REAL-EOD

Hangay, Octáv

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
36
rűen kimaradnak a diskurzusból. Ahogy a nem használt szavak eltűnnek a nyelvből, úgy maradnak 
el a nem tárgyalt elméletek is. Annak az elméletnek van legjobb esélye a fennmaradásra, amelyik a 
leginkább tud kapcsolódni más elméletekhez, mert ez biztosítja, hogy további diskurzus folyjék róla. 
Csakhogy, miközben az intertextualitás nyelvi síkon érvényesül, felettébb kérdéses, mindennek van-e 
és mi a jelentése a terepen található növényzetre vonatkozóan.
Természetesen nem állítom, hogy a növényzet vonatkozásában készülő tudományos produktu-
mok nem lehetnek érdekesek, de értelmezésük fontosságát és egyúttal nehézségeit hangsúlyozni kívá-
nom. Ezen előadással elsősorban gondolatokat szerettem volna ébreszteni, semmiképpen nem végső 
igazságokat kinyilvánítani. Az sincs ellenemre, ha különböző emberek eltérő konklúziókat vonnak le 
belőle. Mindenesetre világosnak látszik, hogy a publikációkban megjelenő eredmények jelentős ré-
széhez a szokásosnál is óvatosabban kellene viszonyulnunk. 
XIII. MÉTA-TúrA 
2009. október 5–10.
Erőszakolt floravidék (részletek)
Hangay Octáv
részletek: Hangay Octáv (1889): Erőszakolt floravidék  
– Orvos-természettudományi értesítő II. Természettudományi szak  
14. évf. 11. köt. 2. füzet: 153–162.
Fráter Erzsébet ajánlásával 
Bármely vidék földrajzi helyzetével s klimatikus sajátságaival karöltve jár a megfelelelő vegetatió. Ám-
bár az emberi kultúra útjain a gyarmatosításokkal vagy akklimatizálásokkal számos, főleg mérsékelt 
középhőmérsékű, tájak eredeti flórája sok tekintetben változásnak lehet alávetve, mégis általános 
törvény az, hogy a vegetatió-alakoknak megvan mindig saját klimatikus sphaerájuk, melyet vagy na-
gyon nehezen, vagy épen nem lehet áttörni. Azonban ha az időjárás és talajviszonyokban megegyező 
vidékek florájának megváltozásáról van szó, akkor nem vonhatunk szigorú határokat a növényfajok 
terjedése elé s a migratio-képesség természetadta segédeszközeivel (bóbitás, szárnyas magvak), az em-
beri közlekedéssel járó szándékos vagy esetleges elhurczolással lassankint a legtávolabb világtájak nö-
vényei cseréltetnek ki. A behurczolt növények azután gyakran kiszoritják az illető vidéknek addig za-
vartalanul tenyészett indigén növényzetét s még a vidék tájképi külső jellegét is teljesen átváltoztatják. 
Például felhozhatók a syngenezisták, melyek közül a Sonchus, Leontodon, Tragopogon, Aster stb. fajai 
valóságos kozmopoliták lettek. A spanyolok által bevitt Cynara ma mértföldeket borít el az európai 
Carduus fajokkal egyetemben Argentiniában. A mi útifüvünk (Plantago major) az amerikai Egyesült-
Államokban, viszont az amerikai Erigeron canadense nálunk Magyarhonban honosult meg. Labrador 
kultiváltabb helyein Chamisso jeles füvész s költő az európai Epilobium-fajok sűrű csoportjait észlel-
te s az Ázsiából valószínűen a tatárjárás alkalmával behurczolt Crambe tatarica s Euclidium syriacum 
keresztesviráguak az erdélyi Mezőségtől) a bécsi medenczéig s a morva lapályokig mindenfelé befész-
kelték magukat. Egyátalában, hogy mily nagymérvű a növények elterjesztése az ember avagy termé-
szeti befolyások (szelek, folyamok) által, onnan kitűnik, miszerint az angol floristikai müvekben 90 
faj van eddig felsorolva azon növényekből, melyek Anglia spontán flórájához nem tartoznak s egész 
Európában 60—70 amerikai növény van (Pokorny szerint) elvadulva. Az újvilággal azonban még na-
gyobb Európa cseréje s Mechan amerikai botanikus nagy müvében az amerikai eredeti flóráról szólva, 
több mint 200 növényfajt tart az európai virányhoz tartozónak.
Mindezen adatok nagyobbrészt azon elvadult avagy hosszabb idő óta naturálizált növényekre ho-
zatnak fel, melyek egyrészt természetes migratio-képességük, másrészt az ember által történt szán-
dékolatlan elhurczolással lettek elterjesztve. A szándékos tovavitetése vagy erőszakos átplántalása 
37
bizonyos növényeknek, – melyek nem kultúrai vagy akklimatizáló czélokból hozatnak el egyéb or-
szágokból, — még eddig kevéssé lett tapasztalva s megfigyelve. Azon helyzetben vagyok, hogy ily kü-
lönös esetről irhatok.
A dunántúli Fehérmegye Nagy-Láng községének főuránál, Zichy János grófnál lévén mint nevelő 
alkalmazva, első alkalommal feltűnt már a kastély parkja, vadaskertje s egyéb befásítottabb birtok-
rész oly jellegű flórája, mely sem a Bakonyvidék száraz erdei virányának, sem a lapályos s árvizi kiön-
tésektől vizenyős, néha szikes talajú mezei vegetatio jellegének megfelelő nem volt. Kora tavaszszal 
Eranthis-ok sárga virágú százai buktak fel a rothadó levélkéreg alul, a Helleborus fajok, Omphalodes, 
Scilla kék és zöld virágai voltak szedhetők, – később Aquilegia, Saxifraga, Draba, Crocus, Geum stb. 
növénynemek, valamint amerikai flórához tartozó Epimedium, Heuchera-félék csoportjai keltették 
fel figyelmemet. Egy enclavéja lett a lángi vidék oly növényeknek, melyek az eredeti tájvirányhoz 
nem tartoznak s nemcsak a dunántúli megyékben, de néhányan még Magyarhonban se észleltettek 
szabadon elvadulva. Később tudtam meg, hogy a jelenség egykori okozója az ó-szőnyi uradalom bol-
dogult főura Zichy János gróf volt. A jó szivéről mindenfelé ismert öreg ur szenvedélyes botanikus 
lévén, a bécsi Maly füvész, Weiser főkertész s szolgái kiséretében sokat járt a közöpeurópai hegyvi-
dékekben s füvész barátjait nemcsak támogatta, hanem szőnyi kertjéből valódi füvészkertet alakított, 
hol mesterséges sziklafalak között szemlélhetők voltak a legszebb svájczi, krajnai alpesi flóra képvi-
selői. Megvolt azonban azon különös passiója is, hogy más vidékek növényeit nemcsak szőnyi nö-
vénykertjébe, hanem az erdők, mezők, parktájak oly helyeire is elültette, melyeket az illető növényfaj 
természetéhez, alkalmasoknak tartott. Hosszú kabátjának számos zsebében folyton a legkülönbö-
zőbb vidékek vadnövényeinek magvait hordozta s azokat tetszése szerint hol itt hol amott hintette 
el. A növények kifejlődtek s ha az indigén fajokkal való harczot kiállották vagy a vidék klímájának 
áldozatul nem estek, állandóan megmaradtak a Dunántúl flórájában, teljesen saját erejükre hagyatva. 
A botanikus magyar főúr különben nem űzte tudományosan a füvészetet, de magvainál meg tudta 
különböztetni hova hintse a hygrophil vagy xerophil növényeket. Évekig kutatván a lángi vidéken, 
lassan szigorúbban el tudtam különítni azon növényeket, melyek sem a Bakonyban, sem az erősza-
kolt flóraterület körüli megyei részekben nem fordulnak elő, hanem Zichy János gróf által lettek a 
spontán flórába beolvasztva. A főbb fajok közül felemlitendők:
1. Eranthis hyemalis. Salisb. A növényt, mely Fehérmegyében dudva módra terjedő s majd arasz-
nyi nyelű tőlevelet hajt, a gróf Krajnából hozott magvakkal vadította el.
2. Helleborus niger L. A subalpin vidéki növény a bécsi erdőből (?) került a megye flórájába.
3. Helleborus foetidus L. Svájczi növény, nemcsak a lángi, hanem a timári erdőben is elvadult.
4. Helleborus viridis L. Bár a bakony-vértesi hegyekben a purpurascens W.K. fajjal előfordul, a 
lángi vidékbe gyökeresen hozattatott Svájczból.
6. Iris pumila L. Fehérmegyében sehol se fordul elő s a lángi vidékre úgy lett Ausztriából ho-
zatva s elvadítva.
7. Omphalodes verna Mnch. A megyei virányba állítólag Krajnából került s a lángi parkerdő-
ben nagyon díszlik.
8. Aquilegia vulgáris L. E növény, úgy látszik, kedvencze volt főúri terjesztőjének, mert a lángi s 
ó-szőnyi hűvös facsoportok között gyakori, néha pláne átmegy a corniculata válfajba.
10. Astrantia major L.
12. Alchemilla vulgáris L. A megye flórájához nem tartozott s a pubescens fajjal lett elhintve, de 
ez utóbbi elveszett. Nagy-Lángon bőven.
13. Viborgea paruiflora W. K. (Galinsoga Cav.) Ugyanazon Peruból jött növény, mely már az 
50-es években a pozsonyi liget utálatos dudvája lett s azóta már Győrnél a dunai szigeteken 
is észlelték. Láng körül a vizenyős árkokban.
14. Crocus vernus L.
16. Primula Acaulis Jacq. A gróftól Stájerhonból lett behozva, a fiatal tölgyek között sürü gyepes 
leveleivel s kénsárga kocsántalan virágaival, Láng körül rendes tavaszi növénynyé vált.
17. Crucianella angustifolia L. Istria vidékéről került Fehérmegyébe s Láng körül, de a csókái 
szőlőkben is előfordul. A kastélypark körül elvadulva tengődik egy perzsa-faj a Crucianella 
stylosa is, de ennek évei valószinüen meg vannak számlálva.
19. Geum intermedium Ehrh. A dunántúli flórába Zichy gróf valószinüen svájczi útjából hozta 
s a lángi vadaskertben elvadult.
38
21. Oxalis strícta L. Északamerikai növény, mely Lángon az Acetosella fajjal keverten jön elő a 
fenyők aljában, útszélek mellett.
23. Cyclamen europeum L. A C. coum Mill. fajjal együtt nemcsak a lángi, hanem bakonytimári 
erdőkbe is elterjedt, bár a vidéken, mint az eredeti flórát alkotó növényt sehol se találták az-
előtt. Állítólag a Lajta-hegységből lett Fehérmegyébe hozva.
24. Allium ursinum L. A magyarországi flórában különben elterjedt növényt (Kis-Kárpátoktól 
az erdélyi hegyekig magam is mindenütt láttam) csak azért hozom fel, mivel Fehérmegye fló-
rájába úgy lett a gróf által behozva s a fák között százankint tenyészik.
28. Daphne Laureola L. Erősen megnőtt példányok lettek Láng körül elültetve s megmaradtak 
a hűsebb erdőkben. Tirolból hozatott növény, kis cserjéje márczius közepén virágzik.
34. Cardamine Impatiens L. A Bakonyban ismeretlen, a lángi példányok a Lajta hegyekből 
eredtek.
35. Papaver orientale L. Valaha a lángi kertek keclvencze volt, ma gyepes tisztásokon elvadult.
36. Dentaria enneaphyllos L. Stájerhonból került a gróf útján Fehérmegyébe, hol eredetileg csak 
a D. bulbifera volt található.
37. Dictamnus Fraxinella L. Bár a Bakonyban, Vértesekben elég van, Láng vidékén mestersé-
gesen terjedt el. 
38. Fritillaria Meleagris L. Felső-Ausztriából került a timári erdő rétjeire.
Mint nem a vidék ősibb flórájához tartozó beszöktetett növényeket fel kell említnem még: Potentilla 
alba, Oenothera biennis, Turritis glabra, Smyrnium perfoliatum, Trifolium rubens, Cerastium
hirsutum, Aeonitum Napellus, Bupleurum rotundifolium, Digitális rubra, Melittis melissophyllum, 
Phytheuma orbieulare, Doronicum plantagineum, Galanthus nivalis (különös hybridokban), Gladiolus 
communis, Veratrum album, Centaurea axillaris stb. stb. fajokat, melyek valószinüen távolabb eső 
hegyvidékekről jutottak nagy ugrást végezve a fehérmegyei lapályos helyekre. 
Nagyon fontosnak tartom, hogy az ekként erőszakolt flóravidék mikénti keletkezéséről szá-
mot adjak, mert lehet, hogy később az említett növények talán nagyobb területre is terjednek s a 
növénygeographusnak fejtörést okoznak vagy azok odakerülése felett hamis következtetések vagy 
viták is keletkeznének. Ily eset már amúgy is megtörtént 1859-ben, midőn a Grácz melletti Pegau 
vidékén Breitenbrunner szintén ily növény enclavére akadt s minthogy néhány hegyi növényt talált 
alantasabb helyeken, a geológusok vándorköveihez hasonlóan „botanische Findlinge” nevet adta ta-
lált növényeinek s roppant sokat írt (Bot. Zeitschrift 1859) róluk, a nélkül, hogy mint a geológus, 
causalis eredményre jutott volna azok vándorlása felől. Íme egy főúri kedvtelés is képes a növények 
terjedését elősegítni, ha a szigorú növénygeographus csóválja is fejét a természetes flóraterületek ilye-
tén összekeverése felett. Hova lennének egy század alatt az ugyanazon égaljú növényzónák határai, ha 
Zichy János gróf sok utánzóra találna?


