REAL-EOD

Csathó, András István

A madarasi Marhajárás

Szabó, Anna

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
292
kevés Quercus pedunculus és Quercus robur. A talaj itt homokos, márgás, mégis termékeny.” A lösz-
gyepek fajait még az erdő előtt látja „Kis-Tarcsa után, a hegyen”. A térképen látszik, hogy az út-
ját keresztező gyepterület pontosan a Küdői-hegy északi részét érintette, a Mogyorós-völgy végét. 
Ez a völgy akkor még az úttól észak felé erdővel folytatódott, amely már egybefüggött a Kerepes-
Bolnokai-erdővel, valamint a Szarkaberki-völgy végén található nagyobb erdővel. A löszgyep fa-
jait így sorolja: „Andropogon gryllus, Teucrium supinum, Cytisus austriacus, Leontodon serotinum, 
Euphorbia oleaefolia, Linum tenuifolium, Dorycnium herbaceum, Astragalus onobrychis, Isatis 
tinctoria, Asperula cynanchica, Festuca ovina, Trifolium medium. A parlagokon Melilotus officinalis, 
Hedysarium Onobrychis, Linum hirsutum, Genista tinctoria, Achillea nobilis, Achillea millefolius, 
Galium verum, Brassica elongata, Artemisia scoparium, Trifolium montanum, Trifolium hybridum; a 
magaslaton Salvia aethyopis.”
A közeli Bolnoka-erdőben készítette Kitaibel Pál az alábbi fajlistát: „Quercus robur és fructipendula, 
Ulmus campestris, Acer campestre és tataricum, Fraxinus ornus, Betula alba, Populus tremula és alba, 
Corylus avellana, Crataegus monogyna, Ligustrum vulgare, Cytisus austriacus és pendulinus, Andropogon 
Gryllus, Scabiosa canescens, Lactuca sagittata és integrifolia, Polygonum arenarium, Melampyrum 
nemorosum, Chondrilla juncea, Origanum vulgare, Clinopodium vulgare, Dianthus sp., Geranium 
sanguineum etc. Egy későbbi útja révén még megemlíti innen az Anemone sylvestris-t, a Vinca 
herbacea-t és a Cytisus nigricans-t is.
IX. MÉTA-TúrA 
2007. augusztus 20–28.
Mezőségi és széki erdők
Szabó Anna
A Mezőség központi részén az erdők aránylag kis terjedelműek (10–50 ha), egymástól nagy távolság-
ra, elszigetelten terülnek el, de fajkészletük nem különbözik számottevően. 
Napjainkra összefüggő fás növényzet (erdő, ligetes erdő, cserjés) jórészt csak az északias kitettségű 
oldalakon északi, észak-keleti, észak-nyugati lejtők) és néhány keskeny platón maradt fenn; kivételt 
képeznek a Mezőség északi határán fekvő Szék környéki erdők, ahol a déli–dél-nyugati oldalak egy 
részén is megmaradt a fás vegetáció. 
A főbb erdőtípusokat a termőhelyi sajátosságok és a domináns fafaj(ok) alapján különítettük el, 
ezeken belül kitérünk a típusokon belüli alegységekre is, amelyeket esetenként a lombkoronaszintet 
alkotó fák kora, az árnyaló fafajok aránya, a kezelés módja határol el. 
1. Molyhos tölgyes bokorerdők
Termőhely és fiziognómia
Az Erdélyi-Mezőség peremvidékén fordulnak elő, meleg, száraz élőhelyeken, nyugati–délnyugati 
kitettségű, általában erős (20% fölötti) lejtésű oldalakon. A vizsgált területen Kolozsvár mellett a 
Szent Pál gerinc vonulatának délnyugati lejtőjén, meszes agyagos homokkő alapkőzeten egy állo-
mányát, valamint Szék és Kisszék között három nagyobb kiterjedésű állományát találtuk. Az állo-
mányok mindegyike sarjaztatott, gyakran többszáz éves sarjakról. A völgylábi részeken és a nagyon 
meredek domboldalakon jellegzetes bokorerdőként jelennek meg a molyhos tölgyesek, alacsony (leg-
feljebb 5–6 m magas) ligetes erdőt alkotnak, a nyiladékokba felnyíló xero-mezofil, sziklagyep-fizi-
ognómiájú gyepek (Hajtásvölgy) vagy zártabb Brachypodium-os gyepek (Árnyas oldal – Szék) ha-
tolnak be; a gyepeket meredek oldalakon csupasz talajfelszín vagy alacsony cserjék (törpemandula, 
csepleszmeggy) állományai váltják fel. A lejtők felső harmadában – ha az oldal nem nagyon meredek 
– hiányoznak a felnyílások, a tölgyek sűrű bozótost képeznek. Bár a lombkoronaszint záródása itt is 
alacsony (60–65%), a talajra sok fény jut, a gyepfoltok eltűnnek. 
293
Fajösszetétel, szerkezet
Az 50–65%-os záródású lombkoronaszint fő alkotóeleme a molyhos tölgy (Quercus pubescens). Elegy-
faként a kocsánytalan tölgy (Qu. petraea) jelenik meg leggyakrabban, a széki állományokban gyakori 
a csertölgy (Qu. cerris), de előfordul a kocsányos tölgy is (Nagy Udvarnak völgy). A szegélyeken és a 
felnyíló foltokban megjelenik a mezei- és a tatárjuhar is, de ezek a fajok a központi részekről kiszo-
rulnak, csak a gyepszintben és az alacsony cserjeszintben fordulnak elő. 
A cserjeszint fajgazdag, de csak a nyíladékokban sűrűbb (általában 10–20% között változik), 
többnyire fagyal, egybibés galagonya, húsos som alkotja, a nyílt részeken pedig a már említett csep-
leszmeggy és törpemandula jelenik meg. 
A gyepszint a facsoportok körül 40–50% borítást ér el, a nyílt részeken a gyep borítása akár 
100%-os is lehet. Összetételében a mozaikos részeken a szárazgyepi fajok és a kevert tölgyesek, erdő-
szegélyek erdőssztyepp jellegű fajai egyenlő arányban vesznek részt, de megjelennek általános erdei 
fajok is. A sűrű részekről a szárazgyepi fajok visszaszorulnak. 
A molyhos tölgyes állományok a Szék környéki területeken fényben gazdag kevert tölgyesekkel, 
Kolozsvár mellett pedig inkább gyertyánelegyes tölgyesekkel érintkeznek. Ennek ellenére fajkész-
letükben nincs jelentős eltérés, hiszen a gyertyánelegyes erdők mezofilabb, árnykedvelő fajai nem 
tudnak teret hódítani még a sűrű, aránylag árnyasabb molyhos tölgyes foltokban sem. A kolozsvári 
állományban a gyepfoltok kiterjedése nagyobb. Ennek oka valószínűleg a szárazabb meszes termő-
helyben, a vékonyabb talajrétegben és kitettebb helyzetben keresendő, de a gyepfoltok megmaradását 
elősegíti a birkával való legeltetés is (vagy legalábbis a nyájak áthajtása a területen), amelynek nyomai 
helyenként az erdőben is látszanak. 
Ez a vegetációtípus valamikor nagyobb területeket foglalhatott el az Erdélyi-Mezőségen, az észa-
ki részen mindenképp, de az erdőirtások leginkább ezt az erdőtípust érintették. A számára megfelelő 
élőhelyeken irtásréteket, felhagyott szántóföldeket, a meredek oldalakon pedig gyakran ültetett erdei 
fenyvest találunk (Szék – Sóskút völgye, Mócs keleti határa). 
2. Kevert tölgyesek 
Termőhely és fiziognómia 
A dombhátak platók és az északias lejtők felső harmadának száraz erdőtípusa. A lejtőkről gyak-
ran visszaszorulnak a gyertyános-tölgyesek terjeszkedése következtében. A vizsgált területen keskeny, 
sávszerű állományai a szováti Nagyerdő elnyúlt keskeny plató-részén (Fatia Tégla gerinc) találhat-
juk, de nyomai fellelhetők szegély formájában szinte mindegyik vizsgált erdő plató felőli oldalán. A 
pusztakamarási erdő nyugati részén, enyhe északkeleti-keleti kitettségben, a magyarkályáni erdőben, 
a Szék melletti Nagy Udvar- és Kis Udvar völgyek északias kitettségű oldalain és dombhátain, vala-
mint az Árnyas oldal (Szék) keleties kitettségű lejtőjén nagyobb állományokat alkotnak. Alacsonyabb 
(10–12 m), laza lombkoronájú erdők (60–80%-os záródás), fejlett gyepszinttel. 
Fajösszetétel
A lombkoronaszint uralkodó fajai a kocsányos- és kocsánytalan tölgy. A szegélyek közelében a Qu. 
robur, a központi részeken a Qu. petraea gyakoribb (itt a kocsányos tölgy elegyfaként jelenik meg). 
Gyakori kísérőik a tatár- és mezei juhar, vadcseresznye ritkábban a barkóca-berkenye; a szegélyeken 
előfordul a vadkörte (Pyrus pyraster) és vadalma (Malus sylvestris), az erdő belsejében egy-egy idős 
hagyásfájuk maradt meg. 
Az állományokat a cserje- és gyepszint összetétele, a talaj tápanyagtartalma alapján két csoportra 
oszthatjuk: 
a)  a tápanyagokban szegényebb termőhelyeken a cserjeszint hiányzik, vagy nagyon ritkás (bo-
rítása 5% alatti), a gyepszintben jellemző a tápanyagszegénységre utaló (Digitalis grandiflora, 
Hieracium sylvaticum, Veronica officinalis), valamint a fényigényes fajok (Astragalus glycyphyllos, 
Vincetoxicum hirundinaria, Tanacetum corymbosum, Lithospermum purpureo-coeruleum, Sedum 
maximum) jelenléte, de a fű- és sásfajok dominálnak (Melica uniflora, Festuca heterophylla, 
Carex montana, Poa nemoralis). Az enyhe lejtők nagyobb kiterjedésű kevert tölgyes állományai 
(Szék, Pusztakamarás).
294
b)  a másik típust a cserjésebb plató-állományok képviselik. Itt nem találunk tápanyagszegény-
ségre utaló fajokat a gyepszintben, az említett fű- és sásfajok borítása kisebb, az általános erdei 
fajok dominálnak, s mellettük jelentősebb szerepet kapnak az üde erdei fajok is (Polygonatum 
latifolium, Convallaria majalis, Stellaria holostea, Viola mirabilis, Helleborus purpurascens, 
Asarum europaeum). A plató-állományokat a lejtő felől gyertyános tölgyesek a plató-részen ál-
talában legelők szegélyezik. Kis kiterjedésük következtében sérülékenyebbek, a sorozatos tar-
vágások és sarjaztatás nyomán több helyen el is tűntek, helyüket mezei juharos állományok 
veszik át, amelyekben a két domináns fafaj (Qu. robur, Qu. petraea) visszaszorult. 
A száraz kevert tölgyes és a molyhos tölgyes bokorerdő közötti átmenetként fogható fel az áthaj-
ló platói erdőtípus, amelynek egyetlen állományát a Szék melletti Árnyas oldalon figyelhetjük meg. 
A kevert tölgyes erdő délies szegélyén a Qu. petraea és Qu. robur helyét átveszi a molyhos- és a cser-
tölgy, a lombkorona szintje megmarad, az erdő nem törpül le, az elegyfák (A. campestre, A. tataricum) 
aránya a lombkoronaszintben is a kevert tölgyesekre jellemző. A gyepszint fajai viszont a molyhos 
tölgyes bokorerdővel közösek, a szegélyben a szárazgyepi fajok is megjelennek. Itt jól nyomon-kö-
vethető a fás vegetáció térhódítása is: az erdőt szegélyező délies kitettségű lejtőn a Brachypodium-os 
gyepek cserjésednek, de a cserjeszint kialakításában a tölgyfajok (Qu. pubescens, Qu. cerris) jelentő-
sebb szerephez jutnak, mint a valódi cserjék. (A Mezőség központi részének cserjésedő legelőin a gye-
pűrózsa, galagonya és kökény jellemző).
3. Gyertyános-tölgyesek
Termőhely, fiziognómia
Az Erdélyi-Mezőség erdeinek legnagyobb része a gyertyános-tölgyesekhez sorolható. A jó vízháztar-
tású északias lejtők üde lombos erdei, a Mezőség északi részén az északi, északkeleti, ritkábban keleti 
kitettségű oldalakat foglalják el, a Mezőség központi részén inkább csak a lejtők alsó kétharmadában 
alkotnak jól elkülönülő állományokat. 
A lankásabb északi oldalak jó vízháztartását a nagy borításértékű árnyaló fafajok (gyertyán, me-
zei juhar) is fokozzák. A vizsgált állományok kb. egyharmada fiatal, sűrű sarjaztatott gyertyános, itt a 
lombkoronaszint nem haladja meg a 8–9 m magasságot, záródása 90–100%-os. Az idősebb állomá-
nyok felső lombkoronaszintje gyakran eléri a 15–16m-t, alsó lombkoronaszint is kialakulhat.
Fajösszetétel, szerkezet
A fafajösszetétel alapján a következő csoportokat különíthetjük el:
a)  kocsánytalan tölgy–kocsányos tölgy és gyertyán alkotta elegyes állományok
b) mezei juhar dominálta gyertyánelegyes állományok
c) gyertyán–kocsányos tölgy és magas kőris alkotta elegyes állományok
d) gyertyán uralta állományok, kevés- és alacsony borítású elegyfajjal.
Fejlett cserjeszintet mind a négy típusnál csak az idősebb állományok esetében találunk. A cserje-
szint leggyakoribb jellegzetes faja a hólyagfa, mogyoró, egybibés galagonya és vörösgyűrűs som, za-
vart állományokban (pl. Mezőzáh, Berkenyes) felszaporodhat a fekete bodza is. 
A gyepszint mind a négy csoport esetében üde, a Fagetea elemek uralkodnak benne, mind a faj-
szám, mind a borítás tekintetében. Ha hasonló korú és záródású állományokat tekintünk a négy altí-
pusból, akkor felfedezhető egy nedvességgrádiens a fajösszetételben (a mezofil fajok száma növekszik) 
az a)-tól a d) csoport felé. Azonban az állományok kora és záródása erősen befolyásolja a gyep-
szint fajösszetételét. Az idősebb tölgy–gyertyán elegyes állományokban a fénykedvelő, xero-mezofil 
fajok száma a nyíladékokban jelentős (Melica uniflora, Pulmonaria mollis, Melittis melissophyllum, 
Festuca heterophylla, Sedum maximum, Vincetoxicum hirundinaria) a záródott lombkoronájú vagy 
erősen cserjésedő foltokban pedig az üde lomberdei fajok szaporodnak el (Asarum europaeum, Vi-
ola mirabilis, Hellebous purpurascens, Lamium maculatum, Aegopodium podagraria). Így egy mozai-
kos szerkezetű fajgazdag erdő marad fenn, de itt a foltok természetesen nagyobb léptékben érzékel-
hetők, mint a molyhos-tölgyes bokorerdő esetében. (Egy-egy nyíladék 25–30 m átmérőjű, a sűrű 
állományrészek dominálnak, a kettő között széles átmenettel.) Az intenzív erdőhasználat miatt (rö-
vid vágásforduló, nagy területű tarvágások) az ilyen változatos állományok is meglehetősen ritkák a 
Mezőség központi részén; a visai erdő dél-nyugati részén találunk ilyen erdőrészt – itt a tölgyek és 
295
gyertyánok mellett a nagylevelű hárs jelenik meg elegyfaként. Ugyanitt, a lejtők alsó részén találunk 
gazdag gyepszintű idősebb, gyertyán uralta állományokat, kevés elegyfával (10–15%; Qu. petraea, 
Tilia platyphyllos, ritkán Tilia tomentosa); a gyepszint borítása alacsonyabb, mint az előző típus fény-
ben gazdag foltjai esetében, a xero-mezofil fajcsoport helyét az általános erdei fajok foglalják el; több 
Orchideaféle talál megfelelő élőhelyre itt (Cephalanthera damasonium, Platanthera bifolia, Neottia 
nidus-avis – nem közönségesek a Mezőség erdeiben). A gyertyán uralta állományok döntő többsége 
a Mezőség központi részén nagyon fiatal sarjaztatott, 95–100%-os záródású, elegytelen; az ilyen ál-
lományokból a cserjék kiszorulnak a szegélybe, a központi részeken legfeljebb mogyoró fordul elő. 
Az erős árnyékolás miatt csak néhány árnyéktűrő faj marad meg a gyepszintben (Asarum europaeum, 
Euphorbia amygdaloides, Lamium maculatum, Hedera helix) s alkot kisebb foltokat, tavasszal, lombfa-
kadás előtt salátaboglárka (Ranunculus ficaria), bogláros- és berki szellőrózsa (Anemone ranunculoides, 
A. nemorosa) virágzik. 
A tölgy–gyertyán alkotta és gyertyán uralta típusok között képeznek átmenetet a mezei juha-
ros gyertyánosok (kevés tölgy-eleggyel); gyakran foglalják el a szárazabb tölgyesek termőhelyét a 
platók közelében ott, ahol a tölgy már nem tud felújulni a tarvágások után (Kötelendi erdő, Visa, 
Berkenyes). 
Érdekes típust képviselnek a magas kőrises elegyes állományok: a magas kőris helyenként előfor-
dul elegyfaként a gyertyános-tölgyesekben (vadcseresznyével, mezei- és tatárjuharral együtt), egyes er-
dőrészeken azonban – valószínűleg az erdőhasználat következtében – felszaporodik, uralkodóvá válik. 
Itt kifejezetten üde, fényben gazdag dús gyepszint alakul ki, Aegopodium podagraria, Stellaria holostea, 
Polygonatum latifolium, Mercurialis perennis dominálta foltokkal (Berkenyes, Pusztakamarás). 
VII. MÉTA-TúrA 
2006. október 18–22.
Kerecsendi Erdő TT 
(Védetté nyilvánítva: 1959; területe: 106,9 ha)
Schmotzer András és Ilonczai Zoltán 
A Kerecsendi-erdő a Bükkalja peremén található, ott, ahol a hegység előtere az Alföldbe simul a 
Laskó-patak teraszánál. A terület botanikai feltárása, leírása Zólyomi Bálint akadémikus nevéhez fű-
ződik, aki hazánk potenciális térképének elkészítésénél, abba a problémába ütközött, hogy a nagy-
részt másodlagosan fátlan alföldi löszterületek eredeti erdőtípusát hogyan vázolja fel, lévén fenn-
maradt nagyobb kiterjedésű erdőállomány ezen terület felfedezéséig nem volt ismert. Épp a bükki 
vegetációtérképezési és erdőtipológiai felmérésekkor dolgozó kutatócsoport „talált rá” szinte vélet-
lenül a kerecsendi erdőállományra (1955), amely akkor a fátlan löszplatók eredeti erdőtípusának a 
,,hiányzó lányszemét” jelentette. Az erdő feltérképezésekor, a növénytársulástani jellemzésekor ez az 
unikális erdőállomány vált a tatárjuharos lösztölgyesek „locus classicus”-ává. Szerencsére az erdő fel-
térképezését követően a védettség előkészítésére és kimondására is sor került (1018/1959. sz. Orszá-
gos Természetvédelmi Tanács határozat), így hosszabb távon megőrződni látszik ez a tudománytörté-
neti szempontból is kiemelkedő értéket hordozó erdő.
Természetesen az elmúlt évtizedekben számos kérdés fogalmazódott meg a kutatókban az erdő 
eredetiségével, tájtörténetével kapcsolatban. Így például: Hogyan maradhatott fenn ez az erdőállo-
mány? Síkvidéki klímazonális erdőnek tekinthetjük-e ezt az erdőt? Mi az oka a középhegységi fa-
jok magas részesedésének? Mi az oka az erdőállományok záródásának, a sztyeppelemek visszaszo-
rulásának?, stb. Az biztos, hogy a Kerecsendi-erdőhöz hasonló gazdagságú és méretű lösztölgyes 
nem maradt fenn az országban, így megőrzése kiemelt feladatot ró a természetvédelmi kezelőre, fő-
leg annak a ténynek a figyelembe vételével, hogy éppen Zólyomi Bálint által elkészített potenciális 
vegetációtérkép alapján a száraz lösztölgyesek, pusztai tölgyesek az ország 9%-át alkották, mára pedig 
kevesebb, mint 0,07% maradt!


