REAL-EOD

Jankovics, József

Nyerges, Judit

Irodalom, nemzet, identitás : A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson (Debrecen, 2006. augusztus 23–26.) elhangzott előadások

Kun, András

„Hadiállapot” a Tétényi-fennsíkon : Részletek egy 2003-ban készített kutatási jelentésből

Csathó, András István

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
240
XI. MÉTA-TúrA 
2008. október 13–17.
Elsődlegességre utaló fajok az Alföld löszhátain (vázlat)
Csathó András István
Az egyes növényfajok másodlagos területeken, parlagokon való megtelepedési képessége a régiók kö-
zött látványos eltéréseket mutathat – lásd pl. Mezőség (Erdély), a középhegységek és a síkságok. Az 
Alföld egyes kistájai közt is jelentős különbségek tapasztalhatók (pl. a homok és a lösz, de még az 
egyes löszvidékek között is). Mégis egy adott fajra nagyvonalakban jellemző, hogy a tájban való jelen-
léte milyen mértékben kötődik az elsődleges területekhez. Elsősorban a Csanádi-háton és Felső-Bács-
kában szerzett tereptapasztalatok alapján készült a következő összeállítás. Az alkalmazott kategóriák 
és az egyes fajok helye nem végleges, az itt bemutatott előzetes felosztás inkább vitaanyagnak készült. 
A jegyzékben elsősorban a löszpusztarétek fajai szerepelnek. (Az egyes kategóriák felsorolt jellemzői 
természetesen nem feltétlen vonatkoznak minden felsorolt fajra.)
Jelmagyarázat:
Csh: Csanádi-hát
FB: Felső-Bácska
Bh: Békési-hát (csak kiegészítésképpen szerepel).
A1 Elsődlegességre utaló fajok:
Adonis × hybrida Bh;
Adonis vernalis Csh, FB;
Ajuga laxmannii Csh, FB;
Allium flavum FB;
Allium rotundum Csh;
Allium sphaerocephalon FB;
Astragalus onobrychis FB: esetleg A2;
Campanula glomerata FB;
Chamaecytisus austriacus FB;
Chamaecytisus virescens Csh;
Chrysopogon gryllus FB;
Clematis integrifolia Csh;
Crocus reticulatus FB;
Dianthus pontederae Csh, FB;
Elymus hispidus Csh, FB;
Euphorbia glareosa Csh, FB;
Euphorbia seguieriana Csh;
Filipendula vulgaris Csh, FB;
Inula germanica Csh, FB;
Inula salicina Csh, FB;
Linum austriacum Csh, FB: talán A2;
Lithospermum officinale Csh, FB;
Orobanche elatior Csh;
Phlomis tuberosa Csh;
Prunus tenella Csh, FB;
Pseudolysimachion  
orchideum Csh;
Ranunculus illyricus Bh, FB;
Rosa gallica Csh;
Salvia nutans Bh;
Senecio jacobaea Csh, FB: talán A2;
Seseli varium Csh, FB;
Silene bupleuroides Csh;
Sternbergia colchiciflora Csh;
Stipa capillata Csh, FB: talán A2;
Taraxacum serotinum Csh, FB;
Teucrium chamaedrys Csh, FB;
Thalictrum minus Csh, FB;
Trifolium alpestre Bh;
Trifolium medium Csh;
Vinca herbacea Csh, FB;
Vincetoxicum hirundinaria Csh, FB;
Jellemzőik:  – hosszú életű, évelő, gyakran sarjtelepes fajok; 
– nehezen kolonizálnak; 
– rendszerint erős kompetítorok; 
– gyakran országos szinten is védelem alatt állnak; 
– regionálisan általában ritkák, védendők vagy fokozottan védendők; 
–  előfordulásuk a tájban gyakran kötődik elsődleges mezsgyékhez  
(vö. Molnár Zs. 1992, Csathó A. I. 2007).
241
A2 Elsődleges területekre jellemző fajok, amelyek azonban – főleg közelben lévő –  
másodlagos részeken is megjelenhetnek:
Agropyron pectiniforme Csh: inkább A1, FB;
Alcea biennis Csh: inkább A1, FB;
Anchusa barrelieri Csh;
Asparagus officinalis Csh, FB; (talán C1);
Brachypodium pinnatum FB;
Bupleurum affine FB;
Centaurea sadleriana FB: talán A1;
Centaurea spinulosa Csh;
Echium italicum FB;
Euphorbia salicifolia Csh;
Lavatera thuringiaca Csh, FB: talán C1, 
 esetleg B;
Linaria angustissima Csh;
Linaria biebersteinii Csh, FB: A1;
Peucedanum alsaticum Csh;
Rapistrum perenne Csh, FB;
Stachys recta Csh, FB: inkább A1;
Verbascum austriacum Csh: talán B, FB;
Viola ambigua Csh, FB: inkább A1;
Jellemzőik:  – az előzőhöz közel álló kategória; 