Erőszakolt floravidék (részletek)

Bede, Ádám

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
255
VIII. MÉTA-TúrA 
2007. április 25–29.
Vázlat három mindszenti halomról
Bede Ádám
„A végtelen pusztán kéne nyargalódni
holtakból épülő kurgánok között.”
(Körmendi Lajos: Kurgánok között – részlet)
Az alföldi halmokról általában
Az Alföldön nyitott szemmel járó embernek rögtön feltűnhetnek az itt is, ott is emelkedő kisebb-
nagyobb halmok. Ezek a hajdani árterületek partjain, hátak, ormok legmagasabb pontjain állnak. 
Ha egy-két mondattal akarjuk őket meghatározni, jellemezni, azt mondhatjuk, hogy (1) őskori vagy 
római kori keleti eredetű lovasnomád népek temetkezései, sírhalmai, áldozóhelyei (kurgánok); (2) 
újkőkori, bronzkori falvak, települések lakódombjai (tellek); (3) esetleg régi háborúk vagy nagy járvá-
nyok tömegsírjai (testhalmok). Tehát minden esetben mesterséges, ember alkotta földművek. A szak-
irodalom a 19. század közepe óta kunhalomnak is nevezi őket. Méretük nagyon változó: a Kárpát-
medence középpontján álló, majdnem 12 m magas békésszentandrási Gödény-halomtól a 10–20 cm 
magasságú, teljesen szétszántott, elfelejtett, névtelen halmokig sokfélével találkozhatunk. Itt most 
nincs mód rá, hogy részletekbe menően elemezzük halmaink fajtáit (típusait), nevezéktani, névtani 
(terminológiai, onomasztikai), időrendi (kronológiai), régészeti (archeológiai), történeti (historikai) 
kérdéseit, tájképi, természetvédelmi jelentőségét stb., viszont írásunk végén ajánlunk egy szakiroda-
lom-listát a témában mélyebben elmerülni kívánó olvasónak.
Láthatjuk, tapasztalhatjuk, hogy az Alföld halmai milyen nagymértékben pusztulnak és károsod-
nak még napjainkban is. A legnagyobb veszélyt a folyamatos és intenzív földművelés, a nagy méretű 
és súlyú munkagépekkel történő mélyszántás jelenti. A probléma nem újkeletű, és már a 19. század 
végén is voltak, akik felhívták rá a figyelmet: „A kúnhalmok hazánkban nagy számban fordulnak elő 
az Alföldön, a Duna és a Tisza mentén és az országnak csaknem minden lapályán, a honnan a kapa 
és az eke el nem takaritotta a föld szinéről.” (Cséplő 1896, 219). Éppen ezért megmaradt alföldi 
halmaink természetvédelmi jelentősége igen nagy, mert néhányuk „még őrzi az alföldi erdőssztyepp 
növényzetének töredékeit, kicsiny foltjait, pl. a lösz félsivatagi jellegű taréjos búzafű – heverő seprő-
füves-társulást, olykor a halmok lábáig hatoló sziki gyepeket, zárt, dúsfüvű sztyeppréteket; olyan kö-
zösségeket és velük számos ritka növényfajt, amelyek egykor az Alföld főleg lösszel borított felszínein 
gyakoriak voltak, de a szántóföldi művelés következtében csaknem teljesen eltűntek. Esetenként ez a 
vegetáció csak a csupán a magaslatok oldalaira felhatolva menekült meg a felszántástól; így váltak” a 
halmok az egykori természetes növényzet szigeteivé (Láng 2002, I. 660). A helyi értékeket az állami 
szerveken túl elsősorban a helyi lakosságnak kell megvédenie, oltalmába vennie. Ennek jogi alapjai 
elméletileg megvannak, hiszen az 1996. évi LIII. törvény 23. §-ában foglaltak alapján a törvény ere-
jénél fogva védelem alatt áll valamennyi kunhalom, továbbá a 28. § szerint mindegyikük országos je-
lentőségű természeti emléknek minősül. Sajnos azonban ennek feltételei a gyakorlatban még mindig 
nem adottak, például a törvényalkotók nem határozták meg, mi az hogy „kunhalom”, és megfelelő 
országos kataszter sincs róluk.
A következőkben ismerkedjünk meg vázlatosan három halommal, melyek a Kárpát-medence és a ma-
gyar Alföld közepén, Mindszenten találhatók.
A Ludas-halom
A Ludas-halom pontosabban három település: Mindszent, Szegvár és Derekegyház közigazgatási ha-
tárának találkozási pontján áll. A Ludas-ér hajdani kiszélesedő árterének, a Ludas-tónak magas partján 
emelték. Tájföldrajzilag is fontos, mert a Vásárhelyi út felénél áll (egyes neveiben a fél szó erre utal), itt 
256
ágazik ki a Vásárhelyi útból Mindszent irányába a Mihási út, ide épült a Ludasi-csárda és itt fut össze 
négy szomszédos határrész (Ördöngős, Téglás, Koszorús, Ludas) is. „Ludas” nevét a hajdan itt tanyázott 
vadludakról kapta. Az ország egyik legtöbb nevű halma; egyéb nevei még (időrendben): Ludas halma, 
Nagy-Ludas-halom, Hármas-határ, Ördöngősi-halom, Koca-halom, Ludasi-halom, Fél-Ludas-halom, Fél-
Ludasi-halom, Ludas-fél-halom, Hármas-halom, Nagy-Ludas, Búza-halom, Pap-halom, Hármas-határ-
hegy, Hármas-határ-domb, Határ-domb, Kettős-halom. EOV koordinátái: 747,272 (x), 133,578 (y). 
Tengerszintfeletti magassága: 88,9 m. Méretei: 5 m magas; alapja 80 m hosszú és 70 m széles.
A közvetlen környékén előkerülő csont- és tégladarabok, régészeti leletek középkori település nyo-
maira utalnak. A közelben lehetett az 1450-ben és 1456-ban már pusztaként említett Ördöngösegyháza 
falu. A helyi néphagyomány szerint a halom tatár vagy török csatában elesettek holttestét rejti, vagy 
a mindszenti pestisjárvány áldozatainak tömegsírja; ezzel magyarázzák az előbukkanó csontokat. A 
nép Koca-halomnak azért nevezi, mert itt „a tanyasiak disznói kidúrták a csontokat”. 1959-ben a 
háromszögelési pont elhelyezésekor, valamint a helyiek illegális magánásatásai során a felszíntől kb. 
1,5 m-re 12–13. századi Árpád-kori sírokra bukkantak, a halom lábánál Árpád-kori cseréptöredékek 
kerültek elő. A régészek ezért itt középkori temetőt és templomot feltételeznek.
A halom három település határának közös pontja, ezért rajta három határdombot helyzetek el (való-
színűleg a 18. század első felében). Az 1880-as években még látszott a mélyedés, ahonnan a dombokat ki-
hányták. A három kis határdomb a halom tetején ma is látható, bár az egyik már csonka állapotban van.
Csúcsán a feszületet, melynek Búza-kereszt, Ludasi-kereszt, Koca-halmi-kereszt, Pap-halmi-kereszt, 
Koca-kereszt vagy Károlyi-kereszt a neve, gróf Károlyi Sándor állíttatta az 1730-as években, minden 
bizonnyal az „ördöngős” boszorkányperek után, hogy védelmezze a határ e különleges pontját. A ke-
resztet a helyi emlékezet szerint az első világháború után állították a halomba temetett pestisjárvány 
áldozatainak. Lichtner Gáspár, egykori hódmezővásárhelyi plébános szerint a halmok tetején az ősi 
népek áldozóhelyet építettek, később ezek helyén feszületet állíthattak, mint e halom esetében is: „a 
sírok fölött bizonyos magasságra földet hordottak össze, a melyeket aztán közönségesen az aláteme-
tett híresb halottakról neveztek el. És a halmok tetején körül tornácos oszlopokat raktak, a melyek 
tán a régi gulák utánzásai akartak lenni, hogy az így bekerített kör mint áldozóhely mindenki által 
azonnal tiszteletre méltóvá tüntessék ki; a mint hogy iránta csakugyan még az ellenség is kimélettel 
viseltetett (…) A keresztény hit fölvétele után aztán a magyarok ily csucsos diszitmények helyére né-
mely halmokon a megváltás jelét tüzték ki, mely szokásnak követését és megujulását a szentesi út felé 
levő ördöngősi halomnál még napjainkban is példában láthatni.” (Lichtner 1882, 17. szám). A tég-
laalappal bíró kőkereszt az utóbbi időben már igen elhanyagolt állapotban volt, ám 2005–2006-ban 
szegvári és mindszenti gondos kezek rendbe tették, körbekerítették, így megújult erővel hirdeti Isten 
dicsőségét és az Örömhírt.
Halmunknak komoly szerep jutott a nép hiedelemvilágában, nem véletlen, hogy „Ördöngős” ha-
tárrésznél fekszik: „százötven esztendővel ezelőtt pedig törvénytévő, komoly emberek, vérlázitó ün-
nepélyességgel itéletileg mondották ki, hogy ezen a halmon szoktak összegyülni a vásárhelyi és szege-
di boszorkányok.” — írja róla Balogh János, Szentes egykori polgármestere 1887-ben (Balogh 1887). 
A halom tehát boszorkányok, varázslók, ördöngősök, bűbájosok gyülekező helye. 1730-ban Vásár-
helyen egy Masásné (vagy Mázasné) nevű boszorkányt lefejeztek és megégettek. A per folyamán az 
elítéltet megkínozták, mire bevallotta: „beösmeri, hogy már két izben bizonyos dombon, nem mesz-
sze Vásárhely városától, mely Ludashalomnak neveztetik, éjjeli időben, a boszorkányok gyűlésében 
(…) résztvett; táncoltak és vendégeskedtek s az emberek megrontására, megrontott egészségük hely-
reállítására ördögi mesterséget gyakorolni tanultak.” (Balogh 1887). A vádlottól még megkérdezték: 
„Vanni valami Szövetseghed az Ördögel: és Pecsited tőle?” A válasz pedig: „Vagyon és az elött két 
esztendővel let ismeretseghiben. (…) az Ludas Halomnál az Eördögnek adtam Testemet és Lelke-
met. Az Ur Istent megtagadtam. Az ördög hatalmat adot néki hogy roncson. Levelet adot magarul az 
Eördögnek, mellyet az Eördög maga irt.” A boszorkány végre elárulta titkos tudományának rejtek-
helyét is: „Hol vagyon tehat az Eördögi Mestersiged? nem mondom, ha otthon vólnék az haznal, az 
Gyermek Agya alatt keressék Mécses Cserepben vagyon egy Kiss Sir. [vagyis zsír; ebben tartja mester-
ségét]” (Schram 1983, I. 232–233). A szegedi nagytáj jövendőmondó táltosa, a Teknyőkaparó jóslata-