Mezőségi és széki erdők

Fekete, Gábor

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
306
IV. MÉTA-TúrA 
2005. április 21–24.
A fülöpházi homokterület,  
ahogyan azt az 1970-es évektől fogva látom
Fekete Gábor
Két évvel a Kiskunsági Nemzeti Park megalakulása (1975) után a Természettudományi Múzeum – a 
nemzeti parki bióták feltárásának programját teljesítve – megkezdte a Duna–Tisza közi terület fel-
tárását. Magam akkor még múzeumi kutató voltam. Idősebb és fiatalabb kollégákkal útra keltünk. 
A faj-vadászat során egyik első utunk a fülöpházai homokbuckákra vezetett. Ez a táj egzotikusnak 
tűnő erdőtlenségével, mozgó buckáival, vadságával kezdettől lebilincselt, ezért 1978-ig, múzeumi 
pályafutásom végéig vissza-visszatértem a területre. A KNP (helyesebben a Duna–Tisza közi terület) 
1993-ban megjelent flóraműve tartalmazza akkori gyűjtésünk eredményeit is. A fülöpházai homok-
buckákon kezdettől megfogott az évelő gyep különös mintázata. Ez a (leginkább a minimi-áreával 
összefüggő) jelenség talán úgy írható le, hogy a nyílt évelő homokpusztagyep “szétesik”. Szétesik po-
pulációira, populáció-többesekre, önállóvá vált koalíciókra, ezért aztán a Festuca vaginata, a Stipa 
borysthenica állományoktól nem egyszer elkülönülve nagy Euphorbia seguieriana populációk, másutt 
Fumana-mezők, illetve ezek vagy más fajok koalíciói alkotják a növénytakarót. Ezt a nagy kiterjedé-
sű, igen változatos, részben mozgó felszínnel, végülis a termőhelyi skála széles, finom szegregációjával 
lehet magyarázni egy olyan tájban, ahol a homokpusztagyepre az erdőtakaró és a zárt gyepek – mert 
nem léteznek – nem fejtenek ki terelő hatást. 
Vácrátóti kutatóként is visszajártam a területre. Itt és más homoki tájakban alakult ki elképzelésem 
a homoki szukcesszió útjairól. Akkoriban – elsősorban Hargitai Zoltánnak a nagykőrösi erdőterüle-
ten végzett kutatásai eredményeit általánosítva (Hargitai 1940) egy lineáris vegetációfejlődést tételez-
tek fel, a nyílt homokfelszínektől a zárt tölgyesig, pontosabban a talajnedvességtől függő párhuzamos 
sorokat, amelyek mind zárt erdőbe torkollnak. Ez a séma egyenesen tankönyvi példa lett. Az én hi-
potézisem lényege viszont az, hogy a fejlődési vonalak csupán a nyáras-borókáshoz vezetnek, hogy 
sztyepprét a homokpusztagyepből nem alakul ki, hogy a tölgyerdő – ahol egyáltalán van vagy volt – 
egy másik fejlődési vonal egykori, ma már maradványszerű produktuma. Bővebbet l. Fekete 1992. Az 
azóta szerzett ismeretek azonban arra intenek, hogy fel kell állítani a hipotézis érvényességi korlátait. 
régi irodalmi adatok, történeti kutatások arra mutatnak rá, hogy a Duna–Tisza közi tájban, fino-
mabb szemcsés homokon (lepelhomokon), lösszel kevert homokon (ahol jóval gyorsabb a talajképző-
dés) a homoki sztyepprét változatai is jelen voltak (Biró és Molnár 1998). Mezőgazdasági termelésre 
alkalmas termőhelyek lévén, az ilyen gyepeket korán feltörték. 1992-es sémám nem az ilyen termő-
helyekre, hanem a durvaszemcsés meszes homokra érvényes, amelyen a gyep szervesanyagprodukciója 
gyenge, emiatt az avar felhalmozódása, a talajképződés szemmel láthatólag igen lassú folyamat. (Ezt az 
1960-as években a Nemzetközi Biológiai Program keretében Csévharaszton folytatott kísérletek méré-
si adatai is alátámasztják). A fülöpházi homokterületen még florisztikailag is ritka az olyan pázsitfű-faj, 
amely zárt sztyepprét létrehozására képes. Még a Festuca wagneri is igen ritka. (E fajról azóta derítettük 
ki, hogy Duna–Tisza-közi homoki állományai még a homokpusztagyepekhez állnak közelebb – Fe-
kete és mtsai. 2002). Délnek is, északnak is egyre gyakoribbá válik, mígnem a Kisalföldön már zárt, 
sztyepprétszerű társulást alkot.) Végülis többféle szukcessziós gráf egyaránt helyesen írhatja le a vegetá-
ciófejlődés útjait aszerint, hogy milyen az aljzat, a homok minősége, vízgazdálkodása.
A fülöpházi homokpusztagyepek jellegét amúgy a későbbi, LTEr-időszak vizsgálatai jól megvi-
lágították. Igazolták, hogy szélső helyzetet foglalnak el egy Kisalföld – Duna–Tisza közi grádiensen 
belül, akár a gyep szerkezetét, akár az életforma-összetételt, akár az áreaspektrumot, akár a fajszámot, 
a borítást vagy az állományok kompozíciós koordináltságát tekintjük (Kovács-Láng és mtsai. 1998). 
A fent tárgyalt séma (Fekete 1992) nem valamilyen beállított kísérlet terméke, hanem egyes 
lokalitásokban most már úgy 20 évre visszamenő megfigyelésekkel alátámasztható hipotézis. A ho-
mokbuckák persze kiváló experimentális terepet is kínáltak. A lassan mozgó buckákon kolonizáló 
307
néhány faj egyedeinek habitusa, vitalitása ma is feltűnő jelenség. Ilyen és hasonló benyomások kész-
tettek különféle kísérletekre. A kérdések ilyenek voltak: hogyan kezelik az egyes szukcessziós fázisok 
(ha ilyenek felismerhetők) az egyes populációkat? Aztán: a szukcesszióval járó gyepzáródás jár-e va-
lamilyen működésbeli következménnyel? Szerencsére, néhány ismérv alapján megkülönböztethet-
tünk három szukcessziós fázist. Az első feltűnő eredmény az volt, hogy a társulásképző faj (Festuca 
vaginata) egy átlagos egyedének súlya a szukcesszióval, a gyep záródásával két nagyságrenddel lecsök-
ken! De még nagyobb mértékben csökken le a reproduktív szervek súlya. A kolonizáló (pionír) fá-
zisban, de még a korai záródási szakaszban (2. fázis) is a reproduktív allokáció egyeden belüli szabá-
lyozás alatt áll, az utolsó fázisban viszont már közösségi kontroll is fellép. Ekkorra áll be a földfeletti 
részek átlagosan 50–60%-os borítása. Közben a talajban a gyökerek már összeérnek, záródnak. A 
különböző populációk egyedei ilyen körülmények között egymás kölcsönös hatása alatt állnak. Ezt 
mutatja az is, hogy már a második, de különösen a 3. fázisban a gyep fotoszintetikus teljesítménye 
lecsökken. Mindezt l. Fekete és mtsai. 1988.
A levelek szeneszcenciájával az egyedek is láthatóan leépülnek. Majd új, fiatal egyedek keletkezé-
sével egy kompozíciójában hasonló gyep jön létre. Ezek a kísérleti eredmények jól beilleszkednek a 
közölt (de az önhelyettesítési jelekkel kiegészítendő) szukcessziós modellbe. 
Egy alternativ lehetőség az ún. fekete foltok keletkezése. A fekete folt – úgy vélem – nem más, 
mint az évelő homokpusztagyep csaknem mindig jelenlévő moha-zuzmó szintjének önállósodása és 
megerősödése, az évelő gyep zsombékjainak kipusztulását követően. Feltételezem tehát, hogy létre-
jövetele egy hosszú idő alatt lezajló ciklikus folyamat része. A fekete foltban  a záródó, xerotherm 
mohák (elsősorban Syntrichia ruralis) és zuzmók alkotta  szőnyegben főleg egyévesek élnek (Secale 
silvestre, Bromus tectorum, B. squarrosus, Conyza canadensis, sok Arenaria serpyllifolia, Cerastium-fajok 
stb.) Az évelők közül olykor, elszórtan és gyéren  a Poa bulbosa, a Carex liparicarpos jelentkeznek. 
A fekete foltok virágos-flórája – átnézve a felvételek flóralistáját – nem tartalmaz új fajokat az évelő 
homokpusztagyephez képest. Így értelmezhető önállósodó szinúziumként, amely mint egy termé-
szetes degenerációs folyamat eredménye fogható fel. A Duna–Tisza közi durva homokon fellépésük 
általánosnak mondható. E fekete foltokra a Vácrátót melletti Tece homokpusztán még a hetvenes 
években, a niche vizsgálatok idején lettünk figyelmesek, de Fülöpházán is nagy kiterjedésben, sok 
helyen lépett fel ez a közösség.
Fontos mozzanat a fenti hipotézisben az évelő gyep zsombékjainak kipusztulása. Ez nézetem sze-
rint autogén folyamat lehet (amire külső tényezők, pl. legelés még rájátszhatnak). A kipusztulás több 
formában megmutatkozik. Néhány (kevés) esetben sikerült közvetlenül a szinkron kipusztulást tö-
meges méretben megfigyelnem (pl. 1994, Fülöpháza, Festuca vaginata). A fekete folt a foltméret több 
léptékében is felismerhető, már az egyed (zsombék), ill. néhány zsombék méretében is. 
Összefüggő moha-szintet többnyire sok avarral terhelt Festuca vaginata zsombékok alatt figyeltem 
meg. Kicsiny (mintegy 30% borítású, szemmel láthatóan gyér Stipa mezők, Festuca vaginata nélkül) 
is helyenként erősen mohásak, ezek a pusztulás köztes fázisaként értelmezhetők. A kollektív emlé-
kezet szerint ilyen területeken évekkel ezelőtt jóval nagyobb volt a Festuca vaginata borítása. Nem 
csupán megfigyelések, de mérések is arra mutatnak, hogy a társuláson belüli mortalitás több fajnál is 
erőteljes. (Az Euphorbia seguieriana esetében döbbenetesen nagy, ahogyan azt a Tecén egyik őszről a 
következő év tavaszáig mértük). 
Kun András szerint a mohaszőnyeg vízelszívó képessége az, ami egy ideig megakadályozhat-
ja az évelő zsombékoló füvek megtelepedését. Hogy mennyi ideig, nem tudjuk. Magam úgy vé-
lem, hogy később, a mohaszőnyeg feltöredezése (helyi erózió), vagy más, még megismerendő okok 
miatt aztán föléjük valamikor ismét megtelepszenek a zsombékoló füvek – Festuca vaginata, Stipa 
borysthenica – illetve ezeket megelőzően a Koeleria glauca. Nem ritkán megfigyeltem a Koeleria glauca 
monodominanciáját összefüggő mohaszőnyegben, amely újabb betelepülésként könnyen értelmez-
hető. (Így ez a fajta foltosság is dinamikai értelmezést nyerhet.)
Az orgoványi homokbuckákon több állományban is megfigyeltük a Festuca wagneri “in statu 
nascendi” invázióját, fekete foltba hatolását. Bizonyíték: néhány leveles Festuca wagneri csíranövé-
nyek a fekete foltban, a kifejlett zsombékon alig volt előző évi, avarosodott levél; ez az egyed fiatal 
korára utal. Közel azonos méretű fűcsomókat figyeltem meg (mintha csak vetették volna).
Vitatéma a fekete foltoknak geomorfológiai formákhoz kötöttsége. úgy tűnik, hogy gyakran (de 
nem kizárólag) homorú formákon fejlődnek ki. E tényt Bartha Sándor és Kertész Miklós a juhok leg-
308
elési-tartózkodási szokásával hozták összefüggésbe. Magam viszont úgy hiszem, hogy fontos ok lehet 
a csökkent erózió. A kisebb-nagyobb lapos teknőkben az esőzés alatti felszíni vízfolyás visszafogot-
tabb, mint a meredek domboldalakon, ez a mohaszőnyeg megerősödését segítheti. 
Egy homokterület nagyobb szakaszán az évelő homokpusztagyep és a fekete foltok mintázata 
együttesen a táji vegetációdinamika egyfajta lenyomata. (Nem teljes, persze, hiszen más folyamatok, 
pl. borókásodás, nyárasodás is szinkron zajlanak.) Egy adott időpontban készített, a kérdésre élesített 
vegetációtérkép visszaadhatná a fent körülírt ciklikus folyamatnak különböző fázisait. (A folt-gyako-
riságok, a különböző méretű fekete foltok statisztikája talán mondhat valamit az időbeliségre is.) A 
fekete foltok talán felhasználhatóak az egyes homokvidékek homoki gyepjeinek jellemzésére, gyako-
riságuk, méretük, eloszlásuk stb. az ariditás (szemiariditás), ill. a klímaváltozás fokmérője lehet. Kö-
zös élményünk, hogy erdőtlen homokvidékeken (Orgovány, Fülöpháza) a fekete foltok jelentősége 
nagyobb, mint (északabbi) beerdősültebb tájakon (Csévharaszt). 
Érdekes, hogy a nemzetközi irodalom a ciklikus szukcesszióra főleg északi vegetációtípusokból hoz 
fel példákat. Ami közös a homokpusztagyeppel: a zord, szélsőséges környezet. (Említésre érdemes, hogy 
egy neves botanikus, a borealis vegetáció kiváló ismerője, S. Eurola észrevételezte, éppen a fülöpházi 
buckákon: mennyire hasonlít a homokpusztagyep a tundrához. Véleményét persze nem a közös fajokra, 
hanem a fiziognómiára, a záródásra és a közös életformákra alapozta.) Hasonlóképpen, ciklusos váltás-
ban képzeli el Jakucs Pál a karsztbokorerdő erdő- és gyepkomponensének időbeni váltakozását.
Az évelő fajösszletnek a moha-zuzmó-egyéves együttesre való következése eszünkbe juttathatja 
Hargitai már említett elképzelését, aki a homoki pionír szukcessziót egyévesekkel és kriptogámokkal 
indítja. Csakhogy zuzmó-moha együttesek mozgó homokon soha nem jelennek meg, hanem csak a 
már kötött felszíneken.  
Mindezeken túl a fülöpházi homokvidéken másfajta dinamikáknak is tanui lehettünk. A tájban 
észlelhető folyamat a legeltetés felhagyását követően a borókás-nyárasok megerősödése. Az 1980-as 
években a homokterület egyrészén (középpontban a Strázsa-heggyel) vegetációtérképezést végeztem. 
A térképen több folttal jelenik meg a Stipa capillata típusú homokpusztagyep. Azóta ez a típus átala-
kult Festuca vaginata vagy Stipa borysthenica dominanciájú gyeppé, és maga a Stipa capillata is csak-
nem eltűnt. A másik változás szereplője egy, a területen, sőt az Alföldön korábban ritka növény, a 
Cleistogenes serotina. A Stipa capillata felszaporodása (majd eltűnése) egy nagyobb időtartamú termé-
szetes ciklusként képzelhető el. Vele éles ellentétben a Cleistogenes inváziója egy váratlan, rendkívüli 
mozzanat. Mondhatom, hogy igen impresszív  (ugyanakkor magyarázatra szoruló) jelenség, ahogy 
ez a faj évtizedekig tartó lappangás után a fülöpházi homokbuckákon, de több más homoki tájban is 
közel egyidőben véghezvitte demográfiai robbanását, amiatt helyenként a növényzet arculata is meg-
változott.  Bővebbet l. Molnár 2000, Bagi 2000.
Mind a Stipa capillata, mind a Cleistogenes már a sztyepprét szélső képviselői. Mégsem várom, 
hogy bármilyen, a talaj átalakításán keresztül történő “edifikátori” hatással lennének a fülöpházai ve-
getációra. A kompozícióban legalábbis ilyen jelre eddig nem bukkantunk. 
Hivatkozások
Bagi I. (2000): A Cleistogenes serotina inváziójának dokumentumai a Kiskunság Nemzeti Park „Fülöpházi homok-
buckák” UNESCO bioszféra-rezervátum magterületein, 1975–1999. – In: Virágh K. és Kun A. (szerk.) Vegetáció és 
dinamizmus. –Vácrátót, pp: 147–156. 
Biró M. és Molnár Zs. (1998): A Duna-Tisza köze homokbuckásainak tájtípusai, azok kiterjedése, növényzete és táj-
története a XVIII. századtól. – Történeti Földrajzi Füzetek 5: 1–34. 
Fekete G., Tuba Z.  és Melkó E. (1988): Background processes at the population level during succession in grassland 
on sand. – Vegetatio 77: 33–41.
Fekete G. (1992): The holistic view of succession reconsidered. – Coenoses 7: 21–29.
Fekete G., Molnár Zs., Kun A., Virágh K. és Botta-Dukát Z. (2002): Záródó homokpusztagyep a Duna-Tisza-közén: 
a Festuca wagneri gyepjei. – In: Salamon-Albert É. (szerk.). Magyar botanikai kutatások az ezredfordulón. Pécs, pp: 
381–414.
Hargitai Z. (1940): Nagykőrös növényvilága II. A homoki növényszövetkezetek. – Botanikai Közlemények 37: 205–
240. 
Kovács-Láng E., Kröel-Dulay Gy., Kertész M., Mika J., rédei T., rajkai K., Hahn I. és Bartha S. (1998): 
Homokpusztagyepek mintázatának változása egy szemiariditási grádiens mentén. Az éghajlatváltozás és következményei. 
– OMSz., Budapest. 
Molnár E. (2000): Egy őshonos növényfajunk Duna–Tisza közi terjedése. – In: Virágh K. és Kun A. (szerk.) Vegetáció 
és dinamizmus. – Vácrátót, pp: 141–146.