 – A1-hez képest: rövidebb életű, könnyebben megtelepedő,  
gyakran kissé zavarástűrő-jellegű fajok; 
 – regionálisan aránylag ritkák, szinte minden esetben védendők.
B Ritka, értékes fajok, amelyek nem feltétlen elsődleges területeken fordulnak elő:
Carduus hamulosus Csh;
Hypericum elegans Csh, FB;
Oxytropis pilosa Csh;
Melica altissima FB;
Senecio doria Csh, FB;
Silene multiflora FB;
Stachys germanica Csh;
Jellemzőik:  – ritka, nemegyszer védett fajok, amelyek azonban gyakran pionír jellegűek; 
 – gyakran rövidebb életűek és kevésbé jellemző a sarjtelepes életforma; 
 – az A1 és A2 kategóriákhoz képest kevésbé kötődnek a mezsgyékhez.
C1 Jobb, régi parlagokon is megjelenő fajok (de leginkább elsődleges területekre jellemzőek):
Asperula cynanchica Csh, FB: inkább A1;
Astragalus asper FB;
Clinopodium vulgare Csh, FB;
Euphorbia virgata Csh, FB: inkább A2;
Fragaria viridis Csh, FB: inkább A1;
Medicago falcata Csh: inkább A2, FB;
Nonea pulla Csh: inkább A2, FB;
Ornithogalum pyramidale Csh;
Pimpinella saxifraga Csh, FB;
Plantago media Csh: esetleg C2, FB;
Potentilla recta  Csh: inkább A2, FB: 
talán B;
Salvia austriaca Csh, FB: talán A2;
Scutellaria hastifolia Csh, FB;
Verbascum phoeniceum Csh, FB;
Jellemzőik:  – az A2 és a C2 között lévő kategória; 
 – egyes tájrészeken A1-esként viselkedhetnek; 
 –  előfordulásuk az A1 és A2 kategóriákhoz képest kevésbé,  
a C2-höz képest jobban kötődik a mezsgyékhez.
242
C2 Óparlagokon gyakran megjelenő fajok:
Achillea collina Csh, FB;
Agrimonia eupatoria Csh, FB;
Ajuga genevensis Csh, FB;
Allium vineale Csh, FB;
Artemisia pontica Csh;
Aster sedifolius Csh;
Astragalus cicer Csh, FB;
Centaurea pannonica Csh;
Cirsium brachycephalum FB;
Eryngium campestre Csh, FB;
Euphorbia cyparissias Csh, FB;
Galium verum Csh, FB;
Hieracium bauhini Csh, FB;
Inula britannica Csh, FB;
Knautia arvensis Csh, FB;
Lathyrus tuberosus Csh, FB;
Linaria vulgaris Csh, FB;
Lotus corniculatus Csh, FB;
Plantago lanceolata Csh, FB;
Potentilla argentea Csh, FB;
Ranunculus polyanthemos Csh, FB: inkább A2;
Rubus caesius Csh, FB;
Salvia nemorosa Csh, FB;
Scabiosa ochroleuca Csh, FB;
Securigera varia Csh, FB;
Valerianella locusta Csh, FB; 
Vicia angustifolia Csh, FB;
Jellemzőik:  – a tájban általánosan elterjedt fajok; 
 – kevésbé jellemző rájuk a hosszú életű, nagy sarjtelepes életforma; 
 – ritkán állnak védelem alatt (kivétel pl. a Cirsium brachycephalum); 
 – nem kötődnek erősen az elsődleges mezsgyékhez (de azokon is jelen vannak).
D Másodlagos területekre jellemző fajok:
Cephalaria transsylvanica FB;
Melica transsilvanica Csh, FB;
Jellemzőik: – kimondottan pionír jellegű fajok.
Irodalom
Csathó A. I. (2001): Az észak-bácskai vegetáció maradványainak feltárása. – Zárójelentés, Kiskunsági Nemzeti Park 
Igazgatóság, Kecskemét, 83 pp.
Csathó A. I. (2007): A mezsgyék természetvédelmi jelentősége a Csanádi-háton. – In: Deák J. Á., Csathó A. I., 
Greznerné r., Horváth D., Pándi I., Szabó-Szöllősi T. és Tóth T. (szerk.): VIII. MÉTA-túra. – Vácrátót. pp: 239–
244.
Molnár Zs. (1992): A Pitvarosi-puszták növénytakarója, különös tekintettel a löszpusztagyepekre. – Bot. Közlem. 79: 
19–27.
Molnár Zs. (1997): Másodlagos löszpusztagyepek fejlődése dél-tiszántúli felhagyott szántókon I. – Trendek és variáci-
ók. – A Puszta 1997, 1/14: 80–95.
Molnár Zs. (1998): Másodlagos löszpusztagyepek fejlődése felhagyott szántókon II. – A fajkészlet. – Crisicum 1: 84–99.
Prodán Gy. (1915): Bács-Bodrog vármegye flórája. – Magy. Bot. Lap. 14: 120–269.
Thaisz L. (1905 körül): Csanád vármegye flórájának katalógusa. – Kézirat, Természettudományi Múzeum Növénytár, 
Tudománytörténeti Gyűjtemény.
Megjegyzés (2010 március): A tanulmány módosított, kiegészített változata az A Puszta c. évkönyv-
ben a közeljövőben várható.


