviselője 
pár héttel korábban vonult nyugállományba. Bizonyára a szürke hivatali munka utáni szabadba-vá-
gyakozásának köszönhettem ajánlkozását, azt, hogy hajlandó volt kísérőmül szegődni egy hosszabb 
útra. El is kezdte a program szervezését. Minden telefonbeszélgetése aranyat ért. Az ország erdőgaz-
daságainak vezetői kísérőmet még főnöküknek tudták, ezért az első érkezéstől az utolsóig gépkocsi-
val vártak az állomásokon, adtak kézről-kézre bennünket. Az egyszerű erdőkerülők pedig erdészetük 
taghatárain tisztelegve fogadtak. Amúgy a munka rendje csaknem mindenütt azonos volt: megérke-
zés, egy deci sligovica lehajtása, az üzemtervi térképeken a szép idős állományok kiválasztása, a terep 
felkeresése. Kísérőim a célállományhoz megérkezve ledőltek egy fa alá, ahol csakhamar elfogta őket 
az álom. Magam pedig órákig dolgozhattam, ami cönológiai felvételezést jelentett, hagyományos 
módszerekkel. Az este rendszerint nagy vacsorákkal zárult. Mindez az erdész barátság jegyében (nem 
160
nagyon hangoztattam, hogy végzettségre botanikus vagyok). És ezenkívül a bolgár-magyar barátság 
jegyében! Ez ugyanis akkor – a tömegturizmus nagy fellendülését megelőzően – nem csak szólam 
volt. Ha egy-egy falusi kocsmába betévedtünk, az ott iddogáló vendégek rögtön a két nép barátsá-
gának ünneplésébe kezdtek. A szilvapálinka elutasítása – bármennyire is csak egy pohár friss vízre 
áhítoztam a tikkasztó melegekben – itt is nagy sértés-számba ment volna. Csoda, hogy nem lettem 
alkoholista, még nagyobb, hogy az elfogyasztott decik után még maradt erőm dolgozni. A barátság 
harmadik oka az volt, hogy különösen az ország északi részén, sokan jól ismerték Magyarországot. 
Némelyek, mint katonák töltöttek ott hónapokat, többnyire azonban kertészkedtek. Olyan faluban 
is megfordultam, ahol szinte minden család dolgozott valamikor hazánkban. Többnyire jó emlékek-
kel gondoltak vissza.
Elsősorban az ország északi részét jártuk be, a Balkán-hegység vonulattól északnak húzódó hegy-
vidéki, dombvidéki tájakat, Ludogorje és részben Dobrudzsa vidékét, aztán a tengerpart közeli vidé-
keket, a Sztrandzsa előhegyeit, magát a Sztrandzsa hegységet, majd a Sredna Gora-t. De felvételeztem 
az ország észak-nyugati csücskében is, Vidin közelében. 
A tölgyesek amúgy rögtön az elején közép-európai szem számára meglehetősen szokatlan, sőt 
meghökkentő formában mutatkoztak be. A festői Iszker-völgy – ezen kígyózik Szófia felé a vasútvo-
nal – két oldalán meredő hegyoldalait tölgyek ritkás állományai fedik – ha ezt a szót alkalmazhat-
juk az ottani fákra, amelyeknek alig van horizontális kiterjedése. A törzseket ugyanis erősen nyírják. 
Lombnyerés, alomszerzés céljából végzik ezt a kíméletlen műveletet. Az eltávolított oldalágak híján a 
megcsonkított fák képe leginkább egy kémcsőmosó kefére emlékeztet. A gyepszint emiatt sok fény-
hez jutva elfüvesedik, hiszen a cserjeszint is általában fejletlen. Az ilyen állományokat többnyire le-
geltetik is. Túlzás lenne állítani persze, hogy ez a tölgyerdők általános képe, mivel keleten többnyire 
szép erdőkkel volt dolgom. 
Gazdag felvételi anyaggal tértem haza. Szégyenszemre ennek feldolgozásával máig adós vagyok. 
Pedig közben összegyűjtöttem az eléggé szétszórt, nehezen hozzáférhető balkáni tölgyes-irodalmat is. 
Lapozgatom az öreg füzeteket, olvasom a feljegyzéseket, felidézem a régmúlt helyzeteket, segítőket. 
Felmerül a kérdés: mire valók azok a tapasztalatok, amelyeket az akkoriban bevett tanulmányutakon 
szerezhettünk? Néhány gondolat erejéig megkísérlem a válaszadást. 
Az ország leginkább kontinentális, csapadékszegény régiójának erdeiről Stojanov és mtsai, 1955 
adott először képet. Ez a dolgozat Zólyomi klasszikus leírásának (Zólyomi 1957) is egyik pilléréül 
szolgált. Itt, Ludogorje, Dobrudzsa területén magam is rábukkantam az erdőssztyepp erdőkre. A ro-
mán Dobrudzsa, ill. Dél-Munténia erdeivel egykor összeköttetésben állt, azokhoz igen hasonló szá-
raz tölgyesek kiterjedt löszplakórokon nőnek. A Kárpát-medence klímazonális lösztölgyeseivel közös 
jelenség, hogy a molyhos tölgy itt is állományalkotó. A kocsánytalan tölgy viszont már szálanként 
sem lép fel. Belép viszont helyette a kisázsiai Quercus pedunculiflora. Ezekben az akkor nagy kiter-
jedésű állományokban az erdő záródása gyenge, a lombsátor erősen hézagos, a fák növekedése rossz, 
girbe-gurbák, csököttek, jelezve, hogy a talaj termőképessége csökkent, korlátozott. A fénybőségben 
azt várhatnánk, hogy a cserjeszint fejlett legyen. Ludogorje erdőssztyepp tölgyeseinek cserjeszintje 
viszont ugyancsak szegényes. Maga a tatárjuhar jelen van ugyan, de jószerivel csak a gyepszintben, a 
cserjeszintet csak néha éri el. A faji kompozíció amúgy a magyarországi erdőssztyepp löszerdőkéhöz 
nagyon hasonló. Az eltérések elsősorban a már említett fiziognómiában, továbbá az aljnövényzet 
mintázatában jelentkeznek. Erre azt mondhatnánk, hogy finom szemcsés, ami alatta azt értem, hogy 
a fénygazdag gyepszintben az egyes populációk nem nagyobb foltokban, hanem kevés egyeddel van-
nak jelen – száraz tölgyes elemek és sztyeppfajok egyaránt jól diszpergáltan egymással „elkeverve”. 
Kétségtelen, hogy a fent leírt bulgáriai állományok az alsó erdőhatár, az „erdei lét” peremén létez-
nek. Ilyen extrém architektúrájú erdők – puha alapkőzeten – a Kárpát-medencében ma nem isme-
retesek. Elképzelhető viszont, hogy az ország délkeleti felében, túl számos hegyvidéki fa- és cserjefaj 
lokális határán, a sztyeppbe beágyazva egykor kifejlődhettek hasonló állományok. 