iban is szerepel halmunk. Az ő „látomása” szerint lesz a világ végezetén egy nagy háború, melynek lesz 
egy végső csatája, a két ellenséges fél pedig — mint táltosok — e halmon küzdenek majd meg egy-
mással: „Az utolsó csata színhelyét Derekegyháza határába tötte. Derekegyháza határába van Ördön-
257
gös. Ott van egy hármas halom. Annak a tetejin van egy feszület. Oda térdel a két győztes, ott fognak 
imádkozni annál a feszületnél, és ott még egy harc lösz, de hogy melyik győz, azt a Teknyőkaparó se 
tudta mögmondani.” (Polner 2001, 138). A Ludas-halom ma is szent helye a határnak, a hívek min-
den évben Péter-Pálkor búcsút tartanak rajta.
Halmunk közvetlen környéke a 18. század végén még legelő volt, a 19. század első felében a tőle dél-
re, második felében az északra lévő gyepet törték fel. Még 1950-ben is ezt az állapotot mutatta, mindkét 
oldalról a halom lábát is érintette a szántóföldi művelés. Az északi oldal szántásával az ’50-es években 
felhagytak, ez a rész visszagyepesült. A Ludas-halom legnagyobb részét, határdombjait, valamint a tőle 
keletre futó Vásárhelyi út nyári útjának oldalát gyomosodó löszfalnövényzet borítja; jellemző fajai: ezüs-
tös pimpó (Potentilla argentea), fehér pemetefű (Marrubium peregrinum), ligeti zsálya (Salvia nemorosa), 
taréjos búzafű (Agropyron pectiniforme) stb. Az út mentén akácsor húzódik. Déli oldalát a halom feléig 
szántják, ez komoly koptatást, eróziót jelent. Csúcsán háromszögelési betonpont áll.
A Tóth Ferkó-halom
A Ludas-ér bal magaspartján áll. Tőle közvetlenül délkeletre emelkedik kisebb párja, a Szeri-halom. 
Halmunk egyéb nevei (időrendben): Mórián halma, Mórián-halom, Két-halom, Kettős-halom, Tóth-
halom. (Egyes térképek torzult névalakkal Móra-halomnak, valamint tévesen Sebők-halomnak neve-
zik; utóbbihoz lásd a Szeri-halom leírását!) EOV koordinátái: 743,477 (x), 133,870 (y). Tengerszint-
feletti magassága: 97,5 m. Méretei: 8,5 m magas, alapja 60 m hosszú és 55 m széles.
Szentes környékének egyik legmagasabb halma, szabályos kúp alakú. Sajnos a rajtalévő akácos 
miatt nem csak értékes növényzetét veszítette el örökre, de eredeti formája sem érvényesül. A helyi-
ek szerint az akácost és ördögcérnát nem tudatosan telepítették rá, hanem „a madarak behordták” és 
idővel tért hódított. A halmot az 1. katonai felmérés már szántóföldi környezetben ábrázolja. A 2. 
katonai felmérés területét tanyatelekként tünteti fel, ezt azonban egy 1882-es kataszteri térkép már 
nem jelöli. Ekkor még felületének legnagyobb részét gyep borította. Később déli és nyugati lábához 
tanya épült, nyugati széléből a tanyasiak egy sávot elhordtak.
Tágabb környékén ma is szántók, tanyák, dűlőutak vannak, tőle északra a Ludas-ér völgye és a 
Ludas-éri-halastó fekszik. Csúcsán háromszögelési betonpontot helyeztek el. A halom növényzete igen 
elszomorító képet mutat, mindenhol áthatolhatatlan ördögcérnabozót, akác és elvadult gyümölcsfák 
vannak. Nyugati tövében romtanya telke, déli lábánál a már összedőlt Tóth Ferkó-tanya áll.
A Szeri-halom
Szintén a Ludas-ér bal magaspartján emelték. Tőle közvetlenül északnyugatra áll párja, a Tóth Ferkó-
halom. A határ egyik legszebb, növénytanilag pedig a Tiszántúl egyik legértékesebb halma. Egyéb ne-
vei még: Két-halom, Kettős-halom, Pölös-halom. EOV koordinátái: 743,564 (x), 133,816 (y). Tenger-
szintfeletti magassága: 94,6 m. Méretei: 5,5 m magas, alapja 90 m hosszú és 60 m széles.
Az 1. katonai felmérés már szántóföldi környezetben tünteti fel, a 2. katonai felmérés keleti lábánál 
már tanyát ábrázol. Ezen az oldalán a 20. század első feléig szőlőművelés folyt. A halom legnagyobb 
része ekkor kerítéssel is el volt különítve a szomszédos szántótól, ez nagyban hozzájárulhatott védel-
méhez. A Tóth Ferkó-halmot és a Szeri-halmot közös, összefoglaló néven Két-halomnak vagy Kettős-
halom nevezték. Egyéb neveinek magyarázata: „Szöri nevű családé volt először, majd Pölös Mihály 
lakott a közelében.” (Sz. Bozóki 1996, 41). A „biológusok” között elterjedt rá a „Sebők-halom” (vagy 
torzult alakban „Sebek-halom”) elnevezés, a helyiek szerint azonban sem a Tóth Ferkó-halmot, sem ezt 
nem nevezték így soha. A név minden bizonnyal egy 1983-ban kiadott, 1:100 000 méretarányú kato-
nai térképnek köszönhető, mely a Tóth Ferkó-halmot (és nem ezt a halmot!) tévesen Sebők-halomnak 
nevezi. (A hibát egy 2000-es kiadású, 1:125 000 méretarányú megyei térkép is átvette.) Fontos mind-
ezt hangsúlyozni, hiszen az embereknél sem mindegy, hogy kit milyen néven szólítunk. Bízom benne, 
hogy írásom hozzájárulhat a halomnevek és általában a helynevek jövőbeni helyes használatához.
A közvetlenül keletre álló romtanya telke a halom aljáig ér, itt kerítés és akácos található. Az alat-
ta elterülő szántóföld is érinti a halom lábát, belenyesve ezzel a löszgyep szélébe. Azon ritka halmok 
egyike, aki megőrizte eredeti alakját és növényzetét, ugyanis meredeksége miatt sosem szántották. Ér-
tékesebb növényfajai: villás boglárka (Ranunculus pedatus), selymes boglárka (Ranunculus illyricus), 
258
magyar kakukkfű (Thymus pannonicus), közönséges kakukkfű (Thymus odoratissimus), heverő seprűfű 
(Bassia prostrata), bunkós hagyma (Allium sphaerocephalon), taréjos búzafű (Agropyron pectiniforme), 
deres tarackbúza (Elymus hispidus), kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata).
Fontosabb felhasznált irodalom
Balogh János (1887): Még egy halom, de a mely nem a mienk I–III. – Szentesi Lap 17: 18–20. számok, április 30.–
május 14. (Tárca rovat)
Bede Ádám (2005): Derekegyház helynevei. – Szakdolgozat. Kézirat. Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi 
Karának Magyar Nyelvészeti Tanszéke, Szeged, 119 pp. + 3 térképmelléklet + 27 pp. melléklet
Blazovich László (szerk. 1996): A Körös–Tisza–Maros-köz települései a középkorban. – Dél-alföldi Évszázadok 9. – 
Csongrád megyei Levéltár, Szeged, 355 pp.
Bodnár Béla: Hódmezővásárhelynek és környékének földrajzi nevei. Sajtó alá rendezte: Szabó János (1983): Tanulmá-
nyok Csongrád megye történetéből 7. 252 pp. + 2 térképmelléklet
Sz. Bozóki Margit (1996): A bel- és külterület földrajzi nevei. – In: Juhász Antal (szerk.): Mindszent története és népéle-
te. – Mindszent Város Önkormányzata, Mindszent, pp: 33–50. + 2 térképmelléklet
Sz. Bozóki Margit (2000): Szegvár bel- és külterületének földrajzi nevei. – In: Farkas Gyula (szerk.): Szegvár. Tanul-
mányok a település történetéből. – Szegvár Nagyközség Önkormányzata, Szegvár, pp: 487–509.; vagy: Magyar Nyelv-
járások 35 (1998): 227–246. + 2 térképmelléklet
Cséplő Péter (1896): A kúnhalmok rejtelmei. – In: Bodor K. (szerk.): Évkönyv. 1892–1895. – A Szigligeti-Társaság 
Kiadványai. Első kötet. Szigligeti-Társaság, Nagyvárad, pp: 199–228.
Kispál Zoltán (2002): A mindszenti és a szentesi kunhalmok természetvédelmi – botanikai vizsgálata. – Szakdolgozat. 
Kézirat. Szent István Egyetem Kertészettudományi Karának Növénytani Tanszéke, Budapest, 96 pp. + 13 táblázat 
+ 22 pp. képmelléklet
Kispál Zoltán (2004): A mindszenti és a szentesi kunhalmok természetvédelmi-botanikai vizsgálata. – In: Tóth Albert 
(szerk.): A kunhalmokról – más szemmel. – Alföldkutatásért Alapítvány, Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága, 
Kisújszállás–Debrecen, pp: 71–79.
Láng István (főszerk. 2002): Környezet- és természetvédelmi lexikon I–II. – Akadémiai Kiadó, Budapest, második, át-
dolgozott, bővített kiadás.
Lichtner Gáspár (1882): A h.-m.-vásárhelyi kath. plebánia története IX. – Vásárhelyi Közlöny 14 (1882): 17. szám, áp-
rilis 23.
Polner Zoltán (2001): Csillagok tornácán. Táltosok, boszorkányok, hetvenkedők. – Tanulmányok Csongrád megye tör-
ténetéből 29. 320 pp.
Schram Ferenc (közreadja 1983): Magyarországi boszorkányperek. 1529–1768. I–III. – Akadémiai Kiadó, Budapest, 
második, változatlan kiadás.
Szeremlei Samu (1900–1913/2004): Hód-Mező-Vásárhely története I–V. – Kiadta a város közönsége, Hódmezővásár-
hely 1900–1913.; hasonmáskiadása: Kálvin Könyvesbolt, Hódmezővásárhely 2004.
Bede Ádám (2008): Szentes halmai. – Szentesi Műhely Füzetek 10. – Csongrád M. Lvt. Szentesi Levéltára, Szentes. 
http://mek.oszk.hu/07900/07926 (– a szerkesztők, 2010. március.)
X. MÉTA-TúrA 
2008. május 17–23. 
Titeli-fennsík Speciális Természeti rezervátum
Stanišić, J. és Szabados K. (szerk.)
I. kategória – kivételes jelentőségű, kormányrendelettel védett természeti érték.
Természetvédelmi státusa
Folyamatban van a védetté nyilvánítási eljárás. 
A tervezett védett terület nagysága 8197,00 ha, ebből a Tisza felőli meredek  löszfalak (70,66 ha) 
kerültek az I zónába, a fennmaradt löszgyepek, nedves gyepek és cserjések (264,25 ha) pedig a II zó-
nába. A megművelt plató és a Tisza parti ültetvények, üdülőterületek képezik a III zónát (7862,09 
ha), ami a terület 96%-át teszi ki. A Természetvédelmi Intézet egy változó (100–500 m) szélességű 
védelmi zóna kialakítását is javasolta. 