Elsődlegességre utaló fajok az Alföld löszhátain (vázlat)

Szubjektív gondolat-töredékek a 2006-os gödöllői-dombvidéki élőhely-térképezés kapcsán

Vas, Mihály

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
319
II. MÉTA-TúrA 
2004. április 29. – május 2.
A Kállósemjén – Máriapócs – Kisléta térség  
mocsaras, lápos élőhelyei
Vas Mihály
A Nyírség
A Nyírség az Ős-Tisza és mellékfolyóinak jégkorszaki hordalékkúpja. A pleisztocén közepén még ak-
kumulációs terület. A folyók a Sárrét felé igyekeztek és hordalékukat szétterítették. A buckák között 
rossz lefolyású mélyedésekben a régi folyók pusztuló mederdarabjai ma is felismerhetők. A völgyek 
általában É–D irányúak, a régi folyók útvonalát követik. A hordalék felhalmozódásának a Nyírség 
enyhe megemelkedésében megnyilvánuló tektonikus mozgások vetettek véget. Ennek következtében 
a Tisza nem tudott a Nyírségen keresztülvágni, hanem azt észak felé megkerülve a Tokaj–rakamaz 
kapun lépett ki a Középső Tisza vidékére. Ezután az üledékgyűjtés folyamatát a hordalékkúp erózi-
ós-deflációs lepusztítása váltotta fel. A felszín további formálását a szél végezte. A Nyírség talaja ezért 
nagyrészt futóhomok (Udvarhelyi 1968).
A lecsapoló-ármentesítő munkák megkezdése előtt a Nyírség nagy része lefolyástalan terület volt. 
Az ősi folyó- és patakvölgyeket, továbbá a buckaközi mélyedéseket a mocsarak és lápok foglalták el. 
A nagyobbak a vízválasztó (Nyírbátor–Nyíradony–Téglás vonala) környékén keletkeztek az eróziós 
völgyek elgátolódásával. Ezek a viszonylag sekély tavak az időjárástól függően gyakorta változtatták 
térbeli kiterjedésüket (Frisnyák 1980).
Az északi fekvés miatt az éghajlat valamivel hűvösebb, mint az Alföld más részein. A Kárpátok 
hatásaként kissé csapadékosabb is. A talajvíz közelsége jó vízellátást biztosít. Ez pótolja a csapadé-
kot, és az éghajlatot a hegyvidékihez teszi hasonlóvá, hűvösebb mikroklímát teremtve (Simon 1966). 
Az 1980-as évektől a csapadék csökkent, a hőmérséklet emelkedett. Aszályos évek halmozódtak. Az 
antropogén hatások: beszántás, erdősítés, lecsapolás, feltöltés fokozódtak. Ezért a vizes élőhelyek mé-
rete, természeti értéke vészesen fogyatkozik.
A Nyírség növényzetének történetét a jégkorszaktól követhetjük. Az Alföldet ekkor száraz lösz-
puszta és erdőstundra jellemezte. A jégkorszakot követően a fenyő-nyír kor növényföldrajzi képe a 
tajga. Majd a klíma szárazabbá és melegebbé válásával a száraz sztyepp az uralkodó. A pusztát csak 
foltokban tarkították ligeterdők (mogyorókor). A mogyorókor végén az éghajlat kontinentalitása 
csökkent, a csapadék nőtt. Összefüggő erdők alakultak ki (tölgy-korszak). Az ismételt csapadékos le-
hűlés hatására a hegyvidéki bükkösök lehúzódtak az Alföldre (bükk-kor I. szakasza, i. e. 2500 – 800). 
Ez az időszak az alföldi lápok virágkora. A bükk-kor II. szakaszában az éghajlat kissé melegebb és 
szárazabb lett, a bükk visszavonult, de a Nyírségben és a Szatmár-Beregi-síkon maradványai megta-
lálhatók. A Nyírség utolsó természetes képe a ligetes homoki tölgyes, buckák közötti mélyedésekben 
gazdag mocsár– és lápvilággal.
A népvándorlás, majd a gabonatermesztés egyre gyorsulva szorították ki az eredeti erdőspuszta 
vegetációt. A nagy mocsarakat és lápokat fokozatosan lecsapolták (Kopasz 1978). A kultúrpusztai 