Tovább menve, az északkelet-balkáni (és hozzá még a havasalföldi) lösz erdőssztyepp-erdő állo-
mányok bejárása, felvételezése megerősítette azt a meglátást, hogy ennek a vegetációtípusnak a saját 
florisztikai variabilitása a földrajzi térben nem számottevő. Pontosabban: a variabilitás elsősorban az 
egyes tájak flórájának beszüremkedő nem-specialista fajaira vezethető vissza. Az egyöntetűség véle-
ményem szerint a délkelet-európai erdőssztyepp erdők vegetációtörténeti értelemben vett fiatal ko-
rára enged következtetni. 
161
Az idő nagyobb részét amúgy a zárt, klímazonális tölgyesekben, elsősorban a csertölgy és a ma-
gyartölgy (a nemzetközi irodalomban újabban: balkán tölgy) erdeiben töltöttem el, munkával. Nem 
voltak számomra ismeretlenek, mert előző évben nem csak a Havasalföldön, de a Bánátban is dol-
goztam bennük. Ez az erdőféleség ugyanis már régóta izgatott, elsősorban megint csak a hazai vegetá-
ció jobb megértése okán. A mély talajú (elsősorban barna erdőtalajú) zonális tölgyeseket nálunk egy 
ideig a szarmata síkról leírt Potentilla alba-s tölgyesekkel azonosítottuk (elsősorban Zólyomi Bálint 
nyomán), mígnem Soó rezső rá nem mutatott (helyesen) arra, hogy a pannóniai tér (a dombvidé-
kek, alacsony hegyek és a Dunántúl) tölgyesei sok és lényeges bélyegben eltérnek amazoktól. Han-
goztatta a Balkán tölgyeseivel való rokonságukat is. Ki kell azonban mondanunk, hogy kocsánytalan 
tölgy -csertölgy erdőink átmenetiségükben is nagymértékben önállóak. Sajátos például az európai és 
a déli elemek „jól beállított” aránya, amelynek legjobb kifejezője a két uralkodó fafaj, hiszen tudjuk, 
hogy a kocsánytalan tölgy közép-európai, a cser pedig kelet-szubmediterrán elterjedésű. Jelentősé-
güket az is aláhúzza, hogy a kocsánytalan tölgy-csertölgy erdők az egykori vegetációban az ország te-
rületének közel 20%-át fedték. Nagy területeken a természetes növényzet mátrixát jelentették-jelen-
tik, amiről könnyen meggyőződhetünk, ha csak az ország áttekintő vegetáció-térképére pillantunk. 
Fontosságuk ellenére –egy-két tájmonográfiától eltekintve – nincsenek kellően jól dokumentálva, 
nincs eléggé világos képünk a kompozíciós változatosságukról. Azt azért tudjuk, hogy a variabilitás 
nálunk nagyjából három dimenzióban generálódik. 1. Változó nedvességtartalmú talajokon a szar-
mata tölgyesekhez közelítő változatok (Quercus robur-ral) jellemzők. 2. A nagyobb magasságokban 
a szubmediterrán elemek elszegényedése megy végbe, beleértve a Quercus cerris elmaradását is. Vé-
gül (3.) egy hasonló szegényedés figyelhető meg északkelet felé haladva, de most már nem csak direkt 
ható tényezők (pl. hőmennyiség csökkenése) miatt, hanem áreageográfiai okokból. 
De térjünk vissza Bulgáriára! A magyar tölgy az egész országban gyakori, de északi részén különö-
sen elterjedt, erdőalkotó fafaj. Ismerjük társulási viszonyait, be is jelölhetjük helyét a vegetációban. 
Az északkeleti Balkánon, de már a Déli-Kárpátoktól lefelé, a tölgyesek öve széles. Széles és „jól ré-
tegzett”, ahol mindegyik tölgyfaj jól meghatározott zónát talált magának, pedig a Kárpát-medencé-
hez képest a Quercus farnetto mellett a már említett Quercus pedunculiflora is beékelődött az erdei 
vegetációba. Olténiában, a Dunára merőleges transzszekt mentén előbb a folyamot kísérő klimati-
kus sztyeppeket (homoki vagy löszsztyeppek) keresztezzük, ezt követi az erdőssztyepp zóna Quercus 
pedunculiflora, majd Quercus pubescens sávja. Kissé magasabban kevés Quercus cerris elegyedik az 
erdőssztyepp erdőkbe. Majd a cserhez társul a Quercus farnetto, de ez már zárt erdő. Még magasab-
ban a Quercus polycarpa (Qu. petraea) következik. Keletebbre a magyartölgy már az erdősztyepp 
zóna és a zárt tölgyesek összekötésében játszik szerepet. Megjegyzem, hogy hazánkban az egyetlen ős-
honosnak tekinthető magyar tölgy állomány Kácsfürdőnél, a Bükk-hegységben ugyancsak ilyen ha-
tárra, a tatárjuharos tölgyes és a cseres-tölgyes határára esik.
A tölgyeseknek a kárpát-medenceinél jobb elkülönülése a Duna alsó szakasza régiójában a jövő-
ben is ígéretes kutatási téma. Itt mintegy felnagyítva vizsgálható az erdőssztyepp és tölgyes öv szeg-
regációja, összehasonlítva a Kárpát-medence belsejével. Megfordítva: a Kárpát-medence belsejében a 
tölgyek összetorlódtak, övezetességük nehezebben kivehető. Ebben a geomorfológia is közrejátszik, 
de az is, hogy nálunk a kocsánytalan tölgy vitalitása nagyobb, helyfoglalása dombvidékeinken erő-
teljesebb.
Összefoglalásként elmondható, hogy – a Kárpát-medence belsejével összemérhető – Észak-Bul-
gáriában (de mondhatjuk: Észak-Balkánon) a zonális, mély talajú tölgyesek diverzifikációjában a 
szubsztrátum már nem lényeges mozgató tényező. Szarmata-észak-középeurópai kocsányostölgy er-
dőkről nincs tudomásom. Továbbá nem a tájak földrajzi-horizontális elhelyezkedése a meghatározó 
(ill. nem faj-elterjedési tényezők). Marad viszont a harmadik faktor, a vertikalitás, amely a széles töl-
gyes övben a kompozíciós variabilitás fő mozgatója. 
A Balkán belsejében (Macedoniában, Thráciában) és Dél-Görögországban is ismertek magyar 
tölgy-csertölgy erdők. Ezekről csupán irodalmi ismereteim vannak. Az európai-középeurópai flóra-
hatás ezekben is megnyilvánul, de a bennszülött, balkáni, szubbalkáni, valamint szubmediterrán fa-
jok is ugyanekkora vagy nagyobb szerepet játszanak. Ősiségük – társulás-evolúciós értelemben – két-
ségtelen, és nem lennék meglepve, ha valaki az északbalkáni erdőket belőlük levezetné!