A fülöpházi homokterület, ahogyan azt az 1970-es évektől fogva látom

Csízi, István

Monori, István

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
359
VII. MÉTA-TúrA 
2006. október 18–22.
Gazdálkodás a Karcag környéki szikes juhlegelőkön
Csízi István és Monori István
A Karcagot övező rónaságon átutazók többségét megérinti a végtelen puszta látványa, hisz a bennünk élő 
keleti őshaza megszentelt darabja tükröződik vissza. Cirka 130 éve még túlnyomórészt a szilaj pásztorok 
földje volt e táj, ahol a XVIII–XIX. században fénykorukat élő nagykun települések szabad földrészeinek, 
a redemptusoknak az óriási állatállománya legelészett rideg tartásban. Például 1869-ben a hatóság által 
számlált karcagi juhállomány (amit nem tudtak időben elrejteni) 83 ezer anyajuhot tett ki (Bellon 2000). 
Ma nincs háromezer anyajuh az ugyanakkora területű határban (MJSZ 2006). Méltán nevezték anno 
Európa húskamrájának a magyar Alföldet. Ma rettegünk az árvíztől, a belvíztől. Az akkori ember szinte 
„belenőtt” a vadvízvilágba, amit a Tisza és a Berettyó ezen a lefolyástalan területen létrehozott.
A történelem folyamán a Nagykunság gyepein gazdálkodók mindig a vizet tekintették az elsőd-
leges hozamszabályozó elemnek. „A víz csinálja a füvet” tartja mai napig a szólás a pásztorok között. 
Ezen felfogás alapja az egykori áradások okozta vízbőség volt, amely az itteni legeltetéses állattartás 
lételemét képezte.
A vadvizek elvezetésével például olyan törést szenvedett a karcagi rideg állattartás, mely állapotot 
Győrffy (1922) szavai tolmácsolnak leghitelesebben: „Nem sürgette a kun ember a belvizek lecsapo-
lását soha… Megszámlálhatatlan nyája eltűnt, csodálatra méltó tájfajtái szinte kivesztek. Lecsapolt 
földjeinek ősereje pár évtized alatt kilobbant. Sívó szik lett a réteg helyén, mely évről évre tovább ter-
jed, és lassanként megeszi az egész határt”.
A nagykunsági táj legeltetéses állattartása annyira függött a klimatikus tényezőktől, hogy például 
a hírhedt 1853-as évben, amikor nem hullott csapadék, elenyésző töredéke maradt meg Karcag ha-
talmas állatállományának (Győrffy 1922).
Ma már az eke az úr a határ nagy részén. Sok olyan területen is – a 80-as évek gyep-gabona vál-
tó programjának köszönhetően, – amely elsősorban gyep művelési ágra volna alkalmas. Kézenfekvő 
megoldásnak mutatkozik a visszagyepesítés és a legeltetéses gyephasznosítás kiterjesztése. Ennek el-
lentmondó tény a kérődző állatállomány folyamatos csökkenése és a megbízható pásztorok hiánya az 
évi 365 napos munkarend következtében.
Kutató Intézetünk 180 hektáros, extenzív gyepterületén 10 éve folynak olyan kísérletek, melyek 
során célkitűzésünk a vizsgált gyeptársulásokon pontosítani az évjárat és a hasznosítás hatását, vala-
mint kidolgozni a különféle, az ökológiai gyepgazdálkodás keretei közé illeszkedő gyephozam foko-
zási eljárásokat a térség gazdálkodói számára.
1. Évjárathatás vizsgálata
A klímaindex (Vinczeffy 1991) alapján szemlélteti a szélsőséges évjáratokat az 1. táblázat az 1996–
2000. kísérleti időszakban, ahol takarmányínség és bőség váltogatta egymást, amit a terület juheltar-
tó képessége (Kakuk és Schmidt 1988) jelez (2. táblázat).
1. táblázat  
Az 1996–2000. közötti kísérleti időszak klímaindex értékei és az évjáratok jellege (Karcag)
Megnevezés Év klímaindexe Év jellege Csapadék-hiány/többlet, mm
1996 0,225 kissé esős +84,2
1997 0,111 száraz -322,7
1998 0,177 átlagos -84,2
1999 0,156 kissé száraz -181,2
2000 0,068 félsivatagi -609,7
50 éves átlag 0,13 kissé száraz -270,4
360
2. táblázat  
Az évjárat hatása a cickafarkos-füves szikes puszta juheltartó képességére (Karcag, 1996–2000)
Juheltartó képesség, db/ha 1996 1997 1998 1999 2000
Szárazanyag hozam alapján 4,04 2,55 3,39 2,91 2,06
Nyersfehérje hozam alapján 5,02 2,87 4,14 3,42 2,11
Nettó energiahozam alapján 3,62 2,33 3,05 2,66 1,93
2. Hasznosítási módok hatása
Mivel ma már nincs elegendő állatlétszám, minden gyepterület legeltetésére, számos gazdálkodó ka-
szálással próbálja kultúrállapotban tartani a gyepét. A kedvezőtlen botanikai változások mellett (pil-
langós virágú növények borítási részarányának csökkenése) csökken az állateltartó képesség is (3. 
táblázat).
3. táblázat  
A hasznosítási módok hatása a cickafarkos-füves szikes puszta juheltartó képességére  
(Karcag, 1996–2000)
Juheltartó képesség, db/ha Legeltetéses típusú hasznosítás
Kaszálásos típusú 
hasznosítás
Vegyes típusú 
hasznosítás
Szárazanyag hozam alapján 2,55 2,07 3,01
Nyersfehérje hozam alapján 3,29 2,21 3,27
Nettó energiahozam alapján 2,35 1,81 2,66
3. Legelőkiegészítő szálastakarmány növények szerepének pontosítása  
a juhtakarmányozásban
A térségi gyepek többsége sovány csenkesz vezérnövényű gyeptársulások, melyek átlagos növényzete 
száraz évjáratban június közepétől az őszi esőkig látens állapotba kerül, az állatállomány póttakarmá-
nyozásra szorulhat.
Vizsgálatokat végeztünk kemikáliamentes szárazgazdálkodásban termesztett, ecsetpázsitos szikes 
rét és kúszó lucerna növedékeinek szénanyerésére való alkalmasságának megállapítása céljából. A ke-
zelések a következők voltak a kaszálásos hasznosításra alkalmas növedékek alapján: 
1. E1: Ecsetpázsitos szikes rét 1. növedéke május 2. dekádjában betakarítva.
2. E2: Ecsetpázsitos szikes rét 2. növedéke augusztus 2. dekádjában betakarítva.
3. L1: Kúszó lucerna 1. növedéke május 2. dekádjában betakarítva.
4. L2: Kúszó lucerna 2. növedéke június 3. dekádjában betakarítva.
5. L3: Kúszó lucerna 3. növedéke augusztus 2. dekádjában betakarítva.
6. L4: Kúszó lucerna 4. növedéke október 1. dekádjában betakarítva.
A kísérletet három ismétlésben végeztük, az ismétlések területnagysága 10 m2. 
A 4. táblázat adataiból látható, hogy az E2 és L4 kezeléseknél kaptuk a legkisebb hozamértéke-
ket. Ezen kezeléseknél a kaszálásos hasznosításnak nincs gyakorlati jelentősége, legeltetés indokolt. 
Az összesített éves hozamok tekintetében megállapítható, hogy azonos termőhelyi feltételek között a 
kúszólucerna telepítés a természetes réti ecsetpázsit gyepet szárazanyaghozam esetén 2,5–3-szorosan, 
míg nyersfehérjehozam esetén ötszörösen múlta felül. 
361
4. táblázat  
Ecsetpázsitos szikes rét és kúszó lucerna növedékeinek hozamai, t/ha (Karcag, 2004–2005)
Kezelések
Szárazanyaghozam, t/ha Nyersfehérjehozam, t/ha
2004 2005 2004 2005
E1 4,93 4,16 0,39 0,41
E2 1,12 1,23 0,13 0,18
réti ecsetpázsit
összesen 6,05 5,39 0,52 0,59
L1 6,33 6,05 0,84 0,79
L2 3,91 4,22 0,80 0,89
L3 3,06 3,18 0,57 0,59
L4 2,32 2,95 0,44 0,61
Kúszólucerna hozam
összesen 15,62 16,41 2,65 2,88
Kúszólucerna hozam a réti 
ecsetpázsit hozam %-ában 258 304 510 488
4. Vizsgálatokat végeztünk túlérett juhtrágya adagokkal környezetkímélő tápanyag-
visszapótlás technológiának pontosítása céljából kaszálásos hasznosítású gyepterüle-
ten 2004-2005-ben. 
A következő kezeléseket állítottuk be 2003 őszén ecsetpázsitos szikes réten, ahol az ismétlések terü-
letnagysága 10 m2: 
1. T0: nem tárgyázott gyep
2. T20: 20t/ha túlérett juhtrágya
3. T40: 40t/ha túlérett juhtrágya
4. T60: 60t/ha túlérett juhtrágya
A cönológiai- és hozamméréseket mindkét vizsgálati évben május 2. dekádjában végeztük. 
A különböző trágyaadag szintek hatását a vizsgált gyeptársulás zöld- és szárazanyag hozamára az 
5. táblázatban foglaltuk össze. A táblázatból kitűnik, hogy 2004-hez képest csökkentek a hozamok. 
A T20 kezelés esetén a legkisebb a csökkenés (61% és 66%), ami a pillangós virágú gyepalkotók je-
lentős borítási részarányával és azok megnövekedett N-gyűjtésével magyarázható. 
5. táblázat 
Túlérett juhtrágya hatása ecsetpázsitos szikes rét hozamaira, t/ha (Karcag, 2004-2005)
Kezelések
Zöldhozam, t/ha Szárazanyaghozam, t/ha
2004 2005 2005/2004 % 2004 2005 2005/2004 %
1. T0 15,12 6,08 40 4,33 2,09 48
2. T20 16,25 9,89 61 4,41 2,89 66
3. T40 20,78 9,53 46 4,86 2,81 58
4. T60 21,87 10,26 47 5,69 3,16 56
5. Tízkezeléses, háromismétléses kísérletet állítottunk be 2004-től kezdődően Intézetünk 1,5 ha-os 
extenzív gyepterületén. A kísérlet során három különböző gyepkezelő késes henger prototípus ha-
tását vizsgáljuk a természetes gyeptársulás növényállomány összetételére, hozamára és a fitomassza 
362
beltartalmi értékeire. Az ismétlések területnagysága 420 m2. Méréseinket mindkét kísérleti évben 
azonos időszakokban végeztük. A tavaszi aspektust május 2. dekádjában, a nyárvégi aspektust szep-
tember 2. dekádjában vételeztük fel.
Eddigi vizsgálati eredményeinket összegezve megállapítottuk:
A késes henger prototípusok elsősorban a tömött bokrú pázsitfű fajoknál (Festuca sp.) fejti ki po-
zitív hatását, a vágások mentén kialakuló juvenilis hajtások arányának növelésével.
Minimálisra csökkent a kísérlet 2. évére az eredeti gyepállományban a nagy borítási értékkel ren-
delkező Polygonum aviculare és a Bupleurum rotundifolium fajok aránya.
új betelepülő fajként jelent meg a Thlaspi perforatium és a Falcaria vulgaris.
A fűhozam értékek értékelésénél figyelembe kell venni, hogy a 2004. évjárat környezeti feltételei 
kiválóak voltak, így az akkori fűhozam többszöröse volt a többévi átlagnak, és ez a nagy fűhozam a 
talaj tápanyagkészletét igen erősen csökkentette.
A kísérleti terület növényállományának beltartalmi értékeit befolyásolta a növényállomány bota-
nikai összetétele, de még jelentősebb a beltartalom évközi változása, amely a sarjúnövedéknél mért 
magasabb nyersfehérje, hamutartalom és elsősorban a nyerszsírtartalom tekintetében nyilvánult 
meg.
Irodalom
Bellon T. (2000): Fejős juhászat. www.karcaglap.hu
Csízi I. és Nagy G. (1998): Annual Forage Crops as Supplementation for Extensive Sheep Grazing. – 17th General 
Meeting of European Grassland Federation, pp: 223–226.
Csízi I. (2003): A hasznosítási módok hatása a növényi összetételre, a termésre és a juheltartó képességre extenzív ke-
zelésű gyeptársulásokban. – Acta Agraria Debreceniensis.