Vázlat három mindszenti halomról

Öllerer, Kinga

Negrean, Gavril

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
162
XII. MÉTA-TúrA 
2009. május 9–16.
Néra (Nera)
Öllerer Kinga és Negrean Gavril (szerk.)
A Néra (románul és szerbül Nera) folyó románia és Szerbia területén, a Duna baloldali mellékfolyója. 
A Szörényi-érchegységben ered, Karánsebestől 30 km-re délnyugatra a Déli-Kárpátokban, és Fe-
hértemplomtól 10 km-re délnyugatra torkollik a Dunába. 
Hossza 126 km ebből 27 km határfolyó, vízgyűjtő területe 1420 km². Árvizeiről nevezetes. Igen 
látványos a Néra szurdoka, amely Sasca romananál végződik. A partján végig jelzett túristaút vezet, 
néhol követi a rómaiak által a sziklákba vésett járdákat. Érdekes az Ördög tava nevű tó. Érdemes 
letérőt tenni a Bég völgyébe, ahol a Bég vízesése, a Bég szeme nevű tó és a nagyon híres Beusnita-víz-
esés látható. 
 (Forrás: Wikipedia)
A Duna baloldali mellékvize, ered Krassó-Szörény vármegyében, a Szemenyik hegycsoportban, 
a Szemenyik D-t tövében; eleinte D-, majd Ó-Borlovéntól kezdve DNy-felé folyik s a termékeny 
Almásvölgyet öntözve, új-Sopottól kezdve román-Szászkáig a Plesuva hegységen érdekes hasadé-
kon áttör s kanyargós folyással Ny-felé tartva, Ó-Palánkánál a Dunába ömlik; folyásának alsó része 
Krassó-Szörény és Temes vmegyék közt a határt jelöli. Hossza 125 km., forrásának torkolatától való 
távola 69 km. Jelentékenyebb mellékvizei jobbfelől a Mőris v. Ménis (Bozovicsnál), balfelől a Prigor 
(a hasonnevü községnél) és rudaria patak (Prilipecen alul).
 (Forrás: Pallas Nagy Lexikon)
Ha valaki a Bánság déli vidékeire készül túrázni, ajánlólevél nélkül is a Néra völgyét keresi ki ma-
gának először a térképen. Nem véletlenül, hiszen ma már mindenki tudja, hogy itt viszonylag kis 
területen, rendkívül változatos, túrista-szemet ingerlő, lelket melengető látvány-ban lehet része, a 
természeti kincseket méltóképpen megbecsülőknek. Az 1943-tól nemzeti parkként jegyzett terület 
összesen 4382 hektárt tesz ki és három jól elkülöníthető - kiránduláskor napra beosztható - tájegy-
ségre tagolható, melyeket a Néra folyó völgyét követő útvonal fűz össze egységes egésszé. A Szászka 
és újsopot helyiségek közötti 22 km-ből húsz maga a Néra szoros, mely két mészkőbe vájt szurdok-
szakaszt és e kettő között egy rétekben, kaszálókban - egyszóval nagyszerű sátorhelyekben - gazdag tá-
gabb térseget foglal magába. 
Az egész távot akár egy nap 
alatt is legyűrhetjük, ám aki sze-
ret elidőzni egy-egy tó mellett, 
benézni egy-két barlangba vagy 
elámulni az egykori bányászok ál-
tal kőbe vájt alag-utak és útpárká-
nyok látványán, annak érdemes 
többnaposra tervezni ezt a sza-
kaszt. A jelzett főútvonal, körül-
belül a közepén (La Cârlige) gáz-
lón vezet át, ezért kiadós esőzések 
után - mint ahogyan az legutóbb, 
augusztusi ott-jártunkkor is tör-
tént - a folyó magas vízállása és 
nagy sodrása miatt a szoros csu-
pán egyik (a kiindulási ponthoz 
közeli) fele járható be. 
163
A második tájegység merőben elüt az előbbiekben leírtaktól. Ez a Nérától északra fekvő,alig 100 
hektárnyi terület a Beu pataknat életet adó „Ochiul Beului” krátertavat, a Beusnica patak mésztufa 
lépcsőit és vízeséseit, bvalamint egy, délszaki vadorgonának, ecetfának, törökmogyorónak menedékül 
szolgáló térséget foglalja magába. A körzet egy körülbelül 5 km-es bekötőúton egészen a bejáratnak 
számító pisztráng-neveldéig kisautóval is megközelíthető és ebből kifolyólag (főleg hétvégeken) meg-
lehetősen tarka társaság verődik össze a környéken ... 
A nemzeti park harmadik, közvetlenül nem, csak közigazgatásilag kapcsolódó táj-egysége a Susara 
patak rövid kis szurdok-völgye mely közvetlenül Szászkabánya felszegén nyílik a mészkősziklák közé. 
Aki csak teheti ugorjon be ide is, bemelegítőnek vagy fáradságlevezetőként (a kiindulási ponttól füg-
gően) nagyszerűen megfelel.  Olyan védett terület ez melyet manapság leginkább a távolság, a rossz 
közlekedési viszonyok és a turisztikai bázisok hiánya óv meg a tömegturizmustól és annak megannyi 
romboló hatásától. Ezért minden változás ami a környéken beindul, fokozott éberséget követel hiva-
talos közegtől és természetba-ráttól egyaránt. 
 (Forrás: http://www.banaterra.eu/magyar/N/nemzetiparkok/nera_beusnita.htm
 Illés Mihály 2002. útjelző II. évf. 7. szám.)
164
A Néra szépségénél fogva az Aninai-hegység eleven csodája. A Szemenikben ered. A K-i oldalon 
levő legnagyobb mellékága a Ménes (Minis), mely elválasztja a Szemeniktől az Aninai-hegységet. A 
Ménes bal felső ága a Ponyászka, szintén határpatak. Víztárolója a Ponyászka-tó. A Ménes az Aninai-
hegység harmadik legnagyobb szurdokvölgyét alakította ki. A szorosban található a Bigér (Bigár) 
izbuk, amely vizét egy gyönyörű vízesésen zúdítja alá. Lejjebb a Ménes alatt, a Nérába ömlenek az 
Egres- (Agris), Laposnok- (Lápupic-) és Mocsáros- (Moceris-) patakok. A Bozovicsi-medence bezá-
ródása után következik a Néra híresen szép szurdoka. Itt ömlik bele jobbról a Bej- (Beiu-) patak a 
Kis-Bejjel együtt. Ők alkotják a “Néra-Beuşniţa Nemzeti Parkot “. Tovább, az áttörés után a Néra 
Ny-ra tart, Néraaranyos (Zlatita) és Néramező (Cámpia) között a folyó képezi az országhatárt Szerbia 
felé, majd Stara Palanka alatt beömlik a Dunába. Habár keletkezését tekintve nem igazán tó, mégis 
megemlítjük a “Bej Szeme” nevű, tó nagyságú izbukot a Bej-patakon. A vízesések között a legszebb 
és legnagyobb a Kis-Bejen levő Beusnita-vízesés. 
 (Forrás : www.fischinfo.com)
  Schrött L. (1968): Vegetaţia rezervaţiei naturale Cheile Nerei / La végétation de la réserve naturelle 
des Gorges de la Nera. – Ocrotirea Naturii, Bucureşti. 12(2): 193–201.
Egyes déli fajok elterjedése a Néra szurdoka természetvédelmi területen
Fajlista
Aethionema saxatile
Aethionema saxatile var. 
terocarpum
Allium atropurpureum
Allium flavum
Allium moschatum
Althamantha hungarica
Alyssum desertorum
Alyssum petraeum
Alyssum saxatile
Arabis auriculata
Arabis turrita
Asperula taurina
Bromus erectus
Campanula sibirica
Carduus candicans
Carpinus orientalis
Centaurea atropurpurea
Centaurea banatica
Cephalaria laevigata
Cerastium banaticum
Chrysopogon gryllus 
Cirsium acarna
Cirsium afrum
Colchicum autumnale
Cornus mas
Corylus colurna
Cotinus coggygria
Cotoneaster tomentosa
Crocus banaticus
Crocus moesiacus
Dianthus banaticus
Dianthus giganteus
Dianthus kitaibelii
Dianthus trifasciculatus
Digitalis lanata
Dorycnium herbaceum
Draba lasiocarpa
Echinops banaticus
Erysimum banaticum
165
Vegetációszelvények a Néra szurdokában: Cîrşia Barbeşului
Erysimum saxosum
Festuca drymeja
Fraxinus ornus
Fritillaria tenella
Galium purpureum
Genista ovata
Gymnadenia conopea
Hieracium hoppeanum
Hieracium pavichii
Iris pseudocyperus
Lactuca perennis
Lathyrus sphaericus
Linum uninerve
Lithospermum  
purpureo-caeruleum
Lunaria annua
Melampyrum bihariense
Melica ciliata
Melitis melissophyllum
Mentha pulegium
Muscari comosum
Muscari racemosum var. 
neglectum
Ophrys cornuta
Orchis coriophora
Orchis coriophora var. 
fragrans
Orchis maculata
Orchis morio
Orchis morio ssp. picta
Orchis simia
Orchis tridentata
Orlaya grandiflora
Ornithogalum comosum
Ornithogalum pyrenaicum
Ornithogalum umbellatum
Peucedanum longifolium
Pteridium aquilinum
Ruscus aculeatus
Ruscus hypoglossum
Sanguisorba minor ssp. 
muricata
Satureja kitaibelii
Saxifraga aizoon
Saxifraga rotundifolia
Sclerochloa dura
Scilla bifolia
Scutellaria columnae
Sedum hispanicum
Sedum maximum
Selaginella helvetica
Sempervivum heuffelii
Sempervivum schlehanii
Seseli rigidum
Sesleria filifolia
Silene flavescens
Smyrnium perfoliatum
Sorbus cretica
Stachys annua
Staphylea pinnata
Stipa eriocaulis
Syringa vulgaris
Tamus communis var. 
cretica
Taxus baccata
Telekia speciosa
Teucrium montanum
Teucrium montanum  
f. villosum
Tunica saxifraga
Verbascum austriacum
Veronica crassifolia
Viburnum lantana
Vicia grandiflora
Vicia striata
166
Vegetációszelvények a Néra surdokában: Sasca Română
Syringo-Carpinion orientalis Jakucs
Achillea crithmifolia
Achillea millefolium
Aristolochia pallida
Asplenium ruta-muraria
Asplenium trichomanes
Brachypodium sylvaticum
Carpinus orientalis
Ceterach officinarum
Chrysanthemum 
macrophyllum
Clematis recta
Clematis vitalba
Cornus mas
Cotinus coggygria
Cotoneaster integerrima
Cotoneaster tomentosa
Dianthus armeria
Dianthus giganteus
Fraxinus ornus
Fritillaria tenella
Galium mollugo
Himantoglossum hircinum
Laserpitium latifolium
Onobrychis alba
Orchis simia
Oryzopsis virescens
Quercus cerris
Rubus banaticus
Ruscus aculeatus
Silene italica
Sorbus cretica
Sorbus mougeotii
Stachys germanica
Stachys recta
Syringa vulgaris
Tilia tomentosa
Al. Quercion frainetto Horvat
Arum maculatum
Campanula persicifolia
Campanula trachelium
Carex silvatica
Cornus mas
Cornus sanguinea
Crataegus monogyna
Digitalis grandiflora
Euphorbia polychroma
Evonymus europaea
Galium schultesii
Geum urbanum
Glechoma hirsuta
Helleborus odorus
Iris pseudocyperus
Melica uniflora
Quercus cerris
Quercus frainetto
Tamus communis var. 
cretica
Tilia platyphyllos
Tilia tomentosa
Viburnum lantana
167
Al. Fagion illyricum Horvat
Aconitum moldavicum
Actaea spicata
Allium ursinum
Anemone nemorosa
Anemone ranunculoides
Asarum europaeum
Asperula odorata
Campanula persicifolia
Campanula trachelium
Chaerophyllum 
aromaticum
Chaerophyllum temulum
Corydalis cava
Corydalis pumila
Dentaria bulbifera
Dentaria enneaphyllos
Euphorbia amygdaloides
Fagus orientalis
Fagus sylvatica
Geranium macrorrhizum
Geranium phaeum
Helleborus odorus
Hepatica nobilis
Knautia drymeia
Lathyrus vernus
Lilium martagon
Melitis melissophyllum
Milium effusum
Monotropa hypopitys
Mycelis muralis
Paris quadrifolia
Platanthera bifolia
Pulmonaria officinalis
Ranunculus auricomus
Ruscus hypoglossum
Sanicula europaea
Tamus communis var. 
cretica
Phyllitidi-Aceretum Moor.
Aconitum moldavicum
Aegopodium podagraria
Chaerophyllum temulum
Cystopteris filix-fragilis
Hedera helix
Heracleum sphondylium
Lamium galeobdolon
Lunaria rediviva
Moehringia muscosa
Phyllitis scolopendrium
Polypodium interjectum
Polypodium vulgare
Polystichum lobatum
Polystichum setiferum
Sanicula europaea
Saxifraga rotundifolia
Smyrnium perfoliatum
  Borza A. (1958): Vegetaţia rezervaţiei Beuşniţa / La végétation de la réserve Beuşniţa. – Ocrotirea 
Naturii, Bucureşti. 3: 117–127. 
Társulások:
Syringeto-Fraxinetum orni Borza 1958 em. resmeriţă 1972 (Orneto-Colurnion)
Querco-Cotinetum (Coryletosum colurnae)
Fagetum banaticum (Coryletosum colurnae)
Acereto-Fraxinetum (Coryletosum colurnae)
Querceto-Carpinetum (Coryletosum colurnae) 
Fajlista: 
Acer monspessulanum
Aconitum anthora
Aegilops ovata
Aremonia agrimonioides
Asplenium adiantum 
nigrum
Calamintha subsidonta
Carpinus orientalis
Celtis australis
Cerasus mahaleb
Ceterach officinarum
Cornus mas
Corylus colurna
Cotinus coggygria
Fagus orientalis ?
Fagus sylvatica var. borzae
Fagus sylvatica var. 
moesiaca
Fagus taurica
Fraxinus ornus
Fritillaria orientalis
Helleborus odorus
Hieracium transsilvanicum
Lunaria annua ssp. 
pachyrrhiza
Melampyrum bihariense
Orizopsis virescens
Ornithogalum pyrenaicum
Physocaulus nodosus
Pinus strobus – ültetett 
Primula columnae
Quercus petraea
Rosa pendulina
Rosa stylosa var. beucensis
Ruscus hypoglossum
Saxifraga rotundifolia
Scolopendrium officinarum
Sesleria filifolia
Sorbus mugeoti
Syringa vulgaris
Tamus communis
Tilia argentea


Néra (Nera)

Fekete, Gábor

A Velencei-hegység és környékének vegetációja egykor és ma : Kutatástörténet: visszaemlékezések és szubjektív megjegyzések

Stanišić, J.

Szabados, K.