A Balkánon jártam

Keveházi, Katalin

Varga, András

Monok, István

A Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár 1701 előtti nyomtatványai

Szunyogh, Gábor

Vámos, Éva

Vámosné Vigyázó, Lilly

SZUNYOGH GÁBOR
Bánki-Csonka motorok működése digitális 
kisfilmeken
Az előadás célja, hogy Bánki Donát születésének 150. évfordulójához kapcsolódva kiemelje, és a Magyar Műszaki 
és Közlekedési Múzeum tanulmánytárában őrzött eredeti gépeken bemutassa a Bánki-Csonka motorok jellegze­
tességeit, műszaki érdekességeit.
BEVEZETÉS
150 éve, 1859-ben született B á n k i  D on át  (1859-1922), a magyar gépészet egyik legkiemelkedőbb 
alkotója. Neve szinte minden hazánkfia előtt ismert, büszkén emlegetjük munkatársával, C so n k a  
JÁNOSsal (1852-1939) együtt, mint a karburátor feltalálóit1 Sokak számára azonban már kevésbé 
köztudott, hogy nem csak a porlasztóval, hanem sok más újítással és találmánnyal járultak hoz­
zá a belső égésű motorok sikeres fejlődéséhez, diadalútjához. A 19. század utolsó évtizedeiben 
ugyanis a gázmotorok még számos „gyerekbetegségtől” szenvedtek, és még nem tudtak a gőz­
gépekkel, mint legfőbb erőgép-fajtával versenyre kelni2. B á n k i  és C so n k a  viszont számos olyan 
szabadalmat nyújtott be, és -  a Ganz gyárnak köszönhetően -  ipari méretekben meg is valósított, 
melyek újabb és még újabb lendületet adtak a motorok hatékonyságának és üzembiztonságának 
növeléséhez. Ezek az újítások azonban a mai ember számára „láthatatlanok”. Láthatatlanok egy­
részt azért, mert amit még napjainkban is használnak belőlük, az a korszerű motorok mélyén van 
elrejtve, másrészt a belső égésű motorok arculatában az elmúlt száz év alatt a technikai fejlődés 
túlhaladottá tette őket. Ha tehát szeretnénk megismerni Bá n k i  D o n á t  munkásságának lényegét, 
akkor magunk elé kell idéznünk a 19. és 20. század fordulóján készült motorokat, és képzeletben 
beindítva őket, szemügyre kell vennünk főbb alkatrészeiket, azok mozgását, viselkedését.
Bár napjainkban Bánki-motorok üzemszerűen már sehol sem működnek, a Magyar Műszaki és 
Közlekedési Múzeum interaktív gépcsarnokában, a Mobileumban sokféle Bánki-Csonka motor talál­
ható, melyek mechanikusan mozgásba hozhatók, tanulmányozhatók. Ezek alapján készültek azok a 
digitális kisfilmek, melyeket az „Újabb eredmények a hazai tudomány, technika és orvostudomány kö­
réből” című konferencián bemutattunk. Jelen cikkben összefoglaljuk e kisfilmek lényegét, kiemelve 
azokat a főbb gépészeti megoldásokat, melyek a Bánki-Csonka motorok jellegzetességeit adták.
A BÁNKI-CSONKA MOTOROK FŐBB JELLEGZETESSÉGEI
A Bánki-motorok kis fordulatszámon (2-300 ford/perc) működtek, ezért a dugattyújukkal és a 
hozzájuk kapcsolódó gépelemekkel (hajtórúddal, forgattyús tengellyel) viszonylag nagy erőt, ill. 
forgatónyomatékot kellett kifejteniük. Emiatt — a későbbi, gyorsjáratú motorokhoz képest — al­
33
10.23716/TTO.17.2010.07
katrészeiket nagy méretűre kellett tervezni, ami robusztus arculatot kölcsönzött nekik. Magassá­
guk 1,5-3 méter, súlyuk pedig teljesítményükhöz képest tetemes: a kisebb, 2-4 kW-os motorok 
tömege 4-500 kg körül mozgott, a nagyobb, 10-12 kW-osoké a 3 tonnát is meghaladta3 Hengerel­
rendezésük álló helyzetű, karterük nyitott, mechanizmusuk a motorházon kívül foglalt helyet. Sok 
tekintetben még a gőzgépekre emlékeztettek, mert szelepvezérlő rudazatukat nem (a későbbi mo­
torokétól eltérően) bütykös tengelyek mozgatták, hanem a gőzgépekben megszokott excenterek. 
Fordulatszám-szabályozásuk kihagyásos, a munkahengerükbe jutott robbanókeverék begyújtása 
izzócsővel vagy kisfeszültségű elektromos ívvel történt. Üzemanyag-ellátásukat (a kezdeti válto­
zatoktól eltekintve) vízbefecskendezésre alkalmas kettős porlasztó végezte. Hűtésük a munkahen­
gert körbefolyó hűtővízzel zajlott, olajozásukat — szintén a gőzgépeken elterjedt — Henry-féle 
olajozópoharakkal oldották meg. Rendszerint helyhez kötötten (stabil motorként) üzemeltek, de 
előfordult, hogy kocsisszerkezetre szerelve (félstabil motorként) odavontatták ezeket, ahol éppen 
szükség volt rájuk.
A BÁNKI-MOTOROK ÜZEMANYAGELLÁTÓ-RENDSZERE
A Bánki-Csonka motorok leghíresebb (és a műszaki fejlődés szempontjából legjelentősebb) alkat­
része a porlasztó. Ismeretes, hogy a motorok kezdetben eleve légnemű tüzelőanyaggal (különbö­
ző gázokkal) üzemelhettek, mert csak ezek képezhettek a levegővel közvetlenül robbanó elegyet. 
Annak érdekében, hogy a benzint, alkoholt vagy petróleumot megfelelően gyors (robbanássze­
rű) égésre kényszerítsék, biztosítani kellett egyenletes elosztásukat a munkahenger belsejében. Ez 
egyszerű befecskendezéssel nyilvánvalóan nem volt megoldható. Bár a 19. század végén sokféle 
találmány jelent meg a folyadékok robbanóképes elgázosítására, közülük egyik sem biztosított 
folyamatosan állandó vagy szabályozható összetételű benzin-levegő keveréket, márpedig ez volt 
a jó hatásfokú, egyenletes működés záloga. E téren alapvető előrelépést a karburátor (porlasztó) 
jelentett.
Feltalálásának előzménye, hogy Bánki Donát, a Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt. fiatal 
gépészmérnöke azt a feladatot kapta a gyár igazgatójától, Mechwart AndrásíóI, hogy tárja fel a 
Leobersdorfer Maschinenfabrik AG-től 1887-ben átvett, működésképtelen benzinmotorok hibái­
nak okát, és tegye használhatóvá őket. Bánki segítségül hívta a József Műegyetem tanműhelyének 
vezetőjét, Csonka JÁNOSt, akinél ő maga is tanult néhány évvel korábban. Miközben a leobersdorfi 
motorok hibáit keresték, sok kiváló motorfejlesztőhöz hasonlóan ők is szembe találták magukat a 
folyékony üzemanyagok elgázosításának problémájával. A megoldáshoz — a hagyomány szerint
— egy véletlen találkozás segítette őket. Amint a pesti Múzeum-kőrúton sétáltak a Műegyetem (a 
mai ELTE központi épülete) felé, elhaladtak egy utcai virágkereskedés előtt, ahol a virágárus lány 
éppen egy kis permetezővel vizet fújt virágaira, hogy felfrissítse azokat a nyári melegben. Bár a 