tájban szigetként fennmaradt vegetációmaradványok közé tartoznak a kállósemjéni Nagymohos, a 
Nyárias és a Pócspetri–Máriapócs–Kisléta térségében található lápok és mocsarak.
A Nagymohos
Kállósemjéntől 5 km-re, É-i irányban található buckaközi mélyedésben, területe 22,5 ha, természet-
védelmi terület. Keletkezése a bükk-kor I. szakaszára tehető. Kedvező helyzete és mikroklímája mi-
att az l700-as évek végéig zavartalanul megőrizhette gazdag élővilágát. Az első térképeket Kiss Lajos 
tanulmányozta. Ezekről kitűnik, hogy a homokbuckákkal körülvett tavat tölgyerdő övezte, amit az 
1800-as évek elején kiirtottak. A legeltetés megakadályozta a regenerálódást. A felszabadult homokot 
320
a szél a tóba kezdte hordani. A homok szabad mozgása közel 100 évig tartott, és teljesen átalakította 
a tó formáját. Hubaffy Sándor mérnök 1866-ban készült térképén a Nagymohos már a maihoz ha-
sonló formájú, de a futóhomokos területek még jelentősek (Kiss 1927). A homokot csak az 1920-as 
évek végén kötötték meg nagyrészt akáccal, helyenként erdei fenyővel. Néhány évtized múlva a par-
ton éger, kocsányos tölgy, vöröstölgy és nyárfatelepítést végeztek.
Sypnyewski Vince mérnök 1872-es térképén már látható a Nyírvíz Szabályozó Társulat csa-
tornahálózata, amely a Nagymohost is elérte. A talajvízszint az egész térségben 1–1,5 m-el lejjebb 
szállt. A vizes élőhelyek sorsa ezzel nagyrészt megpecsételődött. A Nagymohos lecsapolása szeren-
csére nem sikerült tökéletesen, de a felülről futóhomokkal, alulról talajvízcsökkentéssel, oldalról 
tápanyagbemosódással megtámadott élőhely szukcessziója az 1900-as évek elejétől felgyorsult. 1927-
ben már csak 1/7-ed rész a nyílt vízterület a többi nagyrészt úszóláp. A nagymértékű úszólápképződést 
321
az erdőirtást követő tápanyagbemosódás váltotta ki (Braun, Sümegi, Szűcs és Szöőr 1993). Boros 
(1926) a tó vizét 2–2,7 m mélységűnek mérte, a Caldesia parnassifolia ekkor a K-i oldalon fordult 
elő. A kiterjedt úszóláp kisebb része nádas, nagyobb része zsombéksásos volt, mely helyenként sásrét-
té zárult. Az úszólápot a parttól szabad vízfelület választotta el. Simon (1966) megfigyelései szerint 
nád, sás és tőzegpáfrány borította az akkor még nagy felületű úszólápot, mely egyik szélével a parti 
sásrétbe simult.
Saját megfigyelésem szerint az endogén feltöltődés erősen fokozódott, amit a lesüllyedő úszólápok 
is elősegítettek. Ekkor már a Nagymohos területének 2/3-a rekettyefűzláp. 1982-ben a közeli csator-
na vízének bevezetésével próbáltak segíteni, de részben a bemosódó tápanyagok, részben az aszályos 
években lehetetlen vízpótlás miatt a módszer nem vált be. A kezdeti években kedvező jelek is mutat-
koztak, nőtt az úszólápterület, a Caldesia parnassifolia, ha rövid időre is, de megmutatta magát. Az 
úszólápok felemelkedett élő gyékényesekből keletkeztek. A szukcesszió: 1. iszapzsázsás – gyékényes, 
2. villás sásos, tőzegpáfrányos – gyékényes, 3. tőzegpáfrányos – rekettyefüzes, ritkán 4. tőzegpáfrá-
nyos – égeres. Ez utóbbiak elnehezülve végül is lesüllyedtek, növelve a fűzláp területét. Az 1980-as 
évek elején az úszólápdarabok a hektárnyi nyílt vízfelület peremén 250 négyzetmétert borítottak (Vas 