Csízi I. és Monori I. (2005): Túlérett juhtrágya hatása az Alopecuretum pratensis gyeptársulásra. – DE ATC kiadvány. 
Debrecen. pp: 123–129.
Győrffy I. (1922): Nagykunsági krónika.
Kakuk T. és Schmidt J. (1988): Takarmányozástan. – Mg. Kiadó. Budapest, pp: 429–442.
Kovács A. és Csízi I. (2004): Pratológia. – Karcag.
Kovács A., Csízi I. és Monori I. (2005): A karcagi szikes puszták virágos növénye. – Shekina Grafikai Bt. Karcag.


Gazdálkodás a Karcag környéki szikes juhlegelőkön

Bartha, Sándor

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
447
XI. MÉTA-TúrA 
2008. október 13–17.
Térképezhető-e a dinamikai állapot?
Bartha Sándor
„… És amikor az orsó az ujjába szúrt, ő abban a pillanatban az ágyra hanyatlott, és mélységes álomba 
merült. És ez az álom az egész palotát elborította… A palota körül pedig csipkebokrok bozótja kez-
dett burjánzani… időről időre jöttek néminemű királyfiak, hátha által tudnának törni a bozóton a 
palotáig. Ám ez egyiküknek sem sikerült, mert a csipkebokrok, mintha kezük lett volna, megragad-
ták és nem eresztették őket, és az ifjak nem tudtak szabadulni, és nyomorúságos halált haltak…” 
Miért kellett meghalni a királyfiaknak?
Ezt a történetet az értékeli igazán, aki dolgozott már erdő irányába fejlődő parlagokon, és megpró-
bálta átküzdeni magát a vadrózsa, kökény, galagonya, lonc és iszalag irdatlan dzsungelein. Miért kel-
lett meghalni a királyfiaknak? Mert nem ismerték a vegetációdinamikai törvényszerűségeket. Nem 
tudták, hogy a csipkerózsa állományok gyakran hirtelen, egyik évről a másikra, egyszerre elpusztul-
nak (Pickett és mtsai. 2001). Az áthatolhatatlan bozót idővel felnyílik. Van tehát királyi út... és nem 
is kell 100 évig várni. A cserjék és a fiatal fák sűrű szövedékében spontán megkezdődik az önritkulás, 
és a felmagasodó, felnyíló fiatal erdőben már szabadon sétálhatunk.
A példák sorát folytathatjuk. A Dunántúl parlagjainak egyik legsikeresebb özönnövénye az arany-
vessző. Sokan tartunk tőle. Óvári Miklós megfigyelése (ld. a XI. túrafüzet Kemendollárról szóló fe-
jezetét), hogy az aranyvessző, miután húsz évig a többi fajt elnyomva uralkodott az egyik szőlőpar-
lagon, állománya váratlanul és meglepően gyorsan (kb. két év alatt) letörpült, felnyílt, és átengedte 
helyét az ősgyep fajainak. Ahhoz, hogy ezt valaki megfigyelhesse, hosszú évekig kellett ugyanazokhoz 
a parlagokhoz visszajárnia.
A gyepeket járó botanikusok alapélménye, hogy a gyepek a legeltetés felhagyásával cserjésednek. 
De mennyire kell ettől a jelenségtől félni? Mennyire veszélyes ez a folyamat? Hány év múlva lép át 
egy kritikus küszöböt a cserjék sűrűsége? Virágh Klára eredménye, hogy a vegetációdinamikai folya-
matok iránya és sebessége, a fajok lokális, finom léptékű cseréi függnek a vegetációs mintázat állapo-
tától (Virágh és Bartha 1996, 2003). Vannak helyek, ahol a cserjék gyorsan terjednek (rendszerint a 
korábban túllegeltetett gyepekben), míg másutt (a jobb állapotú gyepekben) a cserjésedés üteme las-
sú, nem tűnik veszélyesnek. A vegetáció finom léptékű mintázati állapotának a minősítéséhez rész-
letes mintavételek és mintázatanalízisek szükségesek. A változások sokféleségének és mintázatfüggé-
sének felfedezése pedig csak hosszú évek után, állandó kvadrátos vizsgálatokkal és az adatok részletes 
elemzésével lehetséges.
Több mint harminc évig tartó állandó kvadrátos kutatás adatait elemezve vettük észre, hogy a 
szukcesszióban a beengedő és a kizáró fázisok követik az időjárás ingadozásait. A nagy aszályok után 
ún. szukcessziós ablakok nyílnak meg és sok új faj belépése válik lehetségessé (Bartha és mtsai. 2003). 
A szukcessziós fázisok közötti váltás is éles és ezekhez az időjárási ingadozásokhoz igazodik.
A fiatal-, középidős-, idős parlag-állapotokat nem nehéz felismerni. Eltekintve azoktól az esetek-
től, amikor egyetlen parcellán belül mindhárom eset keveredik, a parlagok állapota ebből a szem-
pontból viszonylag könnyen térképezhető. Legfontosabb gyakorlati kérdéseink azonban nem a parla-
gok pillanatnyi állapotára, hanem azok jövőbeli viselkedésére vonatkoznak.  Milyen irányba, milyen 
gyorsan fog változni? Hogyan reagál a parlag növényzete a kaszálásra, szárzúzásra, legeltetésre? Kell-e 
gondoskodni propagulum utánpótlásról? Egyáltalán, mit tegyünk, ha dönteni kell, hogy melyik par-
lagot válasszuk? Hol várható a természetes vegetáció gyors regenerálódása, ill. melyik parlagot áldoz-
hatjuk fel? A döntéshez a dinamikai állapot ismerete szükséges.
A hagyományos botanikai feltárás során az állomány aktuális állapotát, aktuális értékeit minősítjük. A parlagszukcesszió 
esetében a jövőbeli viselkedés a fontos, aminek megítélése más módszereket, vegetációdinamikai alapismereteket, 
vegetációdinamikai szemléletet kíván (vö. Bartha 2002, 2003, 2004).
448
Bartha S. (2002): Az ökológiai restaurációt megalapozó vegetációdinamikai kutatások. – In: Fekete G. és mtsai. 
(szerk.): Az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete 50 éve (1952–2002). – MTA ÖBKI, Vácrátót, pp: 182–198. 
Bartha S., Meiners, S. J., Pickett, S. T. A. és Cadenasso, M. L. (2003): Plant immigration windows in a mesic old 
field succession. – Appl. Veg. Sci. 6: 205–212.
Bartha S. (2003): A természetvédelmi kezeléseket megalapozó vegetációkutatásokról. –In: Bartha S. és Molnár Zs. 
(szerk.): A természetvédelmi kezelési tervek készítéséhez szükséges vegetációdinamikai, természetességi és regenerációs kér-
désekről. – Vácrátót, tanulmány a Természetvédelmi Hivatal számára, pp: 3–48.
Bartha S. (2004): Paradigmaváltás és módszertani forradalom a vegetáció vizsgálatában. – Magyar Tudomány 2004(1): 
12–26.
449
Grimm, J. és Grimm, W. (1989): Gyermek- és családi mesék. – Magvető Könyvkiadó, Budapest.
Pickett, S. T. A., Cadenasso, M. L. és Bartha S. (2001): Implications from the Buell-Small Succession Study for 
vegetation restoration. – Appl. Veg. Sci. 4: 41–52.
Virágh K. és Bartha S. (1996): The effects of current dynamical state of a loess steppe community on its responses to 
disturbances. – TISCIA 30: 3–13.
Virágh K. és Bartha S. (2003): Species turnover as a function of vegetation pattern. – TISCIA 34: 47–56.
VII. MÉTA-TúrA 
2006. október 18–22.
Miért kell a MÉTA-túrának meddőhányókra menni?
Bartha Sándor
A külszíni szénbányászat az egyik legdrasztikusabb természetátalakító tevékenység, amely óriási te-
rületeket érint, és az eredeti ökoszisztémák teljes pusztulásával, a felszín teljes átalakításával jár. A 
több tíz méter mélyen meghúzódó szénréteget borító talajt és üledékréteget letermelik, átforgatják 
és meddőhányók formájában terítik szét. A kialakított új mesterséges felszíneket rekultiválják, ill. 
ezzel párhuzamosan spontán szukcessziós folyamatok is megindulnak. Fontos kérdés, hogy a ter-
mészet átalakítása során kialakuló új közösségek, új ökológiai rendszerek hogyan viszonyulnak a bá-
nyászatot megelőző állapotokhoz, mennyire képesek helyettesíteni azok funkcióit, ökológiai szol-
gáltatásait.
Miközben sosemvolt mértékben pusztulnak körülöttünk a természetes élőhelyek, nagyon keveset 
tudunk a helyükre lépő mesterséges rendszerekről. A kevés rendelkezésre álló vizsgálatból azonban 
az látható, hogy az ember által eddig alkotott mesterséges ökológiai rendszerek összehasonlíthatatla-
nul gyengébb evolúciós és adaptációs képességűek, és a természetes rendszerek funkcióinak csak tö-
rekékét produkálják. Nem mindegy tehát, hogy e mesterséges rend-szerek tartósán megmaradnak-e 
ebben az állapotban vagy – ha hosszú idő alatt is – de képesek természetessé vagy természetközelivé 
regenerálódni.
1966-ban létesített visontai külfejtéses bányaüzem a Mátra hegy déli lejtőjénél terül el és folyama-
tosan terjeszkedik keleti irányban Bükkábrány felé. Az átlagos évi középhőmérséklet 10,5 °C, az át-
lagos éves csapadékmennyiség 582 mm. A kitermelt hányóföldek zömmel pannon agyagból, pannon 
homokból, másodlagos andezit tufából és holocén üledékekből tevődnek össze, rendszerint különbö-
ző arányú keverékek formájában (Szegi és mtsai. 1988). Fontos megjegyezni, hogy más külszíni szén-
bányákkal összehasonlítva az itteni hányóföldek nem toxikusak, nem savanyúak, és bár tápanyagban 
szegények és vízháztartásuk is gyenge, fizikai ill. kémiai jellemzőik alapján rekultivációjuk lényegesen 
könnyebb és sikeresebb, mint más meddőhányóké. A terület érdekessége, hogy a külszíni szénbányá-
szat (monumentális kísérletként) teljesen eltünteti a múlt nyomait, és a szukcesszió valóban primer 
szukcesszió, azaz vegetációtörténeti szempontból „lenullázott” kezdeti feltételekkel indul. A talaj és 
a magbank a bányaművelés során elpusztul, az ásványi szubsztrátum (bizonyos kékalgáktól eltekint-
ve) kezdetben steril, a betelepülő fajok, terjedőképességük függvényében a szomszédos területekről 
érkeznek. A rekultivációt megelőző időszakban, ill. egyes kísérleti célból rekultiválatlanul hagyott fe-
lületeken növény és állatfajok gyors spontán betelepülése indul meg. Mindez egyedülálló lehetősé-
get biztosít primer szukcessziós folyamatok tanulmányozására. Vizsgálataimat 1983 és 1990 között, 
8 vegetációs időszakon át végeztem, Abasár, Visonta, Detk és Halmajugra térségében, kb. 5x5 km-
es körzetben, különböző korú területek vegetációjának az összehasonlításával és állandó kvadrátok 
megfigyelésével (Bartha 1992). Az állományok kora 0 és 20 év között váltakozott. A mintavételeket 
viszonylag homogén, pannon agyagból álló, plakórhelyzetű hányóföldeken végeztem. A vizsgált ál-
lományok emberi behatásoktól (pl. talajjavítás, rávetés, legeltetés) mentesen, spontán fejlődtek. Ta-
pasztalataim szerint a terület különböző, távoli pontjain, ill. különböző talajtípusain a növényzet fej-
lődése nem különbözik számottevően, és az egyes állományok ugyanazon xerikus szukcessziós soro-
zat tagjainak tekinthetők.