virágok frissen tartásának ez a módja közismert volt, Csonkát mégis egy korszakalkotó ötlet meg­
fogalmazásához vezette: úgy kell a folyékony üzemanyagot a motorba juttatni, mint ahogy a virág­
árus lány szórja a vizet portékáira. A porlasztott benzin vagy petróleum apró cseppjei tömegükhöz 
képest olyan nagy (fajlagos) felülettel rendelkeznek, hogy a levegővel elkeveredve pillanatszerűen 
lángra lobbanhatnak. Ennek nyomán készítették el a karburátort, melyet Bánki és Csonka 1893. 
február 11-én szabadalmaztatott4.
A világ első működő porlasztóját és az első porlasztóval üzemelő (Nel-es) motort a Magyar 
Műszaki és Közlekedési Múzeum őrzi. Mérete meglepően nagy a mai karburátokéval összehason­
lítva. Egybe volt építve a szívószeleppel, melynek nyitásáról a külső légnyomás, zárásáról egy rúgó 
gondoskodott. (Ezt nevezték hörgőszelepes megoldásnak).
Tulajdonképpen a porlasztó feltalálásának köszönhető a belső égésű motorok széles- körű 
elterjedése, sőt, a „gőzgépekkel vívott verseny megnyerése a folyékony üzemanyagok használata
34
10.23716/TTO.17.2010.07
olyan alkalmazási területeket is megnyitott a motorizáció előtt, ahol gőzgépekkel vagy gázmotor­
okkal csak igen körülményesen lehetett volna dolgozni, pl. a közúti forgalomban, a légi vagy a víz 
alatti közlekedésben.). Sajnos külföldön sokan W il h e l m  M a y b a c h  (1846-1929) német gépkonst­
ruktőr nevéhez kötik az első porlasztó megalkotását, aki szintén feltalálta e szerkezetet, de erre 
vonatkozó szabadalmát csak 1893. augusztus 17-én, tehát fél évvel Bánkiék után jelentette be.
A porlasztó mellett B á n k i és C so n k a  egy másik, nagyjelentőségű újítással is előlépett: felta­
láltak egy olyan módszert, mely lehetővé tette az üzemanyag-levegő keverék nagymértékű komp­
resszióját korai (ön-) gyulladás veszélye nélkül. Ez a gép Bánki-féle víz-befecskendezéses motorként 
került be a technikatörténetbe. A nagy kompresszió-fok igénye már az Otto-motorok születésének 
pillanatától kezdve megmutatkozott, hiszen mennél nagyobb nyomásúra préselték össze a robba­
nó keveréket a gyújtás pillanatáig, annál nagyobb lett nyomása a robbanást követően, tehát annál 
több energiát lehetett kinyerni belőle. A munkavégzés szempontjából kedvező kompresszió azon­
ban hőmérsékletnövekedéssel is járt, és ha a sűrítés olyan mértékű volt, hogy a gáz hőmérséklete 
elérte az üzemanyag gyulladási hőmérsékletét, akkor túl korán bekövetkezett lángra lobbanása. 
(Ez a jelenség mutatkozik meg a motorok kopogásakor.)
B á n k i felismerte és elméleti számításokkal igazolta, hogy a kompresszió-fok mégis növelhető, 
ha közben a gázkeveréket hűtjük. Természetesen — amint azt szabadalmi leírásában is kiemeli — 
a munkahenger külső hűtése nem elegendő, ezért „belső” hűtésre van szükség. E célra legalkalma­
sabbnak azt látta, hogy az üzemanyaggal egyidejűleg vizet is poriasszanak a dugattyútérbe. Amint 
a sűrítés során a keverék hőmérséklete elérte a víz (adott nyomáson mérhető) forráspontját, a 
vízcseppek gyorsan elpárologtak, miközben hőt vontak el környezetüktől, azaz a robbanó elegytől. 
Elgondolása szerint (C so n k a  Já n o s  közreműködésével) 1:12 kompresszió arányú motort készí­
tett, melynek köszönhetően a hengerben a gyújtást megelőzőleg 16,5 bar nyomást sikerült öngyul­
ladás nélkül elérnie. Találmányát 1898-ban szabadalmaztatta, és megkezdődhetett a motorjainak 
sorozatgyártása a Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt.-ben.
A vizet egy ún. kettős porlasztóval juttatta a hengerbe. E szerkezet két (gyakorlatilag egyforma) 
úszóházzal rendelkezett, mindkettő állítható tűszeleppel kapcsolódott a porlasztó csövéhez (fúvó- 
kájához). Az egyikbe került az üzemanyag, a másikba a víz.
A ROBBANÓKEVERÉK GYÚJTÓBERENDEZÉSEI
A 19. század végén készült stabilmotorok munkahengerébe vezetett gáz-levegő keveréket nem a 
ma is használatos gyújtógyertyával robbantották fel, mert a szikra kialakulásához szükséges nagy 
feszültséget még nem tudták üzembiztosán előállítani, ezért a Bánki-motorokon (is) vagy az elekt­
romosságot teljesen nélkülöző csőgyújtást, vagy a kisfeszültséggel működő ún. szakításos gyújtást 
alkalmazták. (A nagyfeszültségű gyújtást és gyertyát R ó b e r t  B o s c h  (1861-1942) csak 1902-ben 
szabadalmaztatta5 [5].)
A csőgyújtás lényege, hogy a hengerfejből kivezetnek egy, külső végén lezárt csövet6 [6]. A 
cső végét folyamatosan melegítették, vagy valami más módon izzásban tartották. Üzem közben 
e cső megtelt kipufogó gázzal, hiszen a motorban nem alakulhatott ki olyan légáramlás, mely a 
kipufogás üteme során belőle az égéstermékeket kifújta volna. Amint azonban a friss gáz-levegő 
keveréket a kompressziós ütemben a dugattyú összenyomta, a csőben található éghetetlen füstgáz 
is összepréselődött, és az így „felszabadult” helyre benyomódott az éghető keverék. Abban a pilla­
natban, amikor a keverék elérte a cső feltüzesített szakaszát, lángra lobbant, előidézve a hengerben 
található teljes gázmennyiség robbanását.
A Bánki-motorokon e cső izzásban tartására kétféle mód volt használatos. Az egyik rendszer 
szerint egy folyamatosan égő láng melegítette a cső végét. Maga a szerkezet olyan volt, mint egy 
kis kémény a hengerfej mellett, mely alulról, egy csövön keresztül kapta az égéshez szükséges gázt,
35
10.23716/TTO.17.2010.07
a tetején pedig eltávozott a láng füstje. B á n k i és C so n k a  azonban 1897-ben egy olyan, ettől eltérő 
csőgyújtó-berendezést szabadalmaztatott, melyhez nem volt szükség folyamatos külső melegítés­
re. Az izzításhoz szükséges meleget a robbanások során fejlődő hő szolgáltatta, a csövet körülvevő 
hőszigetelő köpeny pedig gondoskodott arról, hogy a cső vége a következő kompressziós ciklusig 
forró maradjon. A gyújtás sikeréhez azzal is hozzájárultak, hogy a beszívandó levegőt egy, a kipu­
fogó gázokkal üzemelő hőcserélővel előmelegítették.
A BÁNKI-MOTOROK SZELEPVEZÉRLÉSE ÉS FORDULATSZÁM-SZABÁLYOZÁSA
A Bánki-Csonka motorok alapvető jellemzője az egyszerűség, a mozgó alkatrészek minimalizálá­