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
258
magyar kakukkfű (Thymus pannonicus), közönséges kakukkfű (Thymus odoratissimus), heverő seprűfű 
(Bassia prostrata), bunkós hagyma (Allium sphaerocephalon), taréjos búzafű (Agropyron pectiniforme), 
deres tarackbúza (Elymus hispidus), kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata).
Fontosabb felhasznált irodalom
Balogh János (1887): Még egy halom, de a mely nem a mienk I–III. – Szentesi Lap 17: 18–20. számok, április 30.–
május 14. (Tárca rovat)
Bede Ádám (2005): Derekegyház helynevei. – Szakdolgozat. Kézirat. Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi 
Karának Magyar Nyelvészeti Tanszéke, Szeged, 119 pp. + 3 térképmelléklet + 27 pp. melléklet
Blazovich László (szerk. 1996): A Körös–Tisza–Maros-köz települései a középkorban. – Dél-alföldi Évszázadok 9. – 
Csongrád megyei Levéltár, Szeged, 355 pp.
Bodnár Béla: Hódmezővásárhelynek és környékének földrajzi nevei. Sajtó alá rendezte: Szabó János (1983): Tanulmá-
nyok Csongrád megye történetéből 7. 252 pp. + 2 térképmelléklet
Sz. Bozóki Margit (1996): A bel- és külterület földrajzi nevei. – In: Juhász Antal (szerk.): Mindszent története és népéle-
te. – Mindszent Város Önkormányzata, Mindszent, pp: 33–50. + 2 térképmelléklet
Sz. Bozóki Margit (2000): Szegvár bel- és külterületének földrajzi nevei. – In: Farkas Gyula (szerk.): Szegvár. Tanul-
mányok a település történetéből. – Szegvár Nagyközség Önkormányzata, Szegvár, pp: 487–509.; vagy: Magyar Nyelv-
járások 35 (1998): 227–246. + 2 térképmelléklet
Cséplő Péter (1896): A kúnhalmok rejtelmei. – In: Bodor K. (szerk.): Évkönyv. 1892–1895. – A Szigligeti-Társaság 
Kiadványai. Első kötet. Szigligeti-Társaság, Nagyvárad, pp: 199–228.
Kispál Zoltán (2002): A mindszenti és a szentesi kunhalmok természetvédelmi – botanikai vizsgálata. – Szakdolgozat. 
Kézirat. Szent István Egyetem Kertészettudományi Karának Növénytani Tanszéke, Budapest, 96 pp. + 13 táblázat 
+ 22 pp. képmelléklet
Kispál Zoltán (2004): A mindszenti és a szentesi kunhalmok természetvédelmi-botanikai vizsgálata. – In: Tóth Albert 
(szerk.): A kunhalmokról – más szemmel. – Alföldkutatásért Alapítvány, Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága, 
Kisújszállás–Debrecen, pp: 71–79.
Láng István (főszerk. 2002): Környezet- és természetvédelmi lexikon I–II. – Akadémiai Kiadó, Budapest, második, át-
dolgozott, bővített kiadás.
Lichtner Gáspár (1882): A h.-m.-vásárhelyi kath. plebánia története IX. – Vásárhelyi Közlöny 14 (1882): 17. szám, áp-
rilis 23.
Polner Zoltán (2001): Csillagok tornácán. Táltosok, boszorkányok, hetvenkedők. – Tanulmányok Csongrád megye tör-
ténetéből 29. 320 pp.
Schram Ferenc (közreadja 1983): Magyarországi boszorkányperek. 1529–1768. I–III. – Akadémiai Kiadó, Budapest, 
második, változatlan kiadás.
Szeremlei Samu (1900–1913/2004): Hód-Mező-Vásárhely története I–V. – Kiadta a város közönsége, Hódmezővásár-
hely 1900–1913.; hasonmáskiadása: Kálvin Könyvesbolt, Hódmezővásárhely 2004.
Bede Ádám (2008): Szentes halmai. – Szentesi Műhely Füzetek 10. – Csongrád M. Lvt. Szentesi Levéltára, Szentes. 
http://mek.oszk.hu/07900/07926 (– a szerkesztők, 2010. március.)
X. MÉTA-TúrA 
2008. május 17–23. 
Titeli-fennsík Speciális Természeti rezervátum
Stanišić, J. és Szabados K. (szerk.)
I. kategória – kivételes jelentőségű, kormányrendelettel védett természeti érték.
Természetvédelmi státusa
Folyamatban van a védetté nyilvánítási eljárás. 
A tervezett védett terület nagysága 8197,00 ha, ebből a Tisza felőli meredek  löszfalak (70,66 ha) 
kerültek az I zónába, a fennmaradt löszgyepek, nedves gyepek és cserjések (264,25 ha) pedig a II zó-
nába. A megművelt plató és a Tisza parti ültetvények, üdülőterületek képezik a III zónát (7862,09 
ha), ami a terület 96%-át teszi ki. A Természetvédelmi Intézet egy változó (100–500 m) szélességű 
védelmi zóna kialakítását is javasolta. 
259
Fekvése
Bácska délkeleti részén, a Tisza torkolatához közel, közvetlenül a folyó mellett emelkedik ki a löszte-
raszból. A domb körül, illetve részben a lejtőire húzódva négy település tallálható, melyek közül Titel 
a legnagyobb. Nyugati oldalánál húzódik az újvidék – Nagybecskerek regionális út. újvidéktől való 
távolságra 40 km. 
Főbb jellemzői
A védett terület a Titeli-fennsíkon kívül magába foglalja a fennsík keleti oldalát mosó Tisza partját is 
Titel és Mozsor között, valamint a domb délnyugati lábánál fennmaradt legelőket. A természetvédel-
mi területen jelentős régészeti lelőhelyek vannak, például a fennsík északi peremén feltárt, a bronz-
kortól a korai vaskorig lakott Feudvar maradványai.
A terület geomorfológiai értékeit az eróziós karszformák (löszvölgyek, -piramisok, -szakadékok, 
-mélyutak, suvadások stb.) valamint a más eróziós erők kombinációjával létrehozott felszíni formák 
jelentik. 
Növényvilága
A terület legértékesebb részét a lejtős oldalak gyűrű alakú löszgyepsávja alkotja, melyben számos 
veszélyeztetett növényfajunk maradt fenn. A boreális maradványfajnak tartott vetővirág (Sternbergia 
colchiciflora) mellett tavaszi hérics (Adonis vernalis), törpe nőszirom (Iris pumila), sötét hagyma (Al-
lium atroviolaceum), az ereszes hagyma alfaja (Allium rotundum subsp. waldsteinii), karcsú zsombor 
(Sisymbrium polymorphum) él a területen.
A területen leírt,  ritkaságokban gazdag rétsztyepp-társulás a Thymo- Chrysopogonetum grylli 
Stojanović (1981)1983 (Festucion rupicolae csoport, Festucetalia valesiacae sorozat Festuco-Brometea 
osztály), amely csak kis területeken maradt fenn. Sokkal nagyobb kiterjedésű, jellegzetes társulás a 
Taraxaco-Festucetum valesiacae Stojanović (1981) 1983 melyet a kései pitypang és a vékony csen-
kesz jellemeznek. A meredek oldalakon a fésűs búzafű és a heverő seprőfű alkotnak társulást (ass. 
Agropyro-Kochietum prostratae Zólyomi 1958), melynek két szubasszociációját, az  Agropyro-Kochietum 
prostratae subass. thymetosum Stojanović (1981) 1983 és az Agropyro-Kochietum prostratae subass. 
artemisietosum Stojanović (1981) 1983 különböztették meg a kutatók. Itt írták le az Endocarpetum 
pusilli titelicum zuzmótársulást is.
 A cserjéseket a Prunion fruticosae csoportba sorolják, és a hajdani erdők (Aceri tatarico-Quercion) 
maradványának tartják.  A Tisza felőli meredek oldalakon lévő erdő-maradványokat a Orno-Cotino-
Quercetum pubescentis Butorac et al. (1997) 2004 néven írták le. Meghatározó bennük a virágos kőris 
(Fraxinus ornus) és a cserszömörce (Cotinus coggygria), míg a molyhos tölgy (Quercus pubescens) csak 
néhány helyen maradt fenn. Jellemző fajaik: Euonymus verrucosa, E. europaeus, Viburnum lantana, 
Lonicera xylosteum, Rhamnus catharticus, Campanula persicifolia, Turritis glabra, Viola ambigua. A 
kúszónövények (Hedera helix, Clematis vitalba) mellett a társulásban három páfrányfaj is előfordul 
(Asplenium trichomanes, A. Adianthum-nigrum és Cystopteris fragilis).
Irodalom
Butorac, B., Stojanović, S. és Stojšić, V. (1992): Specifities in vegetation on unprotected band of Tisa. – Tiscia 26: 
37–41.
Butorac, B., Igić, r. és Zlatković, B. (1997): Comparative analysis of the remnants of xerotermic forest vegetation 
of the Titel hill and the Fruška gora loess plateau. – Proceeding book of the 3rd ICFWST,97 (3rd International 
Conference on the Development of Forestry and Wood Science/Technology),Vol. 2: 1–8, Belgrade & Mt Goč. 
Butorac, B. (1998): Der Zustand der rezenten Flora und Vegetation des Plateaus von Titel. – In: Hansel, B. és 
Medović, P.: Feudvar I. Ausgrabungen und Forschungen in einer Mikroregion am Zusammenfluß von Donau 
und Theiß. Das Plateau von Titel und die Šajkaška. Archäologische und naturwissenschaftliche Beiträge zu einer 
Kulturlandschaft. Titelski plato i Šajkaška. Verlag Oetker/Voges, Kiel. 
Butorac, B., Igić, r., Zlatković, B., Anačkov, G. és Vukov, D. (2004): Orno-Cotino-Quercetum pubescentis, ass. nova 
prov. on the slopes of Titel Hill. – Pholia Geobotanica. Prag. 
260
Hansel, B. és Medović, P. (1998): Feudvar I. Ausgrabungen und Forschungen in einer Mikroregion am Zusammen-
fluß von Donau und Theiß. Das Plateau von Titel und die Šajkaška. Archäologische und naturwissenschaftliche 
Beiträge zu einer Kulturlandschaft.  Verlag Oetker/Voges, Kiel. 
Lakatos, K. (1905): A titeli lápokon. – Vadászlap (Budapest) 26: 321; 328–331; 359–364.
Obradović, M. és Budak, B. (1979): research into flora of the southern part of the Tisza basin. – Tiscia 14.
Obradović, M., Boža, P. és Budak, B. (1983): Some flora features of southern portion of the Tisza river region. – Tis-
cia 17:64–68.
Parabućski, S., Stojanović, S., Butorac, B., Bučković, M., Pekanović, V., Crnčević, S. és Boža, P. (1987): Vegetation of 
the Lover Tisa river. – Tiscia 23: 13–19. 
Parabućski, S. és Butorac, B. (1994): General review of the vegetation along the lower course of the Tisa river. – 
Thaiszia 4: 99–106. 
Stojanović, S., Butorac, B. és Žderić, M. (1991): Ecological characteristics of relict steppe association Agropyro-Kochi-
etum prostratae Zólyomi 1958. on loess parts of Titel hill near Tisa. – Szegedi ökológiai napok és 22. Tiszakutató An-
két, Kivonatok, Szeged. 
Stefanović, V. (szerk.): Red Data Book of Flora of Serbia 1., Beograd, pp: 242–245.
IV. MÉTA-TúrA 
2005. április 21–24.
Az érd-százhalombattai Sánc-hegy  
lösznövényzet maradványai
Kállayné Szerényi Júlia
1. A löszvegetáció általános jellemzése
A lösz erdőssztyepp hazánk klímazonális erdőssztyepp vegetációja, amelynek első leírásait Boros 
Ádám készítette (Boros 1953, 1959). részletes kutatásának kezdete Zólyomi Bálint nevéhez fűző-
dik (Zólyomi 1957, 1958), aki közleményeiben a löszvegetáció négy, természetes állapotokat tük-
röző társulását különítette el: a löszfal félsivatagi növénytársulását (Agropyro pectinati-Kochietum 
prostratae), a löszpusztagyepet (Salvio-Festucetum rupicolae), a törpemandulás (Amygdaletum nanae), 
ill. a csepleszmeggyes löszpusztai cserjést (Crataego-Cerasum fruticosae), valamint a lösz szukcesszió 
sorának klimax társulását, a löszpusztai tölgyest (Aceri tatarico-Quercetum pubescenti-roboris). re-
konstruált vegetációtérképe alapján (Zólyomi 1995) az említett lösztársulások évezredekkel ezelőtt 
az ország számos lösz alapkőzetű síkvidéki területének és hegylábi lejtőjének összefüggő és nagy kiter-
jedésű, természetes növénytakaróját jelentették. Boros (1944) szerint a lösznövényzet pannon agyag 
alapkőzeten is kialakult, mert a pannon agyag talajképződési folyamatai a löszön lezajló folyamatok-
hoz hasonlítanak, így a pannon agyag és a lösz növénytakarója hasonló.
Az ősi állapotokat az ember a bronzkortól kezdve folyamatosan átalakította. Az erdő kiirtása a sz-
tyepp jelentős hányadának beszántásával, valamint intenzív legeltetésével folytatód(ott)ik. A művelés 
mértéke történelmi koronként változott, de legintezívebbé, legerélyesebbé – „nagytáblás-vegyszeres” 
tájhasználattá – a gépesítés következtében az elmúlt 50 évben vált. A folyamat oly visszafordíthatat-
lan mértékben zsugorította össze és darabolta fel a löszvegetációt, hogy a lösznövényzet-maradványok 
jelentős hányada csupán a mezőgazdasági művelésre és felparcellázásra alkalmatlan, rendszerint me-
redekségük miatt nehezen megközelíthető, valamint lakott területektől távol fekvő magasparto-
kon, lejtőkön, löszplatókon, löszvölgyekben és völgyrendszerekben, ill. utakat szegélyező keskeny 
mezsgyéken maradt fenn, vagy kultúrális és régészeti értékeik miatt védett sáncokra, kunhalmo-
kra, földvárakra húzódott fel napjainkig átmentődve. Az elmúlt két évtized számos földterület vagy 
szőlő/gyümölcsös gondozásának, ill. legeltetésének megszűnését eredményező gazdasági folyamatai 
jelentős közvetett hatást gyakoroltak a lösznövényzetre, és a botanikai értékek fennmaradásának sz-
empontjából nem feltétlenül kedvező kimenetelű szekunder szukcessziós folyamatok beindulásához 
vezettek (pl.: felhagyott szántók, szőlőskertek esetében a folyamat rendszerint a lösznövényzet (lösz-