Térképezhető-e a dinamikai állapot?

Házi, Judit

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
475
3. ábra. A Festuca vaginata és Stipa borysthenica egyedek számának változása a kezdetben Festuca 
vaginata dominálta kvadrátokban a vizsgálat kezdete óta
Fülöpházán régóta dolgozó botanikusok és nemzeti parki szakemberek szerint, az utóbbi évtize-
dekben egyre több a Stipa és egyre kevesebb a Festuca a homokbuckásban. Lehet, hogy a Festuca hát-
térbe szorulása a talajbolygatással járó bolygatások (erős legeltetés, katonai tevékenység) és a csupasz 
homokfelszínek hiányának köszönhető. Hangsúlyozni szeretném, hogy az itt felvázolt szukcessziós 
séma nem új, ami talán új, az a lehetséges mögöttes mechanizmusuk feltárása, és az, hogy milyen 
egyszerű mechanizmusok is magyarázhatnak látszólag összetett táji léptékű vegetációdinamikai vál-
tozásokat.
XI. MÉTA-TúrA 
2008. október 13–17.
Somló-hegy a Nyugat-Cserhátban
Házi Judit
Ülök a hegyen. Lábam alatt terül el a Cserhát, én szeretem hegységnek nevezni, pedig csak egy kis 
domb. Nekünk alföldi embereknek ez is hegy. Idestova tíz éve ülök a hegyen, no jó nem folyamatosan, 
hanem időről időre kijárkálva, mindig egy kicsit molyolva a gyepben. Nekem úgy tűnik, hogy nem tör-
ténik itt semmi. Néha egy egerészölyv tűnik fel, néha crossmotorosok. Embert itt még nem láttam.
Pedig a terület az őskor óta lakott, ahol a patak bekanyarodik, a műút túloldalán egész nagy 
újkőkori, rézkori, honfoglalás és Árpád-kori telepet találtak. A hegyről kevés lelet került elő, de mind-
két oldalán, rád és Penc felé is a hegylábnál egymást érték az emberi telepek. Mindenki szerette a hátát 
egy ilyen meredeken kiemelkedő hegynek támasztani, ahonnan be lehetett látni a vidéket, ellenőrizni 
az utakat. Az őrszemek állandóan válthatták egymást, éjjel biztosan messzire fénylett fáklyáik tüze…
Hogy mikor kezdtek itt szőlőt művelni azt nem tudom, már 1785-ben is szőlőt jelöl a térkép, a 
régebbi korokból pedig nincs bizonyítékom. A korabeli térképeken Körtvélyes-hegynek, vagy Szar-
ka –hegynek is nevezik, tehát a szőlő mellett gyümölcsfák is helyet kaphattak, de a madárvilág sem 
szorult ki a területről. 
No de térjünk vissza a szukcesszióhoz, és a terület bemutatásához: 
476
Somló-hegy                
A rád és Penc között magasodó Somló-hegy egyike a Cserhátra jellemző andezitteléreknek. Mint 
sok más cserháti telérre, erre is áthalmozott lösz települt, amely fajgazdag löszgyep kialakulását tet-
te lehetővé. 
Ezt az ősgyepet később feltörték, szőlő és gyümölcsös parcellákat hozva létre. Ma már ezeket csak 
a hegylábi régióban művelik, (zöldség, málna, kukorica parcellák) így az eredeti növényzet fokoza-
tosan visszatérhet.
Az egykori gyümölcsfák már kiszáradtak, elkorhadtak, helyüket csak néhány facsonk jelzi. Ér-
dekes kivétel azonban a gyümölcsösökből ottmaradt birs (Cydonia oblonga) mely láthatóan „jól érzi 
magát” a DK-i lejtőkön. A hegyet körülveszi a Penci-ág nevű patak emiatt az alsóbb régiókban ná-
dasodik illetve siskanád (Calamagrostis epigeios) és kanadai aranyvessző (Solidago canadensis) figyel-
hető meg.
A hegy északi oldalán (a műút felé eső részén) kis maradványtölgyes van. Elsősorban molyhos 
tölgy (Quercus pubescens) és a fehér virágú virágos kőris (Fraxinus ornus) alkotják.
A hegy nyugati oldalán felhagyott gyümölcsösök vannak, melyeket 30–50 éve hagyhattak fel, és 
helyükön szép löszgyep regenerálódott. A névadó hosszúlevelű árvalányhaj (Stipa tirsa) mellett meg-
jelenik a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata) is. Jellemző a lenek fajgazdagsága. Mind a fehér virá-
gú árlevelű len (Limum tenuifolium), mind a sárga virágú sárga len (Linum flavum) megtalálható. A 
félcserjéket a hegyi gamandor (Teucrium montanum) és a korai kakukkfű (Thymus praecox) képviseli. 
A sások közül leggyakrabban sziklai sással (Carex halleriana) és az ugyancsak apró termetű lappangó 
sással (Carex humilis) találkozhatunk. Nagyon gyakori fűfaja a gyepnek a pusztai csenkesz (Festuca 
rupicola) és a tető felé kisebb foltokban késeiperje (Cleistogenes serotina) is megjelenik. A fehér vi-
rágú ágas homokliliom (Anthericum ramosum) szintén a gerinc felé gyakoribb, míg az útszéli imola 
(Centaurea micranthos) jóval közönségesebb. Nevével ellentétben a közönséges borkóró (Thalictrum 
minus) csak néhány helyen fordul elő, míg a kardos peremizs (Inula ensifolia) meghatározó eleme 
a gyepnek. Szerencsére a rózsaszín virágú kisfészkű hangyabogáncs (Jurinea mollis) is gyakori még, 
amelyen – nevéhez híven – mindig hangyák szorgoskodnak. 
A Penc felé eső lejtő, amely az északkeleti lejtő és egy kissé nedvesebb, emiatt az erdei elemek 
túlsúlya figyelhető itt meg. Hiányoznak az árvalányhajak (Stipa spp.) viszont sok tő bíboros kosbor 
(Orchis purpurea), zászlós csüdfű (Astragalus onobrychis), festő rekettye (Genista tinctoria) él itt.
Néhány helyen utólagos zavarások történtet, emiatt itt bolygatottabb élőhelyek alakultak ki, 
melynek jellemző növénye a bolyhos levelű magyar zsálya (Salvia aethiopis), a jakabnapi aggó-
fű (Senecio jacobea), a tátorjánra hasonlító szümcső (Bunias orientalis) és a közönséges bábakalács 
(Carlina vulgaris). Délkelet felé haladva a hegytetőn akácerdő következik.
Néhány helyen megindult a cserjésedés. Veresgyűrű som (Cornus sanguinea) és fagyal (Ligustrum 
vulgare) jellemző az árnyékosabb északkeleti oldalra, naposabb részeken gyepűrózsa (Rosa canina) 
valamint a sárga virágú pukkanó dudafürt (Colutea arborescens) fordul elő, de megjelennek fiatal 
csertölgyek (Quercus cerris) és molyhos tölgyek (Quercus pubescens) is. A hegy gerincén az akácerdő 
folytatásaként erdészeti művelés alatt álló tölgyerdő következik, amely azonban már a Szóri-erdőhöz 
tartozik.
Ezt a leírást még 1997-ben készítettem. Mi változott azóta? A kis akácerdő megnőtt, a cserjék töb-
ben lettek, viszont a birsalmafákat nem láttam már egy ideje, eltűntek, elkorhadtak. Kevesebb lett 
a pukkanó dudafürt és a bíboros kosborok is megritkultak. Ahogy bezáródik a gyep kiszorul a ma-
gyar zsálya és a szümcső is. Valahogy zártabb, dúsabb lett az egész. Pedig bolygatják rendszeresen, pár 
évente véletlenül mindig leég a terület, de csak a hegy nyugati oldala.
27, 43 és 50 éve felhagyott parcellákat tudtam elkülöníteni. Ezekből az időkből származó légifotót 
tudtam beszerezni, tehát legalább ennyi ideje nem művelték már az adott parcellát.
A hegy alján és körülötte művelt területek voltak még 8–10 éve, kukorica, málna, kapáskultúrák 
illetve kaszálók, lucernaföldek. Ma már csak néhány tábla kukorica van, inkább parlagok azok is.
A hegylábi részek még őrzik a művelés nyomait, részben művelt részben már felhagyott parcel-
lák váltakoznak. A friss felhagyások vezérnövénye az aprószulák (Convolvulus arvensis), a siskanád 
(Calamagrostis epigeios) és a védett budai imola (Centaurea sadleriana).
477
Nedvesebb térszíneken az Amerikából behurcolt magas aranyvessző (Solidago gigantea) gyomosít. 
A művelés elmaradásával először a gyom jelegű, kevésbé érzékeny fajok jelennek meg. 
A hegy középső régiójában azonban már jól beállt gyepet találunk, tipikus lösznövényekkel: kései 
pitypang (Taraxacum serotinum), késeiperje (Cleistogenes serotina), kisfészkű hangyabogáncs (Jurinea 
mollis), sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), magvasodró (Crupina vulgaris), hegyi gamandor 
(Teucrium montanum), hosszúlevelű árvalányhaj (Stipa tirsa), nagy pacsirtafű (Polygala major), hegyi 
orbáncfű (Hypericum montanum), Carlina vulgaris.
Ezt a rendkívül sokszínű és változatos vegetációs képet nagyon nehéz térképezni, mert nincsenek 
jól elkülöníthető egységek. Inkább csak folyamatos átmenetek vannak az alábbi típusok között:
Calamagrostis tipus: Ez a típus a nedvesebb, hegylábi régióban fordul elő, ahol a hegyről lemo-
sódó tápanyag összegyűlik, vagy a korábbi trágyázás, vegyszerhasználat emlékeként még megmarad. 
Ennek is több típusa van, a hegy nyugati rádra néző oldalát mutatom be először. Ez egy nagyon ér-
dekes, kevert állomány, a névadó siskanád (Calamagrostis epigeios) mellett a Poa pratensis, zöld dár-
dahere (Dorycnium herbaceum), Clematis vitalba voltak a fő állományalkotók. Jól látszik még a szőlő 
is, legalább 10 éve nem művelik már, de némelyik még terem. Ez a társulás egyébként nagyon keve-
set változott az elmúlt évek során, igaz néhányszor le is égett. A növényzet foltos, nagy túrásnyomok 
nem látszanak, de azért a bolygatás érződik a területen. Ilyen foltokban tömeges a Salvia nemorosa, 
az Arrhenatherum elatius, a Coronilla varia. Gyakori még a Cardaria draba, és főleg korábban volt 
jellemző a Melilotus officinalis, most már csak egy-egy példány fordul elő. Szálanként megjelenik a 
Chondrylla juncea, Verbascum phoeniceum, Melica transsilvanica. Szintén jellemző, bár nem gyakori a 
Melandrium album, a Ranunculus polyanthemos és a Rumex patientia.
478
A következő típus szintén nagyon zavart képet mutat, szintén hegylábi régióban található, azzal a 
különbséggel, hogy zavarbaejtő módon nincs benne Calamagrostis. Itt látszanak a nagy túrásnyomok, 
a vaddisznók gyakran járnak ide táplálkozni, például a mogyorós lednek (Lathyrus tuberosus) ehető 
földalatti gumójáért, ami gyakran jelenik meg a bolygatott felszíneken. Az embernek tisztára az az 
érzése, mintha a disznó direkt „művelné a kiskertjét”, túrásával nem engedné bezáródni a gyepet. Ez 
a típus az Arrhenatherum-tipus. Névadó faja a franciaperje (Arrhenatherum elatius), nagyon gyakori 
faja még a réti perje (Poa pratensis) és a zöld dárdahere (Dorycnium herbaceum). Megjelenik foltokban 
a magas aranyvessző (Solidago gigantea). Viszonylag cserjés a terület, illetve a típus, fagyal (Ligustrum 
vulgare) és gyepürózsa (Rosa canina) jellemzik. Gyakori még a mindent beszövő lián, az erdei iszalag 
(Clematis vitalba). A pillangósvirágúakat képviselik az édesgyökerű csüdfű (Astragalus glycyphyllos) és 
a már emlegetett mogyorós lednek (Lathyrus tuberosus).
Érdekes, hogy megjelennek olyan fajok is, amelyet a környéken jobb gyepekben szoktam találni, 
emiatt érzékeny fajnak gondolnám, mint pl. Carex tomentosa. Ez tömegesen csak a Bükkös-hegy egy 
részén található, kétlevelű sarkvirágok társaságában, tehát nem a tipikusan gyom jellegű fajok között 
tartom számon. Ugyanígy megjelenik a Festuca rupicola és az Inula ensifolia is, vagy ezek a fajok is 
nagyon toleránsak, és megjelennek a szukcesszió kezdeti stádiumában is, vagy ez a rész korábban egy 
jobb gyep lehetett, és abból maradtak itt a bolygatás után, bár ez a hegylábi művelés ismeretében 
nem látszik valószínűnek. 
A hegy középső régiójában következik a Stipa tirsa dominálta gyep. Valójában nem túl fajgazdag, az 
árvalányhaj helyenként éppolyan üres, monodomináns foltokat tud kialakítani, mint a Calamagrostis, 
csak ez sokkal szebb, jobb benn járni, szépen fújja a szél, és emiatt jobban szeretjük. 
Itt is vannak zavart foltok ahol a Teucrium chamaedrys az egyeduralkodó, de azért olyan szép látvá-
nyos fajok is ide kötődnek, mint a Jurinea mollis, Melampyrum barbatum, Sanguisorba minor.
Korábban ezek az élőhelyek is nyíltabbak voltak, most az utóbbi 10 évben egy kicsit záródni lát-
szik a gyep, bár nem figyeltem folyamatosan, ezek csak olyan megérzések. Állandó eleme a gyepnek 
a Dorycnium herbaceum, Carex halleriana, és az Inula ensifolia, érdekes, hogy Festuca viszonylag ke-
vés van. 
Első látásra az ember vár egy Festucá-s tipust is a hegytől, aztán amikor le kellene írni és keresi a 
„locus classicust” akkor jön rá, hogy csak Stipa tövek vannak, Festuca alig, az nem egy önálló formá-
ció. Pedig a környék gyepeinek ez az alapmátixa, Festuca rupicola, némi Inula ensifoliával, Teucrium, 
Thymus, Carlina, Dorycnim és ez ismétlődik különböző kiegészítő fajokkal. Itt a Somló nyugati lej-
tőjén viszont az alapmátrix fű szerepét a Stipa tirsa veszi át. Nem gyakori ez, egy helyről tudok még 
rád és Kosd között. 
A hegy keleti oldalán, ahol hűvösebb van, a talaj nedvesebb marad, ott található a Brachypodium-
típus. Itt is egyeduralkodó ez a fűfaj, helyenként, főleg a hegylábi részeken a Calamagrostis-szal keve-
redik, föntebb Festucá-val. Állandóan jelen van a Dorycnium herbaceum és az Inula ensifolia. Gyakori 
a Plantago media és a Campanula glomerata. 
1842-ben a 2. katonai felmérés idején a hegyen szőlő és gyümölcsös volt, a patakot végig fasor-
ok kisérték. A főút mellett, nem messze attól ahol most a busz áll, volt a Körtvélyes csárda, ahol a 
környékbeli jó borokat mérték. A szemben lévő Kis-hegy, a faluhoz közelebb eső Bok-hegy, a Me-
nyecske-hegy, a Szank-hegy (ezek mind Penc határában vannak) tele volt szőlőkkel. Lassan azonban 
a korábban híres szőlőművelésnek kezdett leáldozni, az 1880-90-es filloxéravész miatt más, ellenál-
lóbb fajtákat kezdtek telepíteni, valamint az 1940-es években meginduló téeszesítés miatti szerke-
zetátalakítás, összevonás is átformálta a szőlőhegyeket. Sok helyen ekkor kezdtek málnát telepíteni 
a szőlők helyére, bár ez az 1950-es térképen még nem látszik, mert a szőlő-gyümölcsös jelölés még 
a régi kiterjedést mutatja. A Somló-hegyen jórészt megmaradt a szőlő, de már nem összefüggő borí-
tásként, hanem kisebb parcellákra szakadozva. 1957-ben a hegy középső, felsőbb harmadában már 
voltak olyan területek, ahol kialakulhatott a gyep, 1965-re ehhez újabb parcellák csatlakoztak, míg 
1980-ra mindenhol eltűnt a művelés nyoma. Legtovább azonban a hegylábi területeket használták, 
nem állandóan, néhány helyet kaszáltak is, emiatt megfigyelhető egy markáns különbség a hegy tete-
je és alja között. A különbséget csak erősíti, hogy a hegyről lemosódó csapadék hozta magával a ter-
mőtalajt is, amely az aljában gyűlt össze, így a tetőn humuszban szegényebb, rosszabb vízháztartású 
talaj található, az aljában a tápanyagfeldúsulás és a patak közelsége miatt jobb talajadottságú helyek 
jöttek létre. Ez jól nyomon követhető a hegytetői Stipa tirsa-Salvia nemorosa formáció, a középső ré-
479
gió Arrenatherum-os fázisa és a hegylábi Solidago-s, Calamagrostis-os fázis megfigyelésével is. Ezek a 
típusok persze nem állandóak, nem lehet éles határvonalat húzni, hanem többféle „küzdelmi zónán„ 
keresztül folyamatosan alakulnak át egymásba. 
A középső régióban nagyon érdekesen keveredik a Calamagrostis és a Stipa tirsa, egy-egy aszályo-
sabb nyár után a harcból a Stipa kerül ki győztesen, sőt néhány helyen egészen a lenti Arrhanatherum-
os, gyomos részig is lehatol. Ugyanígy a Calamagrostis is föl tud húzódni helyenként, de itt nagyon fi-
nom egyensúlyról van szó. A Stipa jól tudja kolonizálni az üres felszíneket, ugyanúgy monodomináns 
foltokat hozva létre, mint a Calamagrostis, csak ezt valahogy szebbnek, természetesebbnek látjuk, 
mert a kevés fajok egyike, akiket beenged a gyepbe a Jurinea mollis, Rapistrum perenne (a pót-tátor-
ján), Crupina vulgaris, Taraxacum serotinum és Orcis militaris. Emiatt aztán nem érezzük üresnek és 
fajszegénynek. 
A Calamagrostis más helyen is vissza tud szorulni, például a Bükkös-hegy északi oldalán, az akác-
erdő melletti Calamagrostis állományt felváltotta a Cytisus austiacus-os, Festucá-s kevert gyep.
A hegy középső, felsőbb harmadában 1957 körül felhagyott területek visszagyepesedése kezdet-
ben lassan indult, mert a környező területeket még művelték. A hegygerincen haladó út mellett 
maradhattak eredeti gyepfajok, illetve a hegy északi letörésén található kis tölgyes folt szolgálhatott 
fajforrásként. Valószínűleg az első néhány év a gyomos fázis volt, például Stenactis annua, Carlina 
vulgaris tudott felszaporodni, mint ahogy az most is látható a Kis-hegy nemrég (2-3 éve) felhagyott 
málnásában, vagy a csővári Aranygomb-hegy szőlejében. Ezután kezdhettek a jobb löszfajok bete-
lepülni, kezdetben foltosan, mint a Thymus, Astragalus onobrychis. Teucrium chamaedrys, (mint a 
Bükkös-hegy nyugati lejtőjén is, bár ott a Botriochloa szaporodott fel a következő fázisban) aztán a 
Festuca, Stipa tirsa is. Ahogy a szomszédos területeket is felhagyták, ezek a fajok úgy tudtak egyre job-
ban elterjedni, igaz lokális zavarások mindig is voltak a szukcesszió menetében, mint vakondtúrások, 
hangyaboly. Ezeken, mint mikrosebeken mindig újraindul a begyógyulás, pl. több helyen megfigyel-
tük, hogy a nagy hangyabolyokon Calamagrostis telepedett meg, vagy ott tudott csak megmaradni, 
de onnan újra be tudja népesíteni a környékét. A szukcesszió valószínűleg ugrásokkal, befagyásokkal 
és visszafordulásokkal dolgozik. Egy másik még jelentősebb visszavető tényező a tűz. A Somló-hegy 
déli oldala 2001-ben teljesen leégett, 2005-ben pedig egy része. A tűz után ismét egy gyomos fázis 
kerül előtérbe, gyakran pillangósokkal, itt a Melilotus officinalis terjedt el, de néhány év alatt vissza-
szorult. A tűz után a Stipa nagyon jól tudott regenerálódni, a cserjék, fák növekedését viszont vissza-
vetette. A Calamagrostis, Vitis, Clematis dominálta hegylábi foltok tíz év alatt nem léptek előre, faj-
készletében és dominanciaviszonyaiban közel azonos maradt.
Ez a rész még nagyon dinamikus, itt várható az özöngyomok, pl. Solidago gigantea előretörése is. 
Néhány helyen, kisebb foltban már van a hegyen, főleg a hegylábi, gyomosabb régióban, az elkövet-
kezendő 5–10 évben számítani lehet a terjedésére. A közeljövő másik lehetősége a cserjésedés, és az 
elakácosodás, amely különböző sebességgel halad, a lenti, vízben és tápanyagban gazdagabb részeken 
gyorsabb, a hegy középső, felső harmadában a kevés tápanyag és a szárazság miatt ez nem jellemző. 
Nemrég visszatértem a Bükkös-hegy Háromszög nevű területére, amely referenciagyepként szolgál a 
tájban, lehet hogy azt soha nem művelték, hármas határ és megyehatár lévén. A második méta túra 
alkalmával már jártunk ott, akkor még fel tudtunk menni a két rétből álló terület felső részébe. Ma 
már az alsó gyep teljesen becserjésedett, csak az erdőn át illetve bozótvágó késsel közelíthető meg. A 
felső rét, a tulajdonképpeni ősgyep viszont ellenállt a cserjésedésnek, pedig ugyanúgy akácos és cser-
jesáv veszi körül, mint a lenti társát. úgy tűnik, mintha a beállt gyepközösség ellenállóképessége jobb 
lenne, ha a gyep túljut egy kritikus szerkezeti fázison utána már nagyjából önfenntartó. Már csak az 
a kérdés, hol van ez a kritikus pont, gyanítom gyepenként és területenként is más és más, és hogyan 
tudjuk elérni ezeket az állapotokat. 