sára való törekvés. Emiatt csökkent meghibásodásaik esélye, és szerkezetük, mechanizmusuk jól 
áttekinthetővé vált. Roppant egyszerű volt pl. szelepvezérlő mechanizmusuk és fordulatszám-sza­
bályozó berendezésük7.
A Bánki-motoroknak csak a kipufogó szelepét vezérelték, szívószelepüket (hörgő- szelep­
ként) a külső légnyomás nyitotta. A gép főtengelyéről működtetett (a négy ütem miatt 1:2 át­
tételű) fogaskerék-hajtómű egy excentert mozgatott, mely excenter-rúdjával egy íves felületű 
himbát emelt ill. süllyesztett. A himbára támaszkodott a rúgóval előfeszített szelepszár, éspedig 
egy csuklósán rögzített nyelv közbeiktatásával. Amint az excenter megemelte az excenter-rudat, 
a himba is megemelkedett. íves felületének köszönhetően azonban az emelési pont a nyelvnek a 
nyelv forgáspontjától távoli végén kezdődött, ezáltal jelentős forgatónyomatékot fejtett ki rá. Erre 
azért volt szükség, hogy a kipufogó szelep megemelésének kezdeti pillanatában nagy emelőerőről 
gondoskodjon, ekkor ugyanis még a motor belsejében uralkodó teljes nyomás a szeleptányérra 
nehezedett. A szelepemelő rudazatnak tehát nagy ellenerőt kellett legyőznie. Amint azonban a 
szelep megemelkedésével egyidejűleg bekövetkezett a munkahenger dekompressziója, (és belső 
nyomása csökkent), a rudazatnak már csak a szelep előfeszítését biztosító rúgó erejét kellett kom­
penzálnia, tehát kisebb erő is elegendő volt a szelep további emeléséhez. Ilyenkor a himba ívének 
a forgásponttól távolabbi, ill. a nyelvnek a forgáspontjához közelebbi (kisebb forgatónyomatékot, 
de nagyobb mértékű szelepemelést adó) pontjai továbbították az excenter erejét.
A kipufogó szelep mechanizmusához szorosan kapcsolódott a Bánki-motorok fordulatszám- 
szabályozó berendezése. Maga a fordulatszám-érzékelő egy hihetetlenül egyszerű szerkezet volt: 
a főtengelyre rögzített dobban található két, kifli alakú röpsúlyból állt. (A dobot rendszerint ma­
gából a szelepvezérlő fogaskerékből alakították ki.) A súlyok egyik végét csuklósán rögzítették, 
másik végüket pedig egy rúgóhoz kapcsolták. Normál fordulatszámon a röpsúlyokban keletkező 
centrifugális erő a rúgó által kifejtett erő alatt maradt, azaz a súlyok „behúzott” állapotban helyez­
kedtek el. Ha azonban a motor fordulatszáma az előírtat meghaladta, akkor a megnövekvő cent­
rifugális erő a rúgó visszahúzó ereje ellenére a röpsúlyokat eltávolította egymástól. Ilyen esetben 
a végeiken található bütykök egy érzékelő karba ütköztek, és azt elmozdították. A röpsúlyok úgy 
voltak beállítva, hogy az érzékelő kar éppen akkor billenjen el, amikor a motor kipufogási ütem­
ben van, azaz a kipufogó szelep be van nyomva. Az érzékelő kar másik vége ezalatt úgy elbillent, 
hogy vége benyúlt a szelepemelő nyelv alá, és megakadályozta, hogy a kipufogás bevégeztével 
visszatérhessen eredeti helyzetébe. Következésképp a kipufogó szelep továbbra is nyitva maradt, 
megakadályozva, hogy a továbbiakban — lehetetlenné téve a kompressziót — a motor megfele­
lően üzemeljen. Ennek eredményeképpen a gép kihagyott egy munkaütemet. Ha ezalatt megfe­
lelően lelassult, akkor a röpsúlyok visszahúzódtak, a végeiken lévő bütykök nem billentették el a 
fordulatszám-érzékelő kart. így a következő ütemben a kipufogó szelep „normálisan” zárhatott, és 
a gép tovább folytathatta üzemét. Nyilvánvaló, hogy ha a megkívánt lassulás egy ütem kihagyásá­
val még nem következett be, akkor a röpsúlyok mindaddig kitámasztották a szelepet, amíg a gép 
vissza nem tért az előírt fordulatszámhoz.
36
10.23716/TTO.17.2010.07
Természetesen, amikor kihagyásos ütemet teljesített a motor, fölösleges volt, hogy üzemanya­
got szívjon be, hiszen az a nyitott kipufogó szelepen át munkavégzés nélkül távozott volna el. 
Ennek megakadályozására olyan összekötő rudat alkalmaztak, melynek alsó vége a kipufogó sze­
lephez volt rögzítve, felső vége pedig egy rúgón keresztül a szívószelep szárának végéhez kapcso­
lódott. Mármost, ha a kipufogó szelep nyitva volt, akkor a megemelkedő összekötő rúd a rúgón 
keresztül olyan erőt fejtett ki a szívószelep szárára, hogy a légnyomás nem tudta benyomni, azaz 
kimaradt egy szívási ütem is. (Természetesen normális fordulatszámon a szívás idején a kipufogó 
szelep zárva volt, tehát az összekötő rúd sem volt megemelve, így a szívó szelepet a légnyomás már 
akadály nélkül megnyithatta.)
BEFEJEZÉS
A Bánki-motorok népszerűek voltak hazánkban a 19. század végén és a 20. század első évtizede­
iben, a Ganz-gyár nagy számban készítette őket. A karburátornak köszönhető üzembiztonságuk, 
egyszerű szerkezetük és a vízbefecskendezés következtében jelentősen javuló hatásfokuk azt sej­
tette, hogy széles körben el fognak terjedni, nem csak Magyarországon, hanem külföldön is. E 
remény azonban hiúnak bizonyult, mert ugyanebben az időben jelentek meg a Diesel-motorok is, 
melyek — éppen a stabil motorok területén — komoly versenytársnak bizonyultak a Bánki-mo­
torok mellett. R u d o l f  D i e s e l  (1858-1913) kiváló anyagi és piaci lehetőségei e versenyt sajnos a 
Bánki-motorok rovására döntötték el.
FELHASZNÁLT IRODALOM:
1 Horváth Á: A tűzgéptől a gázturbináig. A motor technikatörténete. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1986.
2 Ordódy János: A gázmotorok gyakorlati kézikönyve. Thália Műintézet Részvénytársaság, Budapest, 1912. 303.
3 Güldner, Hugó: Das Entwerfen und Berechnen dér Verbrennungskraftmaschinen und Kraftgasanlagen. Springer, 
Berlin, 1914. 789.
4 Horváth S. -  Széli G. -Szunyogh G.: Bánki Donát szabadalmai. Budapesti Műszaki Főiskola és az Országos Mű­
szaki Múzeum közös kiadása. Kézirat. Budapest, 2006. 121.
Budapest, 1925. 741.
kiadása. Budapest, 1920. 128.
7 Morvái Zoltán: A gázgépek általános ismertetése. Kiss Gyula kiadó. Budapest, 1918. 159.
A szerző címe:
Prof. dr. Szunyogh Gábor
Oki. bányagépész és bányavillamossági mérnök, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum erőgép, szerszámgép és
munkagép gyűjteményének kurátora
Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Tanulmánytára
1146 B
37
10.23716/TTO.17.2010.07