Titeli-fennsík Speciális Természeti Rezervátum

Kállayné Szerényi, Júlia

Az érd-százhalombattai Sánc-hegy lösznövényzet maradványai

Farkas, József

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
389
I. MÉTA-TúrA 
2003. október 18–24.
A Hernád és környékének vegetációja
Farkas József
A Hernád folyó
A Hernád folyó az Alacsony Tátrában ered, és Tornyosnémetinél lép Magyarország területére. Ónod-
nál ömlik a Sajóba. Magyarországi hossza 108 kilométer, a folyó esése a hazai szakaszon 43 méter. 
Emiatt a Hernád nagy esésű folyó, mely sok hordalékot szállít. Árvíz estén a szállított lebegő horda-
lék mennyisége a kisvízi érték százszorosa is lehet. A nagy esésű folyó árvíz esetén oldalazó és mélyítő 
eróziót egyaránt végez. 
A hazai folyók közül a Hernádon tapasztalható a legnagyobb vízhozam-ingadozás. A kis- és nagy-
víz közötti különbség több, mint százszoros lehet. A hirtelen jelentkező árvizek nagy tömegű vize, a 
szeszélyes vízjárás és a szabályozatlan meder miatt a folyó gyakran az egész széles völgyet elönti. 
A folyó körüli táj igen szép, változatos, maga a víz majdnem vadvíz jellegű. Mindez nyilván 
összefügg azzal is, hogy a Hernád alig folyó. Medrének szabályozására nemigen került sor. Emiatt 
a folyó mentén holtág csak kevés van. A folyó nagyon sok természetes kanyarulata megvan, ezért 
sokfelé vadregényes megjelenésű. A partvidékét árvízvédelmi töltés csak helyenként védi. A folyó 
kanyarulatai a töltésekkel erősített részeken is megmaradtak, így a gáton belül a folyó kanyargós 
marad. 
A Hernád folyó mentén egykor ártéri ligeterdők díszlettek. A puhafaligetek maradványai sok he-
lyen ma is fellelhetőek. Nagy részük azonban eltűnt, és a helyüket sorokban ültetett nemes nyárasok 
foglalták el. Keményfaliget csak két folton maradt meg, Kiskinizs és Onga térségében. 
Az 1784-es I. katonai felmérés térképe szerint a Hernád abban az időben több mederrel is ren-
delkezett. Ezek „legerősebbike” a mai folyó, amely a széles völgy keleti oldalára szorult. Egy másik 
a Kis Hernád vagy más néven a Csíkos. Ez lassúbb folyású, kanyargós vízfelületén vízitök hínár, 
magaskórósaiban nyílfű díszlik. A síkabb területet elérve (Szikszónál) a folyó egykor még több ágra 
szakadt. Ezt a területet mocsarak, erdők, igazi vízi világ jellemezte. Ezek mára eltűntek, de a régi me-
dermaradványok nyomai most is fellelhetők. A folyószabályozás a Hernád esetében főleg ezen kisebb 
mellékágak felszámolását jelentette. 
A Hernád medrében, mivel az szabályozatlan számtalan, kavics- és homokzátony van. Ezek ál-
landó növényzettel nem rendelkeznek, de egyeseket puhafás ligetek vagy bokorfüzesek fedik. Védett 
vagy ritkább növényfajról nincs tudomásom. 
A folyó mentének növényvilága
A Hernád jobb partján, Hernádszentandrásnál a következő növényzetet találjuk, amely jellemző le-
het a lapos folyópartra.
Puhafa ligeterdők: Salix alba, Populus alba uralja őket, s az érintetlennek tűnő kavicsplatón nőnek. 
A vízpart iszaptól megközelíthetetlen. A szokásos lián növények, főleg Echinocystis lobata és Calystegia 
sepium növi be a fákat. Délebbre a kanyart Populus alba és Alnus glutinosa liget növi be, Salix fragi-
lis és Salix viminalis, illetve Robinia pseudo-acacia bozót kíséretében. A part iszapos. Ezt Phragmites 
australis, Typha latifolia, Lythrum salicaria borítja be. Alját ellepi a Lysimachia nummularia. Tovább 
haladva déli irányban a part menti keskeny sávon egymással összekötött puhafás ligeterdők sorakoz-
nak. Ez a ligeterdő a legnagyobb összefüggő ilyen terület a Hernád mentén a szlovák határtól délre. 
Faji összetétele a korábbi ligeterdőkre hasonlít. Fő fafajai a Salix alba, Populus alba, Populus canescens. 
A cserjeszintben leggyakoribb a Sambucus nigra, Frangula alnus, és a vízpart közelében a bokorfüzek. 
A gyepszint gyomos, sok az Urtica dioica, Polygonum hydropiper, Rubus caesius, Solidago canadensis. 
A máshol olyan gyakori liánok itt sem hiányoznak. Egy inkább magaskórósnak minősíthető helyen 
a következő növények nőttek: Lythrum salicaria, Lythrum virgatum, Lysimachia vulgaris, Eryngium 
390
planum, Tanacetum vulgare, Phragmites australis, Calystegia sepium, Galium verum, Galium aparine, 
Cirsium canum, Juncus effusus, Eupatorium cannabinum. Színesíti az aljnövényzetet a jelzett helyeken 
talált Senecio fluviatilis két nagyobb állománya.
Nemes nyárasok: azon a helyen, ahol a térkép gyepet jelez idősebb nemes nyáras ültetvény van. 
Aljnövényzete gyomos, de rövid keresés után Epipactis albensis faj jelenléte regisztrálható. A nöszőfű 
máshol tömegesen nő, de szinte mindenütt nemesnyárasokban.
Nádasok: a nagyobb és a kisebb holtágat szinte teljesen Phragmites australis állomány veszi körül. 
A holtágak belső „félszigeteit” is ez tölti ki, mely száraz időben kitaposott ösvényeken megközelíthe-
tő. Maga a holtág majdnem teljesen száraz, illetve iszap tölti ki. 
Ártéri pionír növényzet: a terület egy része, a víztől távolabb belvizes, nehezen szárad fel. Errefe-
lé 1999-ben és 2001-ben is olyan növénytársulást találtam, amely leginkább az ártéri pionír társu-
lásokra emlékeztet. A következő főbb fajok kerültek elő a területről: Lythrum hyssopifolia, Veronica 
anagalloides, Centaurium pulchellum, Symphytum officinale, Carex melanostachya. 
Hernád-völgyi mocsárrétek: Főleg az egykori folyóágak kísérte lapályokon néhol ma is szép mo-
csárrétek találhatók. Csobád közelében van a következő terület. A mocsárréteken több védett nö-
vényfaj egyedei tűnnek fel. A Gentiana pneumonanthe több száz tővet számláló állománya a nagy ki-
terjedésű Halmaj-ináncsi-gyepek legszebb ilyen állománya. A lelőhely közelében az Iris sibirica egy 
kisebb telepe is fellelhető, illetve a vasútat követő árokban a Clematis integrifolia, Sonchus palustris 
néhány példánya is nyílik. A gyep egy másik pontján az Ornithogalum pyramidale is nő, igaz ke-
vés van belőle. A rét déli, védett növényekkel díszlő része többnyire üdébb, nedvesebb. A terület 
egyéb fő növényfajai a következők: Alopecurus pratensis, Festuca pseudovina, Poa pratensis, Trifolium 
montanum, Ficaria verna, Viola odorata, Sanguisorba officinalis, Asparagus officinalis, Galium verum, 
Salvia nemorosa, Verbena officinalis, Potentilla anserina, Ononis arvensis, Inula britannica, Cirsium 
canum, Lathyrus pratensis, Serratula tinctoria, Scorzonera laciniata, Lotus siliquosus, Allium angulosum, 
Eryngium planum, Centaurium erythreae, Carex praecox, Knautia arvensis, Leontodon hispidum. 
Magassásrétek: egy ősi vízfolyás a Galambos pataktól a vasúti töltés közeléig terjed. Viszony-
lag sokáig víz borítja, és a vízborítás esős időszakokban visszatérő jelenség. A meder alja mindig 
nedves, teljesen nem szárad ki. A magassásos fő védett növénye a Leucojum aestivum. Több száz, 
esetleg ezer tőből álló állománya él a térképen jelzett helyen. Szálanként a Galambos-patak ásott 
csatornájában is feltűnik. A magassásost kora tavasszal a Carex riparia fekete tömege borítja be, 
de van kevés Carex elata, Carex hirta, Carex distans és Viola pumila is. Sok a Caltha palustris. A 
későbbiekben Phalaris arumdinacea és Eleocharis palustris veszi át az uralmat. Jelen vannak még a 
Ranunculus reptans, Galium palustre, Lysimachia vulgaris, Lysimachia nummularia, Lythrum salicaria, 
Juncus effusus. Megjelennek a vízigényes veronikafélék, így a Veronica anagalloides, Veronica scutellata, 
a Gratiola officinalis, Teucrium scordium.
2001. május 19-én, a területről botanikai felvétel készült a Leucojum aestivum termőhelyéről 
úgy, hogy a minta négyzet mintegy fele a szomszédos szárazabb mocsárréti részekre is átnyúlt. Az 
eredmények a következők: Carex riparia 2-3, Alopecurus pratensis 1-2, Butomus umbellatus +, Carex 
vulpina +, Carex elata +, Carex praecox +-1, Carex hirta +, Rumex confertus +, Sanguisorba officinalis +, 
Ranunculus sceleratus +, Iris pseudacorus +, Alisma plantago-aquatica +, Leucojum aestivum +, Lychnis 
flos-cuculi +, Cardamine pratensis +, Caltha palustris +, Festuca pseudovina 1, Leontodon hispidus +, 
Viola pumila +, Gratiola officinalis +, Poa pratensis +, Rumex crispus +, Juncus bufonius +, Glyceria 
maxima +, Taraxacum officinale +, Cirsium canum +, Serratula tinctoria +, Alopecurus aequalis +, 
Lysimachia nummularia +, Veronica anagalloides +, Trifolium montanum +, Galium palusre +. 
Magaspartok, sztyepprétek: a Hernád bal partját a Szerencsi-dombvidék területén, magaspartok 
kísérik. Magyarországon három folyó mentén alakultak ki jelentős hosszúságú és csuszamlásokban 
gazdag magaspartok. Ezek a Duna, a rába és a Hernád. Ez utóbbi a legkevésbé ismert, bár a leg-
mozgékonyabb, legaktívabb partszakaszokat itt találjuk. A domborzati viszonyok miatt a legnagyobb 
szintkülönbségek is itt észlelhetőek leginkább. A Hernád-menti magaspartok öt szakaszban és 47 ki-
lométeres hosszúságban követik a folyót. A Gibárt és Szentistvánbaksa között húzódó 14 kilométeres 
magaspart szakasz és a Szentistvánbaksa és az Ócsanálos-Ófalu között húzódó 6 kilométeres partrész 
különösen aktív. Ez az aktivitás katasztrófákhoz is vezetett a nem túl távoli múltban. Felsődobszán 
az 1700-as években állítólag a szőlőhegy egy része csúszott a folyóba. 1865-ben Csanálos község tel-
jesen elpusztult, mivel a községnek helyet adó magaspart hatalmas tömegű földmennyisége a Her-
391
nádba csúszott. A község lakói akkor biztonságos helyre költöztek, a mai újcsanálosba. Példájukat a 
veszélyes helyen levő Sóstófalva is követte. Az országos viszonylatban is a legaktívabb, csuszamlásos 
magasfal szakasz Szikszó közigazgatási határán húzódik Szabó J. szerint (geológiai munka, 1965-67), 
a munkájánál felhasznált topográfiai térkép elkészülése óta (1997-ig) egyes szakaszain a folyó medre 
40 méterrel tevődött keleti irányba. Azaz évi több, mint 1 méteres magaspart részeket mos el a Her-
nád. A magaspartok egyikén, Megyaszó határában, tátorján nő. 
A magaspartokkal tarkított vidék hegylábfelszíne meredeken emelkedik a Hernád felé. A me-
redek lejtőket többfelé sztyepprétek tarkítják. Ezek legszebbike a szentistvánbaksai Bika-rét, ahol a 
következő védett növények élnek: Ornithogalum pyramidale, Dianthus collinus, Prunella grandiflora, 
Pulsatilla montana, Phlomis tuberosa, Clematis integrifolia, Cytisus albus, Vinca herbacea, Adonis 
vernalis, Gentiana pneumonanthe, Aster amellus, Pusatilla grandis, Gentiana cruciata, Echium russicum, 
Asyneuma canescens, Centaurea triumfettii.
Felsődobsza határában löszgyepekben gyakori a Taraxacum serotinum és az Astragalus exscapus. Az 
Iris aphylla subsp. hungarica is előfordul a vidéken. A környék két „kunhalmát” (Baksi halom, és a 
perei Háromhalom) ugyancsak sztyepprétek fedik. A Phlomis tuberosa helyenként tömegesen nő. 
XIII. MÉTA-TúrA 
2009. október 5–10.
Fejezetek a Sárvíz-völgy történetéből
Babai Dániel
A hajdani vízivilágban…
A Sárvíz-völgyben a neolit kor óta él az ember. A római korban Pannónia egyik legfontosabb telepü-
lése alakult ki a területen (Gorsium). 
A rómaiak korából ismertek vízszabályozási munkálatokra utaló leletek a Balaton mellékéről, a 
Balatonból kilépő Sió folyó medrében. Hasonló jellegű beavatkozásokra a Sárvíz völgyében nem ke-
rült sor, noha minden bizonnyal egy kiterjedt, vízben gazdag környezet jellemezte Pannónia egyik 
jelentős települését, Gorsiumot, azaz Herculiát (Dóka 1978, Erdős 1996). 
A római kortól II. József koráig mindössze az átkelőhelyek és a vízimalmok kapcsán említik a 
(az általam vizsgált) források a Sárvíz völgyét. A középkori írott források tanúsága szerint három he-
lyen lehetett az egykori Sárvízen átkelni. Tác és Cece határában, majd később a mai Szabadbattyán 
területén, az ott épült hídon. A híd megépítése nagy vitákat váltott ki a XIII. század második felé-
ben, hiszen a szomszédos település, Tác (akkor Föveny nevű település, ma puszta) tartott az új átke-
lőhely elkészülte után a forgalom, ezzel együtt a bevételek jelentős csökkenésétől. Végül eldőlt, hogy 
Battyánban csak olyan átkelő épülhetett, amelyen szekér áthaladni nem tudott. Az átkelő későbbi je-
lentősége valószínűsíti, hogy ezt az egyezséget nem tartották be, vagy a későbbiekben módosították.
Az átkelőhelyeken túl malmok létezéséről vannak adatok az Ősitől Cecéig tartó folyószakaszt ille-
tően. Ez az egykori, hazai vízi világról szóló néprajzi leírásokból kiindulva tovább növelte a víz uralta 
terület nagyságát, jelentős mértékben hozzájárulhatott a terület elmocsarasodásához (pl. Andrásfalvy 
(1975) 2007, Szűcs 1977, Molnár 2003). Bél Mátyás malom építéséről számol be Ladányban (ma 
Nádasdladány), továbbá malmot említ Csíkvár (ma Szabadbattyán) területén (Bél in Prokopp 1977). 
Az 1700-as évek elején épült malom Tácon, valamint az építő a nagylángi malom felépítésére is en-
gedélyt kapott (Erdős 1996). 
Az egykori vízi világ kiterjedését jelzi, hogy egyes források szerint az ország harmadik legnagyobb 
összefüggő lápos-mocsaras területe volt ez (a Velencei-tó, Nádas-tó, a dinnyési Fertő, a Sárrét és a 
Sárvíz-völgy egybefüggő területe) (Fekete és Varga 2006). Kiemelhető a daru, valamint a gödény va-
lószínűsíthető korábbi előfordulása. A cecei jobbágyok adólistájában szerepelt a daru, amelynek be-
szolgáltatását a földesúr felé 4 forint megfizetésével válthatták ki. 4 forintot ért egy levágni való tehén 