Somló-hegy a Nyugat-Cserhátban

Sümegi, Pál

Magyarország növényzetének története 1 
Sümegi Pál kézirata, 2006. december 
 
Sümegi Pál ezt a szöveget kimondottan tankönyvi célokra írta. Benne vannak az utóbbi két évtized 
legfontosabb új gondolatai, kerek képet ad a hazai növényzet múltbeli változásairól. Kötelezően 
ajánlott olvasmány minden botanikusnak! 
 
 
Ha a Magyarországon ma élő növényzet közvetlen fejlődéstörténeti előzményeit 
akarjuk megismerni, akkor az elmúlt két és félmillió évnek, a negyedidőszaknak a 
vegetáció változásait kell feltárnunk. Ez korántsem olyan egyszerű feladat, mert 
barlangokban, tavakban, lápokban, mocsarakban, löszfalakban, régészeti lelőhelyeken, 
egykori emberi megtelepedéseken felhalmozódott rétegekből kell kinyernünk azokat a 
maradványokat, faszeneket, növényi szár-, levél-, mag- és termésmaradványokat, 
virágporszemeket, valamint fitolitokat (növényi opalit), amelyek nyomán a letűnt 
korok növényvilágát rekonstruálhatjuk. Természetesen több olyan növényt is 
ismerünk, amelyek a negyedidőszak előtti harmadidőszakból (pl.: mocsári ciprus, 
Taxodium), vagy a harmadidőszakot megelőző másodidőszakból (pl. páfrányfenyő, 
Ginko) maradtak fenn a Földünk különböző pontjain, de a vegetáció egészére, a 
jelenkor növényzetének kialakulására a jégkorban bekövetkezett lehűlések és 
felmelegedések ciklikus váltakozása, a ritmikus elszigetelődés és a menedékből való 
kiáramlás ciklikus váltakozása hatott legerőteljesebben. 21 ilyen erőteljes felmelegedést 
és lehűlést (100 ezer éves makrociklust) ismerünk az elmúlt 2,5 millió évből. A 
lehűlések ideje mintegy 90 ezer év, a lehűléseket megszakító felmelegedések 
időtartalma változó, a leghosszabb 30 ezer évre tehető, míg a jelenkori felmelegedés 
mintegy 10-11 ezer éve tart. 
 
Mivel a vegetációrekonstrukció számára hozzáférhető rétegsorok a növényzet 
fejlődésének egy-egy szeletét, töredékét tartalmazzák, és nem alkotnak összefüggő, 
töretlen sorozatot, ezért csak az elmúlt 30-40 ezer év növényzeti változásait tudjuk 
jelenleg folyamatosan megrajzolni (a megadott évek a jelentől visszaszámolva 
értendők és az adott korszakot jelentik).  
Bár ez az időszak eltörpülni látszik a negyedidőszak több, mint kétmillió éves 
intervallumához képest, mégis napjaink vegetációjának kialakulásához vezető út 
legfontosabb fejlődéstörténeti állomásait tartalmazza már. A növényzet 
fejlődéstörténetét ebben az időszakaszban két fázisra osztjuk. Az első fázist a 
természetes környezet, elsősorban az éghajlat változásainak hatása jellemzi és ennek 
nyomán alakult át a magyarországi vegetáció, míg a második fázis esetében az emberi 
hatások kiemelkednek a környezeti tényezők közül, és a legfontosabb, bár nem az 
egyetlen, vegetációt befolyásoló tényezővé válnak.  
                                               
1
 Megjelent a következő kiadványban: Molnár Zs., Deák J.Á., Csathó A.I., Horváth D., Szabó-Szöllősi T., 
Tóth T., Pándi I. (szerk.) (2007): A VIII. MÉTA-TÚRA túravezető füzete. Kézirat, MTA ÖBKI, Vácrátót. 
 