Bánki-Csonka motorok működése digitális

kisfilmeken

Tóth, Sándor László

TÓTH SÁNDOR LÁSZLÓ
Gaul Károly (1854-1932) 
A hazai faipari szakoktatás megteremtője
115 éve annak, hogy a budapesti m. kir. Állami Középipar-tanoda Faipari szakosztálya 1883-ban megkezdte mű­
ködését. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter a Faipari szakosztály megszervezésével Gaul Károlyt 
bízta meg, aki az 1880-as években a még igen kezdetleges faipari szakképzést igyekezett magasabb szintre emelni. 
Számos szakkönyvet, tankönyvet, szakcikket írt. Ő volt az önálló, és a magyar igényekhez szabott ipari -  nemcsak 
faipari -  oktatás és továbbképzés megteremtője. A továbbképzések az ipari és technológiai ismereteken túlmenően 
könyveléssel és kalkuláció készítésével is foglalkoztak. Életútját, munkásságát egy-egy korabeli dokumentum se­
gítségével kívánom közkinccsé tenni.
1. ábra. Gaul Károly 1910 körül 
Picture 1. Károly Gaul around 1910
GAUL KÁROLY ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA
Iskolai évek
1854-ben a Torontál megyei Grabácz (később Garabos) kisközségben született. Édesapja szabó 
kisiparos volt. Elemi iskoláit részben szülőfalujában, részben Szegeden végezte, majd 1868-tól 
^tagykikindán tanult egy magán reáliskolában. Szegeden rokonainál lakott, tanulmányai mellett 
dolgozott az Ivánkovics-féle tímárműhelyben, majd a Feldmayer-féle kékfestő műhelyben, ahol 
^sajátította e mesterségek alapelemeit. Megismerkedett emellett a kocsikovács mesterséggel és a 
gyümölcsfa-nemesítéssel is.
107
10.23716/TTO.17.2010.19
Tanulmányait a Budai főreál tanodában (ma Toldy Gimnázium) folytatta, ahol diáktársai kor­
repetálásával jutott mellékkeresethez. Kémiatanára ajánlatára Wartha Vince műegyetemi tanár 
asszisztense lett. Az iskolai szünidőben a Ganz gyárban végzett vaselemzéseket, majd a MÁV igaz­
gatóságán tüzeléstechnikai kísérletekkel foglalkozott.
Nem érdektelen talán a bizonyítvány szövegéből egy részletet ismertetni: „ A tanuló ezen neki át­
adott bizonyítványt atyjának vagy atyja helyettesének azonnal átadni köteles.”
Egyetemi esztendők
Gaul 1875-től a budapesti kir. József Műegyetem gépészmérnöki szakosztályán tanult, majd 1880- 
ban szerzett gépészmérnöki oklevelet. Műegyetemi tanulmányai folyamán dolgozott Feszthy 
Adolf és Czigler Győző építészeknél, ahol jó rajzkészségét kamatoztatta, lakatosként a Vidacs 
János-féle gazdasági gépgyárban és a Gubicza-féle ekegyárban. 1877 nyarán Wartha Vince mű­
egyetemi tanár ajánlatára Resicán tanulmányozta az újonnan bevezetett Bessemer-féle acélgyár­
tást. Ugyancsak a nyári szünidőben vállalt munkát vidéki kovácsműhelyekben, majd Ausztriában 
papírgyárban, Morvaországban posztógyárban dolgozott.
1876-ban műegyetemi hallgatóként meghívták az akkori Földművelés-, Ipar- és Kereskede­
lemügyi Minisztériumban működő vámügyi szolgálathoz napidíjasként, amit az Ausztriával tör­
tént gazdasági kiegyezések tettek aktuálissá. Gaul Károlynak ugyanis áttekintése volt nemcsak 
a hazai, hanem más országok iparáról is, és -  amit külön kiemelnék -  rendelkezett a szükséges 
nyelvismerettel.
Hazai és külföldi tanulmányutak
*
A Műegyetem elvégzése után Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízásá­
ból tanulmányozta a főváros és környéke faiparát, többek között az asztalosipart, a faesztergályos-, 
a kádár-, a kocsiipart és a hintógyártást. 1881-ben ösztöndíjjal nyugat-európai tanulmányútra 
küldték, amelynek során Ausztriában, Cseh-Morvaországban, Németországban, Franciaország­
ban, Belgiumban és Angliában megismerkedhetett a kisipar virágzásával, a gyáripar fejlődésével. 
Bécsben és környékén a speciális manufaktúra tanulmányozása, Cseh-Morvaország faipara, a házi 
faipar, az ipari szövetkezetek, a hangszeripar, Németországban a famegmunkáló gépek, épületasz­
talos üzemek, faházgyártás, Franciaországban a bútorgyártás és egyéb iparok tanulmányozása vált 
lehetővé a miniszter ajánlólevele alapján. Párizsban hosszabb időt töltött az akkor európai hírű 
Dupont-féle kocsigyárban és egyik legalaposabb ismerője lett a kocsigyártás technikájának.
Az ipari üzemek mellett tanulmányozta az iparfejlesztési intézeteket, az oktatási intézménye­
ket, a technológiai iparmúzeumokat, műgyűjteményeket. Német, szerb, francia és angol nyelvtu­
dását ezekben az országokban gyarapíthatta. Bécsben a Technológiai Iparmúzeumban huzamo­
sabb ideig dolgozott. Megismerhette a tervszerű iparfejlesztés módszereit, az ipari továbbképzés 
szükségességét, az ipari oktatás gyakorlati irányultságát, a háziipar, az ipari szövetkezetek formáit, 
lehetőségeit.
A faipari szakoktatás hazai megteremtője
Külföldi tanulmányútjáról 1883-ban tért haza, ekkor Trefort miniszter kinevezte a budapesti m. 
kir. Közép Ipar Tanoda tanárának és megbízta a Faipari szakosztály megszervezésével és vezeté­
sével. Abban az időben ugyanis, tekintettel az ország nagykiterjedésű erdőségeiben rejlett nyers­
108
10.23716/TTO.17.2010.19
anyagbőségre, a faipart tekintették a leginkább fejlődőképes és legtöbbet ígérő iparágnak. (Az ak­
kori Magyarország a maga 325 négyzetkilométeres területével kb. háromszorosa volt a mainak, 
erdősültsége -  az erdők területi aránya -  25,5%. Manapság évtizedes erdőtelepítési munkával az 
ország erdősültségét 20%-ra sikerült felvinni, ami 1,7-1,8 millió hektár erdőt jelent. Gaul idéjében 
7,5 millió hektár erdő volt az országban.)
A Trefort Ágoston által aláírt tanári kinevezés (1889)
A kinevezési okmány címoldalának szövege:
A vallás és közoktatásügyi m. kir. minisztertől 
22887 sz.
Tekintetes 
Gaul Károly gépész 
mérnök urnák
Budapesten
Az okmány második oldala:
2288/7 számon
Kinevezem Tekintetes uraságodat a budapesti állami középipartanodához a faipar rendes tanárává 
ideiglenes minőségben. Feladatai lesznek a tantervben foglaltaknak és az azokhoz tartozó tárgyak­