A Hernád és környékének vegetációja

Szalma, Elemér

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
404
I. MÉTA-TúrA 
2003. október 18–24.
A Balaton nedvesparti növényzetének változása  
és a meder benépesülése az aszályos évjáratokban
Szabó István
A Balatonra eredetileg jellemző minerogén és organogén szukcessszió mintázatot Kárpáti I. és felesé-
ge ismertette, akik később az erősödő antropogén hatásra fellépő ruderális változásokat is megfogal-
mazták. Ma már a partvédőművek, zagyterek egyrészt megtörik a parti zóna Felföldytől ismert öveze-
tességét, másrészt ehelyett nem parti sávban, hanem partvonalban gondolkodnak az önkormányzati, 
igazgatási gyakorlatban. 
A vízszint ingadozása a Balaton történelmi, klimatológiai velejárója. A vízszint jelen csökkenését 
követő növényzeti változások első jele 2001 őszén a máriafürdői parttól 100 m-re kibukkanó dűne-
soron megtelepedő Chenopodium rubrum volt. A ligeterdő szintben Salix alba és Alnus glutinosa szá-
radás észlelhető. A bokorfüzes, magassásos és nádas szintben Solidago és nitrofrekvens Urtica dioica 
invázió a jellemző. A nádasban helyenként tömeges a Calystegia sepium és az Echinocystis lobata. A 
sekély vízben és a parti mocsárban a halobitás erősödésével hozható összefüggésbe a Bolboschoenus 
maritimus általános elterjedése.
Az új homokos, iszapos felszínek egyéves fajai: Erigeron annuus, Persicaria lapathifolia, Echinochloa 
crus-galli (brevi- et longiseta), Ranunculus scleratus, Tripleurospermum inodorum, Amaranthus blitoides, 
Amaranthus blitum, Chenopodium rubrum, Solanum nigrum, Datura stramonium, Bidens tripartitus, 
Bidens cernuus, Scirpus supinus, Sonchus asper, Sonchus oleraceus, Lactuca serriola (TH is), Brassica sp., 
Cyperus fuscus. Többévesek magoncai: Cirsium sp., Solanum dulcamara, Eupatorium cannabinum, 
Lycopus europaeus, Salix sp., Populus sp., Phragmites australis, Schoenoplectus lacustris, Typha latifolia, 
Typha angustifolia. Kifejlett évelők a több éve vízborítás nélküli mederben: Rorippa amphibia, 
Epilobium hirsutum, Rumex maritimus, Rumex conglomeratus, Alopecurus aequalis, Agrostis stolonifera, 
Bolboschoenus maritimus, Juncus tenuis, Alisma plantago-aquatica, Mentha aquatica, Plantago ma-
jor, Pulicaria dysenterica, Solidago canadensis, továbbá a felsorolt juvenilis alakok a Salix és a Populus 
kivételével. A hínárnövényzetből a Myriophyllum spicatum f. nana semiterrestris gyakori. A nádas 
(Phragmites australis) pusztulása és előretörése egyaránt megfigyelhető.
II. MÉTA-TúrA 
2004. április 29. – május 2.
Kiskörei-tározó (Tisza-tó) makrovegetációjának változása 
(1965–2004)
Szalma Elemér
Az elárasztás után a tározó (melynek összterülete 124 km2) növényfedettségének mértéke viszonylag 
gyorsan növekedett, ezzel gátolta a víztér hasznosíthatóságát, módosította a tározó eredeti funkcióját. 
A tározó, mint „vizes élőhely” felértékelődött, a területen egyre nagyobb szerephez jutott a természet-
védelem, és egyre jelentősebb lett az idegenforgalma.
A különböző funkciók kielégítéséhez elengedhetetlenül szükséges volt a tározó biológiai törvény-
szerűségeinek egyre alaposabb megismerése, mely alapjául szolgált a növényzet terjedési irányainak 
prognosztizálására, a lehetséges állományszabályozásra szóló javaslat tételére. Ahhoz, hogy ezekbe a 
405
folyamatokba érdemileg is betekintést nyerjünk, érdemes végigkísérni a növényzet betelepülésének 
és terjedésének kronológiáját. Időrendi sorrendben négy kutatási periódus eredményeit foglaltam 
össze, mely során a tározó növényzetének változása nyomon követhető. Ezek az időszakok a követ-
kezők voltak:
•	 A terület elárasztása (1965-1973) előtti időszak vegetációja
•	 Az elárasztást követő időszak (1973-1976) vízi- és mocsári vegetációja
•	 Az 1976-85-ös időszak vegetációja
•	 Az 1986-2004-es időszak vegetációja
A terület elárasztása (1965–1973) előtti időszak vegetációja
Tiszafüred környéki tágas hullámtéren igen gazdag és változatos fiziognómiájú vegetáció fordult elő. 
Az ebből az időszakból származó irodalmi adatok főként erről a területről számolnak be (Bodrogközy 
Gy. 1962, Harka Á. 1985). A hullámtér mélyebb területeinek karakter társulásai a Caricetum graci-
lis (élessásos), az ártéri mocsárrétekre jellemző Carici-Alopecuretum pratensis, a Salicetum triandrae 
és a Salicetum albae-fragilis voltak. A magasabban fekvő területeken a gyümölcsösök és ártéri erdők 
mellett, a másodlagosan kialakult Lolio-Alopecuretum pratensis és Cynodonti-Poetum angustifoliae 
társulások domináltak. A hullámtéri holtágakban (Hordódi-Holt-Tisza, Nagy-Morotva, Hód, Gaz-
nyilas, Duhogó, Füredi-Holt-Tisza), feltöltődésük mértékétől függően, gazdag mocsári- és hínár ál-
lományok előfordulásáról számoltak be a kutatók. A területen tenyészett a tündérfátyol (Nymphoides 
peltata), a sulyom (Trapa natans), a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a vízitök (Nuphar lutea), a 
síma tócsagaz (Ceratophyllum submersum), az érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum), a bodros bé-
kaszőlő (Potamogeton crispus), a fényes békaszőlő (Potamogeton lucens), az apró békalencse (Lemna 
minor), a keresztes békalencse (Lemna trisulca) és a békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae). A talaj só-
háztartásában mutatkozó különbségekre, a helyenként megjelenő Polygono-Bolboschoenetum asszo-
ciáció utalt. A vízborítottságot és a nedvességi viszonyok heterogenitását a Lemnetea és Phragmitetea 
fajok indikálták. Mocsári fajok közül a területen a következők fordultak elő: nád (Phragmites 
australis), sziki káka (Bolboschoenus maritimus), ágas békabuzogány (Sparganium erectus), nyílfű 
(Sagittaria sagittifolia), harmatkása (Glyceria maxima), sárga nőszirom (Iris pseudacorus), pántlikafű 
(Phalaroides arundinacea), mételykóró (Oenathe aquatica), vízi kányafű (Rorippa amphibia), murvás 
lórom (Rumex conglomeratum) (Bodrogközy Gy. 1962).
Társulástani szempontból a következő asszociációkat, szubasszociációkat regisztrálták: 
Állandó vízellátottságú területek társulásai: Potamogetum lucentis, Hydrochari-Stratiotetum 
typicum, Hydrochari-Stratiotetum nymphoidetosum peltatae, Hydrochari-Stratiotetum glycerietosum 
maximae, Nymphaeetum albo-luteae, Trapo-Nymphoidetum typicum, Trapo-Nymphoidetum 
trapetosum, Phalaridetum arundinaceae, Glycerietum maximae, Scirpo-Phragmitetum glycerietosum, 
Scirpo-Phragmitetum typicum
Az időszakosan vízzel borított területek társulásai: Trapo-Nymphoidetum trapetosum, 
Polygono-Bolboschoenetum oenanthetosum, Polygono-Bolboschoenetum typicum, Polygono-
Bolboschoenetum rumicietosum conglomerati, Sirpo-Phragmitetum bolboschoenetosum, Sirpo-
Phragmitetum glycerietosum maximae (Bodrogközy Gy. 1962).
Az elárasztást követő időszak (1973–1976) vízi- és mocsári vegetációja
A tározó létrehozása nagymértékben megváltoztatta a terület élővilágának arculatát. A morotvák 
vegetációja és az ehhez tartozó parti zóna növényzete nagyvonalakban változatlan maradt (B. Tóth 
M. 1977). A holtágak hínárvegetációjának fő alkotói a sulyom (Trapa natans), a fehér tündérrózsa 
(Nymphaea alba), a sárga vízitök (Nuphar luteum) és az érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum). új 
elemként az alacsonyabb vízborítású területeken megjelenik a széleslevelű gyékény (Typha latifolia).
Az elárasztott területeken a szárazföldi növényzet pusztulása különböző mértékű volt. A sekély 
(30–40 cm-es) vízborítású részeken egyes fajok (pl. Potentilla anserina, Euphorbia salicifolia) még az 
elárasztás után egy hónappal is virágoztak.
Az elárasztás korai időszakára jellemző a közönséges rence (Utricularia vulgaris), a bojtos béka-
lencse (Spirodela polyrrhiza) és a vidrakeserűfű (Polygonum amphibium) inváziója (Bancsi P. 1977). 
406
Az 1976-os felmérések beszámolnak a parti és sekély vízű területeken megjelenő új fajokról. Ezek a 
rucaöröm (Salvinia natans), kis tüskéshínár (Najas minor) és az úszó békaszőlő (Potamogeton natans). 
Ez utóbbi elképzelhetően a jelenleg is előforduló imbolygó békaszőlő (Potamogeton nodosus) lehetett 
(?). Erre az időszakra tehető a keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia) megjelenése is.
Az 1976–85-ös időszak vegetációja
A II. elárasztási ütem után a közönséges rence (Utricularia vulgaris) állománya szinte teljes mérté-
ken visszaszorult, a tározó területéről eltűnt. Megközelítőleg 1978-tól indult meg a tündérfátyol 
(Nymphoides peltata) és az imbolygó békaszőlő (Potamogeton nodosus) inváziója. A vidrakeserűfű 
(Polygonum amphibium) állományainak növekedése helyenként még tovább folyt. 1981–1983 között 
a tündérfátyol (Nymphoides peltata) 1,16 ha-os állománya 8,62-ha-ra növekedett. A vizsgálatok szerint 
ebben az időben a vízterület (84 km²) 9 %-át (7,5 km²) borította vízinövényzet. 1984-1985 közötti 
kutatások eredményei, a makrovegetáció terjedésével kapcsolatban mutattak rá arra, hogy míg a tün-
dérrózsával (Nymphaea alba) borított terület nem változott, addig a sulyom (Trapa natans) 2,3-szeres, 
a tündérfátyol (Nymphoides peltata) 2,0-szeres, a vidrakeserűfű (Polygonum amphibium) 2,5-szeres, az 
imbolygó békaszőlő (Potamogeton nodosus) 2,8-szeres területnövekedést mutatott (Sass 1987). Erre 
az időszakra tehető a nád (Phragmites australis) és a keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia) állo-
mányainak „megerősödése”, a tározó területén a Scirpo-Phragmitetum és a Typhetum angustifoliae 
asszociációk dominánssá válása.
Az 1986–2004-es időszak vegetációja
A jelenlegi állapotnak megfelelő vegetációszerkezet kialakulása és a domináns mocsári- és hínár tár-
sulások jelentős mértékű területnövekedése jellemzi ezt az időszakot. A területről a vidrakeserűfű 
(Polygonum amphibium) szinte teljesen eltűnt, ekkor már csak pár m²-es állományát találhatjuk. A tá-
rozóban - a vízi, a mocsári, a magassásos, a magaskórós és az erdőtársulásokat figyelembevéve - több, 
mint 50 különböző szintű cönotaxonómiai egységet különítettünk el.
Az eredmények alapján megállapítható volt, hogy a tározó makrovegetációjának területi részese-
dése a vegetáció térképek alapján vizsgált 1994–98 időszak alatt, a nyílt vízi területek rovására, 4,5 
km2-el növekedett. Ez az érték 1994-ben 66,85 km2 volt, ez a tározó területére vonatkoztatva 52,6 
%-os borítottságot jelentett. Az 1998-ban végzett vizsgálatok alapján a makrovegetáció összterületi 
részesedése 71,38 km2–re emelkedett, ami 56,2 %-os borítottságnak felelt meg. A Kiskörei-tározó-
ban 1994 és 1998 közötti időszakban a mocsári vegetáció összes területi értékeinek változása is jelen-
tős mértékű volt. Területnövekedésének mértéke meghaladta az összes vízinövény társulás ugyanazon 
időszak alatt történő összes területi növekedését. Ezek az eredmények arra hívják fel a figyelmet, hogy 
a mocsári vegetáció szerepvállalása a tározó makrovegetációjának területi növekedésében mára már 
ugyanolyan súlyú, mint a vízinövényeké.
[„Tisza-tó” mi a további sorsod ?]
Kiskörei-tározó hínárnövényeinek fajlistája
Ceratophyllum demersum
Ceratophyllum submersum
Hydrocharis morsus-ranae
Lemna gibba
Lemna minor
Lemna trisulca
Marsilea  quadrifolia
Myriophyllum spicatum
Myriophyllum verticillatum
Najas marina
Najas minor
Nuphar lutea
Nymphaea alba
Nymphaea minor
Nymphoides peltata
Persicaria amphibia (syn.: Polygonum 
amphibium)
Potamogeton crispus
Potamogeton filiformis
Potamogeton gramineus
Potamogeton lucens
Potamogeton nodosus
Potamogeton pectinatus
Potamogeton panormitanus (syn. P. 
pusillus)
Potamogeton perfoliatus
Riccia fluitans
Salvinia natans
Spirodela polyrrhiza
Stratiotes aloides
Trapa natans
Utricularia australis
Utricularia vulgaris
Wolffia arrhiza
További botanikai érdekességek  
a tározó területén:
Cicuta virosa
Epipactis tallosii
Leucojum aestivum
Typha laxmanni
407
Néhány érdekesség, tanulság
A tározó tervezése során eredetileg úgy gondolták, hogy egy állandó nyílt vízi terület fog fennmarad-
ni. Nem számoltak azzal, hogy a növényzet ennyire gyorsan „birtokába veszi” a tározóteret.
Ezután megpróbálták „kifagyasztani” a növényzetet azzal, hogy minden évben télre leeresztik a tá-
rozót. (Ez sem járt nagy sikerrel). (Természetesen ebben a jégtől való jogos félelem is belejátszott.)
A tározótérben három vízinövény élőhelytípust tudunk elkülöníteni: 1: Áramló vizekre jellemző, 
békaszőlős, süllőhínáros, tündérfátylas hínárt, 2.: Eutróf állóvizekre jellemző, sulymos, békalencsés, ru-
caörömös, tócsagazos hínárt és 3.: Disztróf (polihumózus) állóvizekre jellemző, tündérrózsás, vízitökös, 
rencés, kolokános (láptavi) hínárt.
Az elárasztás (1974) után a tündérrózsás élőhelyek ugyan ott maradtak, ahol már Bodrogközi 
1962-ben leírta. (nem terjedtek el az egész tározótérben) (Erre adott válasz: ezek, és itt csak ezek az 
élőhelyek kettős vízutánpótlásúak, mely egyik alapfeltétele a tündérrózsás élőhelyek megjelenéséhez, 
illetve láptavi jelleg (polihumózus kávébarna színű víz) kialakulásához).
IV. MÉTA-TúrA 
2005. április 21–24.
Gyalogakácos rétek kezelése az Alpári-öblözetben
Szigetvári Csaba és Bártol István
A Tisza alpári öblözetében évszázadokig a hagyományos ártéri gazdálkodás tartotta fönn a mocsárré-
teket. A rendszeres elöntést kapó rétek ligeterdők, láperdők, mocsarak, kisebb láptavak és a magasabb 
területek szántói között helyezkedtek el. A vízkormányzást fokok segítették, melyeknek ma is meg-
találjuk a maradványait. A Tisza szabályozásával a rétek elveszítették közvetlen kapcsolatukat a folyó-
val, a nyári gáton csak rendkívüli alkalmakkor tört át a víz. Ennek ellenére a legeltetés és kaszálás, a 
védetté nyilvánítás nagyrészt megőrizte a mocsárréteket, bár a lecsapolt árterekre jellemző kiszáradás 
és szikesedés lassú, kedvezőtlen változást indított el. Mindehhez azonban aligha fogható az a pusz-
títás, amit az észak-amerikai származású gyalogakác vitt végbe az elmúlt évtizedekben. Ez a cserjefaj 
minden hazai fásszárúnál gyorsabban képes a mocsárréteken megtelepedni és uralkodóvá válni, ha a 
rétgazdálkodásban hiányosság támad. Sajnos ez történt néhány nehezebben megközelíthető réten a 
Sulymos-tó közelében az 1990-es években. A Baromjárás nevű területen három (egymástól mocsa-
rakkal, fokmaradványokkal elválasztott), nagyon hasonló termőhelyű adottságokkal rendelkező rét 
is található: ezek közül a legbelsőben 2000-re 3 méter magas, 80–90%-os záródású bozót, valóságos 
zöld sivatag alakult ki, a középsőben 30–40%-os záródású, kb. 1–1,5 m magas volt a gyalogakác, míg 
az úthoz legközelebb eső területen a folyamatos gazdálkodás miatt jelentéktelen az özöngyom állo-
mánya. Az elözönlött részeken 2000-ben indult meg a természetvédelmi rehabilitáció a gyalogakác 
szárzúzózásával, amit azóta évente megismételnek.
A baromjárási gyepek döntő többsége állami tulajdonban van, kezelőjük a Kiskunsági Nemzeti 
Park Igazgatóság. A jelenleg kezelt részek mind haszonbérlemények, bizonyos természetvédelmi célú 
korlátozásokkal. Ezek a következők: 1. viszonylag későre kitolt első kaszálás (július 15-től, ami évtől 
függően max. 1-1,5 héttel korábbra hozható), 2. kötelező jellegű második kaszálás szeptember vé-
gén-október elején (Ezzel az újonnan felnövő gyalogakác és a helyenként elburjánzó, de még a ter-
méseit nem teljesen beérlelő olasz szerbtövises állományok kerülnek kitakarításra. A gyalogakác újra 
kihajtó gyenge hajtásai a kora téli fagyokkal visszafagynak, ezzel is gyengítve az egyedek életképessé-
gét.), 3. a sarjúlegeltetett területeken kötelező tisztítókaszálás, 4. vadriasztó lánc kötelező használata 
és belülről-kifelé kaszáltatás szokása (ezeknek jelentősége inkább a túzokos élőhelyeken fontos, de itt 
is igyekszünk betartatni őket). Egyes – általában vízállásos-mocsaras élőhelyek szélén –, de hagyomá-
nyosan gyepként (rét vagy legelő) kezelt területeken, gondot jelent a nem tájidegen füzesek térhódí-