A jégkor 
Kezdjük a történetet az utolsó jégkor végével, a würm eljegesedési maximumával, 
amikor az északi és a déli sarkköri területeken található jégtakaró és a hegyvidékeken 
található gleccserek együttes kiterjedése meghaladta a Földfelszín 10 %-át, és elérte az 
55 millió négyzetkilométert. Ekkor az erdők borítása a napjainkban megtapasztalható 
mértéknek a töredékére zsugorodott. Az eurázsiai tajga és lomboserdő zóna, a dél felé 
kiterjedő jégtakaró előtti tundra zóna kiterjedése, valamint a sztyeppövezet 
megnövekedett területe következtében eltűnt, így a tundra és a mérsékeltövi 
sztyeppzóna közvetlenül keveredett egymással. A jégkor mélypontján a 
Kárpát-medence belső területein a sztyeppvegetáció volt jellemző, de a középhegység 
területének jelentős részét is hidegtűrő elemek uralmával jellemezhető sztyeppek 
borították, míg a mélyebb völgyekben és a kitett, meredek északi oldalakon, 
hidegzugokban a tundravegetáció jellegzetes elemei jelentek meg, és ennek a kétféle, 
nyílt vegetációnak mai párhuzamok nélküli, mára már kihalt keveréke alakult ki. 
Ugyanakkor a védettebb klímazugokban még ebben a kifejezetten hideg és száraz 
éghajlati szakaszban is fennmaradtak az enyhébb éghajlatot kedvelő lombosfák és 
lágyszárúak. Ilyen zugok, menedékek (refúgiumok) pl. a dél felé leszakadó, légköri 
csapadékban viszonylag gazdagabb 400-800 m tengerszint feletti hegyperemek, a 
párásabb mikroklímával jellemezhető árterekkel érintkező hegylábi és dombsági 
területek, a sekélytavakat övező futóhomokbuckák belső, védett felszínei, az árterek, 
az árterek pereme és a magaspartok. Az őslénytani adatok azt sugallják, hogy a 
Kárpát-medence belső területein is voltak kisebb-nagyobb kiterjedésű erdő- és 
lágyszárú menedékfoltok. Ezekben a tajgaerdő fajai (erdei fenyő, lucfenyő, 
jegenyefenyő, cirbolyafenyő, vörösfenyő) eltérő területi elhelyezkedésben és 
helyenként lombosfákkal (nyír, fűz, éger, tölgy, szil, kőris, hárs, gyertyán) és cserjékkel 
(mogyoró, som, bodza) keveredtek. Ugyanakkor 40 ezer évtől kezdődően már 
biztosan voltak a Hortobágy területén szikes növények, például a sziki útifű, sziki 
üröm és sziki sóballa. Mivel a lágyszárú fajok a hozzáférhető maradványokból igen 
nehezen határozhatók fajra pontosan, ezért gyepfajaink jégkori túlélése, jégkor előtti, 
alatti vagy utáni bevándorlásuk időpontja(i) szinte kutathatatlanok. Feltételezéseink 
szerint a mérsékelt övi sztyeppei (lösz és homoki) elemek a jégkor alatt is 
fennmaradtak a Kárpát-medencében. Tehát flóránk jelentős része nem az utóbbi 
tízezer év bevándorlásainak eredménye. 
Már a 30-40 ezer év közé tehető vegetációképből látható a magyarországi 
negyedidőszaki növényzet egyik legfontosabb vonása: a mozaikosság. A 
Kárpát-medence középső részein már ekkor megfigyelhető egy erőteljes klíma- és 
környezetelválasztó vonal. A Balaton, Csepel-sziget, Zagyva-torkolat vonaltól délre a 
balkáni, ettől északra az óceáni, kontinentális és kárpát-hegyvidéki hatások a 
hangsúlyosak. 
Az utolsó jégkorszakon belül voltak melegebb időszakok (interstadiálisok) és 
hűvösebbek korszakok (stadiálisok). A melegebb időszakokban, például 32 és 25 ezer 
évek között, a menedékterületekről kiáramlott a fásszárú növényzet, és az 
Északi-középhegységben lucfenyő uralta, vörösfenyővel, cirbolyafenyővel és 
helyenként lombos fákkal és cserjékkel kevert fenyőerdő terjedt szét, míg a 
Kárpát-medence középső és déli részén (Kiskunság, Körös-Maros köze) erdeifenyő, 
helyenként a szerb lucfenyő és közönséges nyír fafajokkal jellemezhető erdőssztyepp 
fejlődött ki. A kétféle fenyőerdő a Dunántúl középső részén jelentős elegyet alkotott, 
míg a Dunántúl déli részét fajgazdag vegyeslombozatú tajga borította. A folyók ártéri 
síkján a fenyvesek fűzzel, égerrel, szillel, kőrissel, bodzával keverten zártabb állományú 
ligeterdőt alkottak. Ugyanakkor a Hortobágyon a szikes növények aránya 
megemelkedett, így erdei fenyőkkel, valamint száraz sztyeppei foltokkal tagolt szikesek 
alkották a jellemző növényzetet, a Hajdúhátat pedig mérsékelt övi löszsztyepp 
borította.  
Ez a növényzeti kép 25-23 ezer évvel ezelőtt egy erőteljes lehűlés hatására jelentős 
mértékben átalakult. Az Északi-középhegységben a fűfélék és ürömfélék uralmával, 
valamint kőtörőfüvek, varjúhájfélék, gombafüvek jelenlétével jellemezhető hideg 
kontinentális tundra és sztyeppe kevert vegetációja terjedt szét, a fás vegetáció aránya 
erőteljesen lecsökkent, vörösfenyő, lucfenyő, cirbolyafenyő, boróka foltok maradtak 
csak fenn. Az Alföldön a nyír és az erdeifenyő visszaszorulásával párhuzamosan a 
vörösfenyő, lucfenyő terjedt el, és fűfélék, libatopfélék, ürömfélék váltak uralkodóvá 
szinte minden területen. A fentebb vázolt viszonylag enyhébb és hidegebb jégkori 
éghajlati szakaszok és ezeknek megfelelő növényzet váltakozása figyelhető meg 23 
ezer évtől 13 ezer évvel ezelőttig is. A jégkori hidegkedvelő tundrai növényzet utolsó 
megjelenése (törpenyír, magcsákó) 15 ezer évtől 13 ezer évig volt a Kárpát-medence 
belső területeinek mélyebb helyzetű hidegebb mikroklimatikus foltjaiban.  
Ezt követően a fokozatos éghajlati javulás hatására 13-10 ezer évek között az Északi- 
és a Dunántúli-középhegységben, az alföldi ártereken, a Nyírségben zárt, 
vegyeslombozatú, nyírrel, mogyoróval, helyenként kőrissel, gyertyánnal, szillel, 
tölggyel, hárssal, sőt bükkel kevert lucfenyő és erdeifenyő uralta tajga alakult ki. 
Ugyanakkor a Hortobágyon fennmaradtak a szikes területek sztyeppekkel és 
fenyvesekkel elegyesen, míg a Hajdúságban, valamint a Bácskában sztyeppei, 
erdőssztyeppi növényzet maradt fenn, fenyő- és lomboserdő foltokkal tagoltan. A 
Dunántúl déli részén a mérsékeltövi lombosfák és cserjék, köztük a mogyoró aránya 
már ebben a szakaszban meghaladta a fenyőfélék arányát.  
 
 
A jelenkor (holocén) 
Az eltérő területeken eltérő mennyiségű mérsékletövi fát és cserjét tartalmazó 
tajgaerdő fokozatosan, igen eltérő időben, de szinte valamennyi területen erőteljes 
tajgatüzeket követően adta át a helyét a holocén kezdetén szétterjedő lomboserdőnek. 
A felmelegedés hatására a szubmediterrán klímahatás kiterjedt, a kárpát-balkán 
refúgiumok flórája szétterjedt. A jelenkor klímaoptima - a mainál enyhébb és 
csapadékosabb éghajlati szakasz - kb. Kr. előtti 9000-5000 évek között fejlődött ki, 
utána, Krisztus előtt 4000-4500 körül kezdődött egy szinte máig tartó hűvösebb 
korszak. 
A jelenkor kezdetén a Dunántúl nyugati részén a nyíres-fenyves tajga fajgazdag 
lomboserdővé alakult. Itt a lomboserdő 9 ezer évvel ezelőtt vált uralkodóvá, de 
foltokban egészen az újkőkori termelőgazdálkodás kezdetéig előfordultak jelentős 
erdeifenyő állományok. A Dunántúl déli részén ugyanez a változás figyelhető meg, de 
a mogyoró korai előretörésével és kiemelkedő uralmával, míg a Dunántúl keleti részén 
a tajga/lomboserdő váltás 10.000 évvel ezelőtt játszódott le. A mogyoró erőteljes 
jégkor végi és holocén kezdeti jelenléte figyelhető az Alföld ÉK-i részén 
(Felső-Tiszavidéken) és a Nyírségben is. Ezeken a területeken a lomboserdők már 
10-11 ezer évvel ezelőtt uralkodóvá váltak. Megjegyezzük, hogy a Tiszaháton és a 
Közép-Tiszavidék árterén a luc- és az erdeifenyő a holocén kezdetén még több ezer 
éven keresztül jelentős állományalkotó maradt, bár a lombosfák arányához képest 
alárendelten. Kiemelkedő jelentőségű az Erdélyi-középhegységgel határos területen a 
hárs jelenkor kezdeti, szinte egyedülállóan önálló egyeduralmi szakasza, amely csak 9 
ezer évvel ezelőtt szűnt meg, és vált a tölgyerdő egyértelműen uralkodó elemmé. 
Hasonló változások figyelhetők meg az Északi-középhegységben is, de az alföldi 
területekhez képest mintegy ezer éves késéssel jelentkeztek az egyes szakaszok, és 
megfigyelhető egy magasság szerinti trend is. Az 500 méter alatti területeken jelentős 
mennyiségű mogyoró cserjét tartalmazó tölgyerdők váltották a tajgaerdőket, míg 500 
méter felett hárssal kevert erdeifenyő és lucfenyő uralta fenyvesek alakultak ki a 
jelenkor kezdetén, 9 ezer és 8 ezer évek között.  
A Hajdúságban, Bácskában és a Hortobágyon ezekkel a tajgaerdő – lombos erdő 
váltásokkal szemben 10 ezer évtől 8 ezer évvel ezelőttig a hideg, kontinentális 
sztyeppei elemeket mérsékeltövi sztyeppei elemek váltották fel, illetve az 
erdőssztyeppeken a fenyő, a nyír, mint faállományt alkotó növények kiszorultak, és 
lombosfák vették át a helyüket. A jelentős változások ellenére a szikes növényzet 
folyamatos jelenléte bizonyítható a Hortobágy területén. A jelenkori beerdősödési 
folyamat tehát az Alföld jelentős részén megrekedhetett. A Hajdúságon, Bácskában és 
a Heves-Borsodi-síkság délebbi részein a holocén során az erdősültség csupán 
10 %-nyi, de legfeljebb 20 %-os lehetett. Feltételezések szerint az összefüggő, de 
különböző sztyeppei elemeket, sztyeppei foltokat tartalmazó erdőssztyepp a 
Kárpát-medencében a késő-glaciális kortól kezdődően különböző nagyságú foltokra 
szakadt, majd ezek a foltok emberi hatásra nagyobbodtak meg. Közvetett adat 
sztyeppjeink természetes eredete kapcsán, hogy az Alföldön - a szárazföldi csigák 
vizsgálata alapján - az utolsó interglaciálisban (130 ezer évtől 105 ezer évig tartó 
szakaszban) igen jelentős sztyeppei, erdőssztyeppei területek voltak a kora holocén 
erdősültségi mértéket meghaladó beerdősülés ellenére is. A mozgó futóhomokbuckák 
is régóta hozzátartoznak az alföldi táj képéhez. A kiskunsági és nyírségi 
homokmozgások a jégkorban leginkább klimatikus hatásra, valamint a tajga záródását 
követő tajgatűz nyomán indultak meg, míg a holocén homokmozgások döntő része 
állattartó, földművelő népek hatására fejlődött ki. 
Időben és térben vizsgálva a jégkor végi és jelenkor kezdeti növényzeti változásokat 
egyértelműen látható, hogy a korábban megfigyelhető regionális és lokális 
mozaikosság a globális éghajlati változás hatására megindult növényzeti változás 
ellenére is fennmaradt. Sőt a mozaikosság hatására a lomboserdei elemek terjedése, 
magának a lomboserdőnek az uralkodóvá válása eltérő területeken eltérő időben 
játszódott le. Az erdő/erdő váltások mellett megfigyelhető hideg és mérsékeltövi 
sztyeppváltás és erdőssztyeppeken faállomány cserélődése is. A lomboserdők 
terjedésével párhuzamosan fenyőerdő menedékek is kialakultak, elsősorban a 
középhegységi zóna 500 méternél magasabb régióiban, valamint a nagyobb folyók 
hűvösebb és párásabb mikroklímával jellemezhető árterein. Az erdőkben, 
erdőssztyeppeken a tölgy mintegy 9 ezer évtől 5 ezer évig volt uralkodó elem, majd a 
Kárpát-medence belső területein, 500 m tengerszint alatti régiókban 5 és 3 ezer évek 
között tölgy-gyertyán-bükk erdők fejlődtek ki. Ekkor 500 m felett bükkerdők alakultak 
ki. Középhegységeink gyertyános-tölgyes és bükkös öve a rézkorban, az első 
fémkultúra kárpát-medencei terjedésével egyidőben alakult ki, már folyamatos emberi 
hatás alatt. Mivel másutt a fémkultúra megjelenése nem járt együtt a 
gyertyános-tölgyesek megjelenésével, feltételezhető, hogy ezen öv is természetes, bár 
emberformálta része hegységeink növényzetének. Nem tudjuk megmondani, hogy 
pontosan mikor alakult ki a cseres-tölgyes öv, de egyértelműen megelőzte a 
gyertyános-tölgyes és bükkös öv kialakulását, valószínűleg 1000-2000 évvel. 
 
 
Az utolsó néhány ezer év 
A korai újkőkori termelő gazdálkodás által már 6 ezer éve megbolygatott természetes 
vegetációban az újkőkor végére alapvető változás állt be. A késő neolitikumtól a házi 
legelő állatok jelentős állománynövekedésnek vagyunk tanúi, a gyomok elképesztő 
méretű terjedése szintén a kultúrtáj kiterjedését jelzi, miközben a bronzkor közepétől a 
nagytestű növényevő fajok vad alakjai tömegesen tűntek el. A dombvidéki szántók a 
középső újkőkor végén (Kr. e. 5300-5200) egy jelentős népességnövekedés hatására 
terjedtek ki. A jelentős népességszám növekedés, a fejlettebb társadalmi 
berendezkedés, a több száz éven keresztül folyamatosan lakott stabil településeket 
kialakító preurbánus fejlődés, a lakott térségeket, legelő- és szántóterületeket égetéssel 
kialakító, egyre jelentősebb állatállománnyal rendelkező közösségek hatására igen sok 
helyen a természetes fejlődés megszakadt, kultúrsztyeppék és kezelt erdők alakultak ki. 
E zavart foltok aránya a fémkultúrák kialakulásával fokozatosan növekedett. 
Az árterek erdőségeinek kiterjedése a bronzkortól kezdődően csökkenhetett. A 
Duna-völgyében a császárkorban olyan mértékben alakították át az ártereket, hogy pl. 
a római limes mentén gyakorlatilag megszűnt az erdő, és ha ellenerődöket készítettek 
az alföldi oldalon, akkor sok esetben eltűnt a teljes erdei borítás a limes és az erőd 
között. Máshol csak az újkor kezdetén következett be az árterek fátlanodása, vagy a 
népvándorláskorban nyitottak jelentős legelőket (pl. a Tiszaháton). Érdekességként 
megjegyezzük, hogy a kelta törzsek megjelenését követően a Fertő tó partvidékének 
50 %-án tűntek el az erdők, az addigi Fertő tónak 30 %-al csökkent a vízfelülete, mivel 
feliszapolódott a tómeder.  
Táji szinten természetes állapotról Magyarországon tehát az újkőkort követően már 
nem beszélhetünk. A medence belső területein a bronzkor középső szakaszától (3300 
ezer évvel ezelőttől), a középhegységben a vaskor végétől (kétezerötszáz évvel 
ezelőttől), a folyók árterületein a császárkortól (mintegy kétezer éve) az antropogén 
hatások mértéke meghaladta a természetes változások befolyását, és a növényzet 
fejlődése alapvetően az emberi tevékenység függvényévé vált. Így csak néhány, 
nehezen megközelíthető területen maradhatott fenn a természetközeli állapot. 
 