nak előadása és a faipari műhely vezetése.
Évi illetménye 1800 (:egyezernyolcszáz:) forint fizetés és négyszáz (:400:) lakbér lészen.
A hivatalos esküt az intézet igazgatója előtt. ...befizetése az eskütétel napjától kezd [ve] fog utalvá­
ny oztatni.
Trefort
(aláírás)
Tekintetes Gaul Károly gépészmérnök úrnak
Gaul elkészítette a Szakosztály tantervét, berendezte a tanműhelyt, előadta a faipari technológiát 
és szakrajzot, de más tárgyakat is. Elkészítette a fából előállítható használati tárgyak, szerszámok, 
eszközök, kocsik, szekerek, ácsszerkezetek, épület- és bútorasztalos szerkezetek kisléptékű min­
tadarabjait. Szertárat hozott létre, a pácolás tanításához vegyészeti laboratóriumot létesített, fali­
táblákat rajzolt, fényképeken mutatta be a nevezetesebb faipari létesítményeket, fűrésztelepeket, 
gőzölőket, asztalosáru-gyárakat, hajlítottbútor-gyárakat stb.
Műhelylátogatásokat, szakmai kirándulásokat szervezett Budapestre és vidékre. Irányította a 
tanárjelöltek szakképzését.
^ régész és a szakértő
lalán furcsának hangzik, hogy Gaul Károlyt, mint régészt is megemlítem. Ennek rövid történe­
te: az 1800-as években Somogy vármegye több helységében (Somodor, Tétény, Sárszentmiklós 
és Nagylók) római kori leleteket, többek között kocsi-maradványokat találtak. Ezek leírásával, 
»összeillesztésével” a kocsigyártásban jártas Gault bízták meg, aki lelkiismeretességével és kellő 
szaktudásával a feladatot sikeresen hajtotta végre. A második világháború előtt, és egy ideig még
109
10.23716/TTO.17.2010.19
utána is a Gaul által végzett és dokumentált római kocsi-feltárást a tudományegyetem régészetén 
mintapéldaként tanították.
A kereskedelmi minisztérium mind gyakrabban igényelte Gaul szakvéleményét a faipari fejlesz­
tésekhez, a gépek kiválasztásához, gyárak, telepek terveinek elkészítéséhez, kivitelezésének ellen­
őrzéséhez.
Gaul részt vett a hazai és külföldi kiállítások tervezésében és rendezésében, így az 1885. évi 
budapesti általános kiállítás bolgár faipari részének tervezésében, amelyet Bulgáriában tett tanul­
mányútja előzött meg. Szerbiában, 1883-ban a kormány felkérésére javaslatot állított össze az ipar 
fejlesztésére, az oktatás megszervezésére. Az 1890. évi bécsi mezőgazdasági és erdészeti kiállítá­
son zsűritag. Az 1900. évi párizsi világkiállítás rendezésében való részvételéért aranyérmet kapott. 
Részt vett az 1896. évi Millenniumi kiállítás előkészítésében, több csoport: a faipar, erdészet, va­
dászat és az iparoktatás biztosa volt, zsűritag és a zsűri-tanács tagja.
Újabb tanulmányút, a szakíró, kutató, az egyetemi tanár
1903-ban Németországban, Svájcban és Ausztriában tanulmányozta az iparoktatás hatását a házi­
iparra és a kisipar fejlődésére. Számos értékelést jelentetett meg különböző szaklapokban a gőzölt 
bükkfára vonatkozó kísérleteiről. Ő írta a Pallas és a Révai lexikon faipari részét. Nyolc évig szer­
kesztette a „Mintalapok” faipari füzeteit.
Önálló munkája „A faipar köréből”, valamint az Országos Erdészeti Egyesület által 1902-ben 
Deák Ferenc díjjal kitüntetett „Magyarország házi faipara” c. kiadvány, amely az akkori „Erdészeti 
Lapokban” is megjelent. Elkészítette, ill. szerkesztette a „Technológiai falitáblák ipariskolák számá­
ra” c. munkáit. Megírta a bútor- és kocsi-iparra vonatkozó fejezeteit a „Magyarország közgazdasá­
gi és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor és az 1896. évi kiállítás eredménye” c. könyvnek. 
Az 1898. évi gyáripari statisztika faipar csoportjában vezette a felvételi munkákat és megírta a 
faiparra vonatkozó anyagot. Tollából jelent meg az Iparművészet könyvében a bútorokra vonatko­
zó rész. Szakmai kiadványokban rendszeresen publikált. Kézzel írott, házilagosan sokszorosított 
tankönyvei ritka értéket képviselnek.
Iskolai működése mellett az ipar, ezen belül is a kisipar fejlesztése érdekében részt vett az 1883- 
ban létrehozott Technológiai Iparmúzeum munkájában, ipari szaktanfolyamokat szervezett. Elő­
adásait a mérnök- és építészmérnök hallgatók is szívesen látogatták. Az oktatás mellett tudományos 
kutatásokkal is foglalkozott: külföldi fafajokon több ezer szilárdsági vizsgálatot végzett, emellett fi­
gyelemmel kísérte a technikai és technológiai fejlődést, a külföldi folyóiratok közleményeit; ezekről 
előadásokon, majd a szaksajtóban számolt be. Ennek a munkának az elismeréseképpen a József Mű­
egyetem Gaul Károlyt 1892-ben faipari technológiából magántanárrá habilitálta, ahol hetvenéves 
koráig tartott előadásokat. Ezenkívül meghívott előadó volt az egyetem közgazdasági karán.
Tanári működésének elismeréseképpen 1906-ban felsőipariskolai igazgatói címet, 1907-ben 
pedig rendkívüli egyetemi tanári címet kapott. Tartott előadásokat szakmai egyesületekben, kong­
resszusokon is.
A Technológiai Iparmúzeum igazgatója
1907-ben K o s s u t h  F e r e n c  kereskedelmi miniszter Gault kinevezte a m. kir. Technológiai Ipar- 
múzeum igazgatójává. Itt a tárgyi szemléltetést, az elmélettel párosuló
szervezését tekintette feladatának iparosok, iparossegédek, gyári munkások számára. A tanárok a 
gyakorlatban működő ismert szakemberek voltak. A múzeumi, de nem muzeális gépeket műkö­
désben mutatták be, oktatták azok kezelését.
gyakorlati tanfolyamok
110
10.23716/TTO.17.2010.19
Az ipari termelésben akkor túlsúlyban lévő kézművesek és önálló iparosok képzésének szük­
ségességét így indokolta:,, A modern kapitalizmus korszakának küszöbén csakis azon kis- és kö­
zéprendű iparágak kerülhetnek ki életképesen egyrészt a nagy gyáripar, másrészt a nagy nemzetközi 
kereskedelem versenyének malomkövei közül, amelyeket elsősorban modern szaktudáson és ezzel 
együtt az elengedhetetlen kereskedelmi készségen alapuló versenyképesség acélozott meg”.
A Technológiai Iparmúzeum állami és magán hozzájárulásokból létesült a VIII. kerületi Ke­