Kiskörei-tározó (Tisza-tó) makrovegetációjának változása (1965–2004)

Molnár, Csaba

Hogyan tovább? Parlagszukcesszió a cserjések és az erdők irányába az Északi-középhegységben és lábánál.

Bartha, Sándor

Dancza, István

Házi, Judit

Horváth, András

Margóczi, Katalin

Molnár, Zsolt

Óvári, Miklós

Purger, Dragica

Schmidt, Dávid

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
480
XI. MÉTA-TúrA 
2008. október 13–17.
A parlagszukcesszió jellegzetességei:  
ismétlődés és változatosság
Bartha Sándor, Dancza István, Házi Judit, Horváth András, Margóczi Katalin, 
Molnár Csaba, Molnár Zsolt, Óvári Miklós, Purger Dragica és Schmidt Dávid
Mi mondható a parlagszukcesszióról országos léptékben? Miben hasonlítanak, ill. miben különböznek 
az egyes helyi regenerációs folyamatok? Kijelentéseink pontosítása végett, tájékozódó cönológiai felvéte-
leket készítettük. Területenként 4-5 különböző korú, eltérő fejlődési állapotú parlagot és 1-1 célállapot-
nak tartott ősgyepet mintáztunk meg. Az állományokat egy-egy 20x20m-es kvadrátban készült fajlistával 
és 3-3 db 2x2m-es cönológiai felvétellel jellemeztük. A heterogén, foltos állományokban úgy helyeztük ki 
a kvadrátokat, hogy a legfontosabb folttípusokat reprezentáljuk. Összesen 48 db 20 x 20 m-es és 121 db 
2x2m-es felvételt készítettünk. (Eredményeink, a felvételek kis száma miatt, csak tájékozódó jellegűek.)
A felvételekben összesen 492 faj fordult elő. Ezek közül az alábbi 40 faj volt domináns a 2 x 2m-es felvé-
telek közül legalább egyben: Alopecurus pratensis, Anthemis austriaca, Aristolochia clematitis, Arrhenatherum 
elatius, Aster amelus, Astragalus onobrychis, Botriochloa ischaemum, Brachypodium pinnatum, Bromus 
erectus, Calamagrostis epigeios, Cannabis sativa, Carduus nutans, Chamaecytisus austriacus, Cirsium arvense, 
Danthonia alpina, Dorycnium herbaceum, Elymus repens, Erigeron annus, Festuca spp. (rupicola+pseudovin
a+valesiaca), Hieracium pilosella, Inula ensifolia, Inula hirta, Koeleria cristata, Leontodon hispidus, Medicago 
lupulina, Melilotus officinalis, Peucedanum cervaria, Poa spp. (pratensis+angustifolia), Prunus spinosa, Rosa 
gallica, Rubus spp. (caesius agg.+fruticosus), Salvia nemorosa, Solidago gigantea, Stipa tirsa, Tanacetum 
vulgare, Teucrium chamaedrys, Trifolium campestre, Vicia hirsuta, Vicia pannonica, Vitis vinifera.
Amikor a domináns füveket és cserjéket kihagyva az adatokat újra csoportosítottuk, az alárendelt fa-
jok közül az alábbiak voltak meghatározóak (fontossági sorrendben): Picris hieracioides, Vicia angustifolia, 
Securigera varia, Thymus glabrescens, Galium verum, Lathyrus tuberosus, Convolvulus arvensis, Papaver 
rhoeas, Medicago minima, Agrimonia eupatoria, Achillea collina, Salvia pratensis, Medicago sativa, Aster 
linosyris, Hieracium umbellatum agg., Daucus carota, Carduus acanthoides, Melampyrum arvense, Trifolium 
montanum, Falcaria vulgaris, Inula salicina, Sinapis arvensis.
A mintában talált fajoknak tehát csak kb. 10%-a volt képes arra, hogy a regenerációs folyamat vala-
melyik szakaszában annyira elszaporodjon, hogy legalább finom léptékben (2x2m-en) uralkodóvá váljék. 
A fajok további 5%-a szaporodott fel annyira, hogy kodominánsként szerepelhessen. Ha a parlagstádiu-
mokat viszonylag nyílt, szabályozatlan állapotnak tekintjük, kérdés, hogy mi korlátozza a fajok 85%-nak 
elszaporodását? Ha felidézzük, hogy (elvben) a növényi tulajdonságokból következtetni lehet egy-egy faj 
szukcessziós szerepére, akkor ez a kérdés különösen fontossá válik. (Ha növelnénk a mintát a %-os arány 
némileg változna, de a kérdés változatlanul érvényben maradna. Egy extenzív felmérés során Karel Prach 
csak 15–25 olyan fajt talált, amelyek a többezres középeurópai flórából rendszeresen dominánsként, 
szukcessziós fázisalkotó, ún. vázfajként vagy mátrixfajként viselkedtek (Prach és Pysek 1999.)
Mennyire hasonlít a parlagok növényzete és szukcessziója az ország léptékében?
Jellemzően ismétlődnek a parlagszukcesszió fejlődési fázisai (1. szegetális, 2. ruderális, 3. egy 
generalista füvekből és az ősgyepek alárendelt fajaiból álló fázis, és 4. ennek továbbfejlődése az adott 
területre jellemző ősgyep irányába).
1. A fiatal szegetális fázis leggyakoribb, ill. leginkább tömeges fajai: Erigeron annus, Cannabis sativa, Vicia 
hirsuta, Cirsium arvense, Medicago lupulina, Picris hieracioides, Papaver rhoeas, Melilotus officinalis, Medicago 
sativa, Sinapis arvensis, Clinopodium vulgare, Camelina microcarpa, Daucus carota, Apera spica-venti, Erigeron 
canadensis, Descurainia sophia, Trifolium incarnatum, Arenaria serpyllifolia. (Ez a lista csak előzetes, tájékoz-
tató jellegű, mert az általunk vett minta nem elegendő ennek a feltehetően nagyon heterogén fázisnak a 
megbízható értékeléséhez. A jelen vizsgálat során nem találtunk elegendő számú fiatal parlagot.)
481
2. A ruderális fázis domináns fajai az Anthemis austriaca, Aristolochia clematitis  Arrhenatherum elatius, 
Calamagrostis epigeios, Carduus nutans, Cirsium arvense, Elymus repens, Erigeron annus,  Medicago lupulina, 
Melilotus officinalis, Poa spp. (pratensis+angustifolia), Rubus spp. (caesius agg.+fruticosus), Solidago gigantea, 
Tanacetum vulgare, Trifolium campestre, Vicia hirsuta, Vicia pannonica, Vitis vinifera voltak. Melletük 
kodominánsként Lathyrus tuberosus, Convolvulus arvensis, Medicago minima, Vicia angustifolia, Picris 
hieracioides, Inula salicina, Matricaria maritima subsp. inodora, Origanum vulgare fordultak elő. Jelleg-
zetes földrajzi különbségeket nem látni a fajok előfordulásában. Kivétel talán az Aristolochia clematitis, 
amely csak az Északi középhegységből származó adatokban került elő. A Calamagrostis mindenütt, a 
Solidago és az Arrhenatherum inkább a domb- és a hegyvidéken vált dominánssá.
3. A ruderális fázisból való továbblépést a már természetközeli, de még generalista (zava-
rástűrő) fajok által uralt következő fázis felé az alábbi fajok esetenkénti tömegessé válása jellem-
zi: Astragalus onobrychis, Dorycnium herbaceum, Inula ensifolia, Teucrium chamaedrys, Peucedanum 
cervaria, Securigera varia, Thymus glabrescens, Melampyrum arvense, Aster amelus, Salvia nemorosa, 
Galium verum, Inula hirta, Inula ensifolia,  Agrimonia eupatoria, Hieracium spp., Melilotus officinalis, 
Carex flacca, Centaurea spinulosa, Fragaria viridis, Leontodon hispidus, Trifolium campestre, Vicia 
hirsuta, Vicia pannonica. A domináns fajok között megjelenhetnek a Festuca és a fajok, a Botriochloa 
ischaemum, Brachypodium pinnatum, Bromus erectus és a Koeleria cristata. Ezek a fajok lassan leváltják 
a korábbi fázisok dominánsait. Különösen látványos a Calamagrostis és a Solidago eltűnése. Várako-
zásaink szerint, termőhelyenként más-más füvek szaporodnak fel. 
Összességében hogyan differenciálódik a növényzet? Inkább tájegységenként, növényföldrajzi ré-
giónként különül el, vagy inkább a regeneráció (szukcesszió) előrehaladása szerint?
1. ábra Egy bináris adatokon alapuló főkomponens analízis (PCO) eredménye.  
A domináns füveket és cserjéket kihagytuk a számolásnál, így az eredmény azt mutatja,  
hogy az egyes állományok hogyan csoportosulnak a fajkompozíciójuk függvényében.  
(A „fiatal” a szegetális és a ruderális állapotokat, a „beállt” az idős parlagokat és a referencia  
gyepeket, a „váltó” pedig a középidős parlagokat jelenti.)
Látható (1. ábra), hogy inkább a szukcesszió előrehaladása szerinti differenciáció érvényesül. Az 
egyes fázisokra jellemző csoportok mérete (szóródása a főkomponensek terében) az állomány korával 
párhuzamosan csökken. Ez jelzi, hogy az állományok idővel egyre koordináltabbak, egyre jobban is-
métlődnek kompozíciójuk tekintetében. (A pontfelhő V alakját a folyamatok nemlineáris jellege mi-
att kaptuk.) Az elkülönülés azonban viszonylagos, a fiatal fázis növényzete határozottabban különvá-
lik, míg a középső és az idősebb parlagokról származó adatok pontjai részben átfednek.
Fontos kérdés még, hogy mennyire gyors, ill. mennyire sikeres a regeneráció az egyes területeken. 
A szukcesszió előrehaladását, a regeneráció sikerét egy referencia állapothoz viszonyítottuk. Az álta-
lunk alkalmazott index, a %-os regeneráció, egyszerűen azt méri, hogy a referencia ősgyepben (vagy 
ahol ezt nem találtuk meg ott a legidősebb parlagon) talált jó fajoknak hány %-a van már meg a ko-
rábbi szukcessziós fázisokban.
482
A regenerációs% és a jó fajok száma között lineáris a kapcsolat (2. ábra). A kapcsolat meredek-
sége szerint és a regenerációs% parlagon talált maximuma szerint a vizsgált területek két csoportba 
sorolhatók. A regeneráció kevesebb fajjal és kisebb hatékonysággal valósul meg (60% alatt marad) 
Pitvaroson, Ásotthalmon, a rádi Somlón, és a Mezőföldön.
 
2. ábra A regenerációs szempontból jónak tekinthető (generalista, zavarástűrő, és specialista) fajok száma  
a %-os regeneráció függvényében.
Érdekesebb a szukcesszió előrehaladását a mezőgazdasági terület felhagyása óta eltelt idővel ösz-
szevetni. Sajnos a vizsgált területek, ill. állományok nagy részénél még nem ismerjük a parlag pontos 
korát. Ezért csak három terület esetében lehetett kiszámolni az összefüggést (3. ábra). Ebben az össze-
hasonlításban úgy tűnik, hogy a szukcesszió Pitvaroson eleinte gyors, majd elérve egy bizonyos szintet 
lelassul (de nem feltétlen áll le). Máriakéménden a leglassúbb eleinte a regeneráció, majd 40 év után 
„begyorsul”. Ezek az összehasonlítások azonban a jövőben mindenképpen pontosítandók, sokkal több 
és pontosan ismert korú állományból vett mintával, ill. közvetlen állandó kvadrátos vizsgálatokkal.
3. ábra A regeneráció sikere a parlag korának a függvényében.
Irodalom:
Prach K. és Pyšek P. (1999): How do species dominating in succession differ from the others? – Journal of Vegetation 
Science 10: 383–392.


A parlagszukcesszió jellegzetességei: ismétlődés és változatosság

Not a member yet