Javasolt olvasmányok:  
SÜMEGI P. 2001. A negyedidőszak földtanának és őskörnyezettanának alapjai. 
JATEPress, Szeged, p.262 
SÜMEGI, P.-KROLOPP, E.-RUDNER, E. 2002. Negyedidőszak végi őskörnyezeti 
változások térben és időben a Kárpát-medencében. Földtani Közlöny, 132. pp. 5-22. 
SÜMEGI P. 2003. Régészeti geológia és történeti ökológia alapjai. JATEPress, Szeged, 
p.224. 
 


Magyarország növényzetének története

C. Tóth, Norbert

Politikatörténeti források Bátori István első helytartóságához 1522-1523

Halmesvirta, Anssi

Cultic Revelations:

Studies in Modern Historical

Cult Personalities and Phenomena

Krisztián, Béla

Vámos, Éva

Vámosné Vigyázó, Lilly

KRISZTIÁN BÉLA
A szakmai tudástranszfer és a Szakképzési 
Szemle 25 éve (1984-2009)
A céhvilág eltűntével a szakmai tudás átadása, megtanítása a szerveződő iparoktatási rendszer 
feladata lett.1 Az intézmények szervezése, a kellő szaktudással és pedagógiai képességekkel 
rendelkezők kiválasztása évtizedekig -  és a korszakokon átívelő módon máig -  tartó folya­
mat. A szakmai képzés gyakorlati megalapozottsága, elméletének kialakulása hazánkban sze­
rencsésen alakult. A hazai hagyományos foglalkozások a gazdaság és a társadalom szükségle­
tei mentén fokozatosan modernizálódtak, a történeti korszakoknak megfelelően változtak és 
ebben nagy szerepe volt a benne résztvevők érdeklődésének, felelős hivatástudatának és azok­
nak az európai kapcsolatoknak, amelyek kezdettől érvényesültek. Az államalapítástól folyta­
tódó betelepítések során mesteremberek (bányászok, mezőgazdasági telepesek, pénzverők, 
tanítók és sokan mások) érkeztek szakmájukat gyakorolni új helyeken, számos kedvezmény 
birtokában. A gazdaság fejlődésében nagy szerepe volt annak, hogy az ország a Habsburg 
birodalom keretében -  fokozatos gazdasági önállósulása mellett -  olyan körülmények között 
működhetett, amelyekben a tőke, az áruk, a személyek áramlása lényegében akadály nélkül 
mehetett végbe.
Az ipar fejlődésében meghatározó szaktudás közvetítésében nagy szerepe volt az ipartestüle­
teknek. Munkájukat, az ipartestületek irodalmi tevékenységét K o s s u t h  L a jo s  is meghatározta. 
O szerkesztette a „Hetilapot”, támogatta és segítette a „Népszerű könyvtár” és a „Mester-szótár” 
kiadványokat, továbbá több ipariskolai tankönyv és az iparstatisztika készítésének munkáit.
A világ természetesen megváltozott az első pedagógiai folyóirat megjelenésétől (azaz 1841-től) 
napjainkig. Az azonban nem változott, hogy a közoktatás-politikának alapvető érdeke az infor­
mációáramlás optimális működése lentről felfelé és fentről lefelé. Ez viszont figyelmet, központi 
akaratot, biztatást -  és anyagi támogatást is igényel. Az anyagi támogatás mindig kritikus feltétele 
volt a szakmai-pedagógiai lapok kiadásának. Ezért számos kiadvány széleskörű szponzori támo­
gatással jelent meg. A „Kereskedelmi Szakoktatás” című lap például többféle hirdetést közölt, en­
nek bevételét a folyóirat fenntartására fordították. Gyakori volt, hogy a hirdetésekkel igyekeztek 
pénzügyi gondjaikat enyhíteni (ilyen volt például a „Magyar Iparoktatás Tanárainak Közlönye, 
mely terjedelme egyharmadát fordította hirdetésre).
Az iparoktatás szakmai irodalmi hátterében több-kevesebb rendezettséggel megjelentek azok 
a kiadványok, amelyek rendszeresen szolgáltak hírekkel, a szakmai tájékozottságot segítő kisebb- 
nagyobb cikkekkel, tanulmányokkal.2 A kiadók lelkes tanárok, mesterek, vállalkozók, birtoktulaj-
(lyöriványi Sándor: Fejezetek a magyar szakképzés történetéből. I-III. Új Pedagógiai Szemle, 1996. 10, 11, 12. sz. 
155. -  Vázlatok a magyar szakképzés évezredes múltjához 1-2. Szakoktatás, 1996, 9.sz., 1997,3. sz. 156.
Batári Gyula: A tudományos szaksajtó kialakulása Magyarországon: 1721-1867. Budapest. OSZK, 1994. 188. 
(Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 5.)
117
10.23716/TTO.17.2010.21
donosok, kormányhivatalok képviselői3 voltak, akik nem egyszer magánvagyonukból is áldoztak 
a nemes feladatra.
A szakmai-pedagógiai ismereteket közvetítő lapok közül megemlítjük az 1865-től megjelent 
„Magyar Gyorsíró Szaklap”-ot, amely „a gyorsírás tani tása és elterjesztése ügyében” nyújtott isme­
reteket. Az 1872. és 1884. évi Ipartörvények előírták a szaktanításban részvevők műveltetését, kép­
zését, továbbképzését.4 A tudnivalókat különböző pedagógiai lapokban, köztük pl. az Iskolakert 
(1890), a Gazdasági Tanító, a Kereskedelmi Szakoktatás, a Magyar Iparoktatás (1900), a Gyakorlati 
Pedagógia (1910) címűekben közölték. A Magyar Iparoktatás5 és a Kereskedelmi Szakoktatásó év­
tizedekig szolgálta a szakoktatás ügyét.
Az iparoktatás a történelmi korszakokon átívelő módon, ha változó rendszerességgel is, min­
dig rendelkezett szaksajtóval. Ennek rétegződése, változatossága azokat a változásokat tükrözte, 
amelyek az iparoktatásban tért nyertek.7 Míg a közép- és felsőoktatással kevesebbet foglakozott, a 
kisdedóvás, a népoktatás és a szakoktatás kérdéseit az egész korszakon át folyamatosan napiren­
den tartotta a korabeli sajtó. Az ezekkel kapcsolatos kutatási eredmények számos új adattal gaz­
dagítják, és sok esetben új megvilágításba helyezik a szakirodalom által korábban e témakörökről 
felvázolt képet.8
Az iparoktatás állami kézbevétele és az iparoktatás iskolaszerkezetbe tagozódása után az ipari 
oktatás, melyet 1957-ig a Munkaerő Tartalékok Hivatala (MTH) irányított,9 azonnal megindította 
saját lapját, az Iparitanulóképzést. A lap utóbb Szakmunkásképzés, majd máig Szakoktatás címmel 
szolgálja a szakképzést.
Az iskolaszerkezet fokozatos elkülönülése, a szintek megerősödése (szakiskolák, ipari-tanuló, 
majd szakmunkásképző iskolák, technikumok, majd szakközépiskolák) szükségessé tett az egyes 
szintek pedagógiai-szakmai sajtójának megteremtését. Ezt a középfok számára előbb a rövid életű 
Középfokú Szakoktatás, majd 1984-től a Szakképzési Szemle biztosítja.
A  Szakképzési Szemlét 1984-ben alapította az Országos Pedagógiai Intézet Szakképzési Igazga­
tósága, d r . B e n e d e k  A n d r á s  kezdeményezésére. A  Szakképzési Szemle évente négy alkalommal 
megjelenő, országos terjesztésű oktatási-képzési folyóirat, mely elsősorban a szakképzéshez kap­
csolódó elméleti írásokat tartalmaz. Kiadója a Nemzeti Szakképzési és Fejlesztési Intézet. A  tudo­
3 Kvassay Jenőt tekinthetjük a vízügyi szaksajtó megteremtőjének. Az általa indított s évenként kiadott „Kultúrmérnöki 
Jelentések”-bői, amelyekben a hivatala által végrehajtott és tervezett vízimunkák részletes ismertetését adta közre, 
rövid időn belül (1890-től) Vízügyi Közlemények néven negyedévente megjelenő, nemzetközileg is elismert 
szaklapot teremtett. Ez a folyóirat máig az állami vízügyi szolgálat tudományos igényű orgánuma.
4 Vö.pl. Nagy Péter Tibor: Az 1872. évi ipartörvény és a tanoncoktatás. In: Hatszáz év neveléstörténetéből: 
Neveléstörténeti konferenciák 1997-1998. Szerk.: Balogh László. Budapest. OPKM, 2000.155-164. (Neveléstörténeti 
füzetek; 17.). -  Szabolcs Éva-Mann Miklós: Közoktatási törvények és a pedagógiai sajtó (1867-1994). Új Pedagógiai 
Közlemények. Budapest, 1997, ELTE B I'K Neveléstudományi Tanszék, 140. A négy, mondhatni legjelentősebb 
közoktatási törvénycsomagot, illetve törvénycsomag megszületését és fogadtatását kísérik nyomon a szerzők: az 
1868-as népiskolai, az 1883-as középiskolai törvényt, valamint az 1926-os, 1940-es népiskolai, az 1927-es polgári 
iskolai törvényt és az 1924-es, 1926-os, 1934-es és 1938-as középiskolai törvényeket.
3 Magyar Iparoktatás I-XXII. évf. A „Magyar Iparoktatás" kiadóhivatala. Budapest, 1896/97-1917/18. -  I-IV. évf. 
szerk.: Szterényi József. -  V-VIII. évf. szerk.: Szterényi Sándor. -  IX-XIV. évf. szerk.: Mártonffy Márton -  Víg Albert.
- XV-XXII. évf. szerk.: Víg Albert -  Magyar Endre. 153.
Alapítója Sásdy Schack Béla (Miskolc, 1859. julius 11. — Budapest, 1936. november 29.) volt.
Fericsán Kálmán: Ősi fának ága-boga. A középszintű iparoktatási szervezet kialakulása és fejlödése Magyarországon. 
Mozaikok a nevelés történetéből IV. Pécs -  Budapest, 1999.
8 Fehér Katalin: A reformkori Magyarország nevelésügye a sajtó tükrében. OTKA kutatási zárójelentés. 2008. (37613. 
sz.) http://www.otka.hu/index.php?akt_menu=3777 -2010-09-08.
MTH. az ipari és a kereskedelmi szakmunkás-utánpótlás biztosítására 1950-ben életre hívott szerv, amelynek
hatásköre az ipari és kereskedelmi tanulók iskoláira terjedt ki. Az 1952-53. tanévtől a vas-, építő-, a bánya- és faipar
számára biztosította a szakmunkásokat. 1956-ban megszűnt, 1957-ben hatáskörét a Munkaügyi Minisztérium 
Szakoktatási Főosztálya vette át (Illés Lajosné).
118
10.23716/TTO.17.2010.21
mányos, elméleti tanulmányok a szakképzésben folyó aktuális kérdésekről, az iskolakísérletekről, 
a gazdasági folyamatok és a szakképzés kapcsolatáról tájékoztatják az olvasókat. A folyóiratban 
számos olyan, a munkaerő-piaci képzéssel kapcsolatos tanulmány szerepel, amely közvetlen segít­
séget ad a tervezőmunkához, az oktatóknak hasznos háttérismereteket ad. A szakképzést érintő 
törvényi változásokról, a kutatásokról és innovációs törekvésekről a lap igyekszik naprakészen 
beszámolni. Bemutatja a külföldi tapasztalatokat, s azok magyarországi adaptálási lehetőségeit is. 
„Terepet” biztosít a doktoranduszok kutatásainak közzétételére. A folyóirat minden száma tartal­
maz idegen nyelvű (angol, német, francia) összefoglalót.
A Szakképzési Szemle hiányt pótolt, amikor a korábbi szakmai lapokat követően a szakképzés 
tudományos háttereként jelent meg. A középfokú szakképzéssel foglalkozó szakmai lapok addig 
egyenetlen megjelenése nemcsak a rendszeres szakmai-pedagógiai kapcsolattartást, a folyamatos 
tájékozódás lehetőségét akadályozta, de az iskolák és a szaktudományok kapcsolatát is korlátozta.
1985-ben jelent meg a Szakképzési Szemle I. évfolyamának 1. száma F ö l d i  J e n ő  szerkesz­
tésében. Az első iránymutató ars poetica írásban Benedek András „Közös ügyünk szolgálatában” 
címmel vázolta a magyar szakképzés feladatait, jövőképét. A Szakképzési Szemle 1985-től a kutatás, 
az oktatás, az elmélet és gyakorlat szerves egységének tudatosításában képviseli a hazai szakképzés 
egyik minőségi oldalát. A huszonöt év gazdag termése nemcsak a szakmai elmélet és gyakorlat 
tudományos megalapozottságának erősítésében, a szervezett és az önképzés lehetőségeinek folya­
matos bővítésében járt utat tágította, hanem azon tudástranszfer lehetőségeit is megteremtette, 
amellyel a magyar szakképzés a változásokhoz alkalmazkodni volt képes.
A Szakképzés Szemle teljesítményét jelzi, hogy a 25 év alatt, 1984-2009 között száz példányban 
jelent meg és 11 500 oldalán 1012 hosszabb-rövidebb tanulmánnyal gazdagította a szakképzésben 
dolgozókat és az érdeklődő olvasókat. A tanulmányok között 26 recenziót találunk, külföldi szer­
ző 102, hazai szerző 910 művet alkotott.
A szerző címe: 
dr. Krisztián Béla 
c- egyetemi tanár 
Janus Pannonius Egyetem, Pécs 
e-mail: krisztb@human.pte.hu
119
10.23716/TTO.17.2010.21


Not a member yet

A madarasi Marhajárás

Mezőségi és széki erdők

A fülöpházi homokterület, ahogyan azt az 1970-es évektől fogva látom

Gazdálkodás a Karcag környéki szikes juhlegelőkön

Térképezhető-e a dinamikai állapot?

Somló-hegy a Nyugat-Cserhátban

Magyarország növényzetének története

Politikatörténeti források Bátori István első helytartóságához 1522-1523

Cultic Revelations: Studies in Modern Historical Cult Personalities and Phenomena

A szakmai tudástranszfer és a Szakképzési Szemle 25 éve (1984-2009)

12,122

20,154