repesi (ma Rákóczi) út 9. alatti épületben és 1889-ben költözött a Felső Ipariskolával egybeépült, 
VIII. József krt. 6. alatti épületbe, ahol időszaki és állandó kiállításokon mutatták be a legújabb 
ipari szerszámokat, gépeket, találmányokat, újításokat. Az 1900. évtől feladata lett az ipar műszaki 
kérdéseinek vizsgálata, ipari kísérletek végzése. 1907-ben, amikor Gaul Károly átvette az Iparmú­
zeum irányítását, az állandó kiállítás anyaga már elavulttá vált, ezért megszervezte az időszaki, 
egy-egy szakmára terjedő gép- és gyártmánykiállítások rendezését, köztük az asztalosiparét is lak- 
berendezési tárgykörrel.
Az 1913-ban rendezett faipari kiállításon 66 cég szerepelt, amelyek bemutatták a szakma új­
donságait, köztük 23 új famegmunkáló gépet. Gaul megszervezte a fontosabb iparágakra -  köz­
tük a faiparra is -  kiterjedő továbbképző tanfolyamokat a fővároson kívül 126 városban, ill. ipa­
ri településen, amelyeken 1907 és 1918 között 56 900 mester, iparossegéd és munkás vett részt. 
Ezek időtartama egy héttől több hónapig terjedt. A kifejezett szakmai ismereteken kívül szakrajz, 
anyagtan, számtan, mértan, kalkuláció, levelezés és könyvvitel is szerepelt a tanrendben.,, Az a kéz­
műves- iparos, a ki még kellő biztonsággal kalkulálni sem tud, még mint kézműiparos sem állja meg a 
helyét, a gépi üzembe pedig menthetetlenül belebukik, még abban az esetben is, ha gépi berendezését 
túlnyomó részt segélyként az államtól kapta is” -  hirdette Gaul.
Az első világháború nagymértékben korlátozta az Iparmúzeum működését, mivel a tanfolya­
mi hallgatók száma a katonai szolgálat miatt csökkent. Ezért részt vettek a hadirokkantak átkép­
zésében ipari munkára.
Gaul Károly különös gondot fordított az Iparmúzeum 
könyvtárának fejlesztésére, amelynek állománya igazgatá­
sa alatt harmincezer kötetre gyarapodott. Ez lett a későbbi 
Országos Műszaki Könyvtár alapállománya. Gaul szer­
kesztette a Technológiai Iparmúzeum 1883 és 1913 közötti 
történetét bemutató kiadványt.
Gaul Károly társadalmi téren is kiemelkedő munkát vég­
zett. Választmányi, elnökségi, igazgatósági tagja volt több 
egyesületnek, igy az Országos Erdészeti Egyesületnek, az 
Országos Iparegyesületnek, az Országos Magyar Iparmű­
vészeti Társulatnak, az Országos Gépész Egyesületnek, a 
Magyar Mérnök- és Építész Egyletnek, az Országos Peda­
gógiai Könyvtár és Tanszermúzeumnak, a Képzőművésze­
ti Tanácsnak, ahol a Bútor szakosztályban működött.
A kereskedelmi miniszter, saját kérésére, 1922-ben 
nyugállományba helyezte, egyúttal megbízta a fővárosi 
'pari továbbképző tanfolyamok ügyeinek további ellátásá­
val. Nyugalomba vonulásakor helyettes államtitkári címet
kapott.
>
t*
V ' - . i  <m»:
f ■ V * ■;& "r
A MAGYAR KIRÁLYI 
TECHNOLÓGIAI IPARMÚZEUM
ALAPÍTÁSINAK, FEJIÖ ütSÉKEK 
ÉS MÖKÖDÍ.SfVKK
188Í3 1913
SZERKESZTETTE GAUL KÁROLY 
k i r á l y i  TANÁCSOS. IGAZGATÓ
h>
■ ..« V  '• - ; . .. ■* « £ ? » * -p: ;;
uiMiArtvr
- r i .T * u *  i *  r r a « » « !  *  t i » .
I *>13
2 ábra. A Technológiai Iparmúzeum 
története 1883-1913 (1913) 
Picture 2. History o f the Technological 
Industry Museum 1883-1913 (1913)
111
10.23716/TTO.17.2010.19
ZÁRSZÓ HELYETT
Gaul Károly 1932-ben, 78 éves korában hunyt el. A hivatalos szervek, a munkatársak, a tanítvá­
nyok és a barátok kísérték utolsó útjára a Kerepesi temetőbe, és a főváros által adományozott dísz­
sírhelyre temették. Koporsójánál tanártársa, d r . S z i n n y e i  F e r e n c , az MTA levelező tagja méltatta 
érdemeit:,,Gűu/ Károly neve fogalom volt... rendkívüli képzettségével valamint emberfeletti munka- 
képességével olyan pályát futott be, mint kortársai közül kevesen”.
Gaul Károly nemcsak a faipari szakképzés, az ipari továbbképzések alapjait rakta le és szakem­
berek nemzedékeit nevelte, hanem szakírói, szakértői és tudományos munkásságával, az ipari és 
társadalmi életben kifejtett tevékenységével is kiemelkedett kortársai közül.
A Faipari Tudományos Egyesület a Gaul utódok anyagi hozzájárulásával jelentette meg a „Gaul 
Károly élete és munkássága” c. füzetet.
FELHASZNÁLT FORRÁSOK:
Móra László (1982): Gaul Károly, a hazai faipari szakoktatás úttörője. Erdőgazdaság és Faipar. 12. sz.,14-15.
Móra László (1984): A Technológiai Iparmúzeum 50 éves története (1883-1923). Technikatörténeti Szemle XIV. 14, 
21,25, 27-29.
Ordódy János (szerk.,1933): Jelentés a m. kir. Technológiai és Anyagvizsgáló Intézet 1927-1932. évi működéséről. Gaul 
Károly. „Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdai Rt., Budapest: 87-91.
* 4
Tonelli Sándor (1943): Gaul Károly. In: Iparunk öntudatának ébresztői és munkálói. (Szerk.-.Dálnoki Kováts Jenő). 
Országos Iparegyesület, Budapest: 206-212.
Tóth Sándor (2005): Gaul Károly és a 19. századvégi, 20. századeleji faipari szakoktatás. Faipar 3-4.sz„ 41-42.
Tóth Sándor (2009): Gaul Károly (1954-1932) élete és munkássága. Faipari Tudományos Egyesület. Budapest, 2009.
A szerző címe: 
dr. Tóth Sándor László 
sandor.toth9@freemail.hu 
tel.: 257-5269
112
10.23716/TTO.17.2010.19


Gaul Károly (1854-1932)

A hazai faipari szakoktatás megteremtője

Napolskikh, Vladimir

Siikala, Anna-Lena

Hoppál, Mihály

Selkup mythology

W. Kovács, András

Az erdélyi vármegyék középkori archontológiája

Várady, László

The pseudism in policy : pamphlet on reverse of history

Not a member yet

A Heves-Borsodi-dombság homokkő sziklagyepjeiről

Az Iván környéki szikesek növényzete

A természetvédelmi kezeléseket megalapozó vegetációkutatásokról

A Balkánon jártam

A Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár 1701 előtti nyomtatványai

Bánki-Csonka motorok működése digitális kisfilmeken

Gaul Károly (1854-1932) A hazai faipari szakoktatás megteremtője

Selkup mythology

Az erdélyi vármegyék középkori archontológiája

The pseudism in policy : pamphlet on reverse of history

12,122

20,154