1984). Ebben az időszakban már csak néhány hírmondó Menyanthes trifoliata, Ranunculus lingua, 
Carex diandra, kis Utricularia faj tanúskodott a hajdani jobb időkről. A Nymphaea alba a 90-es éve-
ket már nem élte meg. A tőzegpáfrány mennyisége rohamosan csökkent, a Cicuta virosa, Carex elata 
és Calamagrostis canescens populációi összezsugorodtak. A 80-as évek elején még közel hektáros Riccia 
fluitans dominanciájú lebegő-hínár az évtized végére szinte eltűnt. A 90-es években tovább romlott 
a helyzet, a vízszint drámaian csökkent, az úszólápok leültek, belegyökereztek az alzatba, és többé 
nem emelkedtek fel. Tovább vastagították a tőzegréteget. Már a tóközép is gyakran kiszáradt 1994-
ben és 1996-ban, a legmélyebb ponton 124 cm-t kellett fúrni a talajvíz után kutatva. A szukcesszió 
tovább gyorsult, kiterjedt gyomosodás jelentkezett, az eutrofizáció minden társulásban degradációs 
tünetekkel járt. A fiatalítást rekettyefűz irtással és újabb, mesterséges vízpótlással próbálták elérni. Ez-
úttal 60 méter mélységű kútból. A fűzláp tarvágása nem hozta meg a kívánt eredményt, mert a kút 
hozama nem volt elegendő. A kiszáradó tőzeg lebomlása felgyorsult. A tápanyagdússá váló élőhelyet 
lerohanta a nagy csalán. Az eredetileg boglyás szerkezetű, tisztásokkal tarkított, változatos élőhelyen 
kefesűrű, egykorú rekettyefüzes újult fel, továbbra is csalán gyepszinttel, kiszorítva a tőzegpáfrányt. 
Eközben a tóközepet a gyékény vette birtokba, az értékesebb flóra évekre eltűnt.
A szivattyúteljesítmény fokozása és a csővezeték legészakibb medencéig történő meghosszabbí-
tása javított a helyzeten. 1997 óta legalább ez a legmélyebb medence nem száradt ki (Vas 1999). 
Megindult a regeneráció. Jelenleg kb. 50 db néhány négyzetméteres, gyékényből felemelkedett 
úszólápdarabot rejt a nyíltvíz helyén kialakult gyékényes. A Thelypteris palustris, Carex pseudocyperus, 
Cicuta virosa, Calamagrostis canescens és a Riccia fluitans populációi erősödnek.
A Nyárias
A Nagymohostól délre, 600 méternyi távolságban húzódik meg szerényen híresebb szomszédja ár-
nyékában. A mintegy 14 hektáros területről Boros (1932) a szikföldek vegetációjával kapcsolatban 
ír, mint enyhén szikes élőhelyről. Botanikai ritkaságokat nem említ. 1981-ben meglepetésemre a 
Nagymohosról azóta eltűnt Menyanthes trifoliata nagy tömegét találtam, virágzó, életerős állapotban. 
Különösen az északi legmélyebb, 0,8 hektáros tipikus Carici-Menyanthetum társulásban. Ez a társu-
lás dél felé haladva gyékényesedve, nádasodva gyengült ugyan, de a mindenütt előfordult Nymphaea 
alba állandó jelenléte fiatal, de gyorsan átalakuló társulásra utalt. A Menyanthes üstökösfejű zsombé-
kokból előkígyozó és a semlyékek alzatán kúszó szárai, majd felemelkedő hármas levelei és a közülük 
kiemelkedő fátyolos fehér virágfürtök sokasága felejthetetlen látványt nyújtott. A magassásosokban 
Carex disticha, Carex rostrata, a mocsárréteken Orchis laxiflora, Listera ovata előfordulása is jelentős 
volt (Vas 1982).
Az aszályos évek halmozódása itt degradációt okozott. A terület mellett húzódó csatornából a 
Nagymohos árasztásakor ide is jelentős mennyiségű víz került. A további évek szárazsága fokozta a 
gyomosodást és a nádasodást. A Menyanthes trifoliata 5 éve eltűnt. A Carex elata 90%-a szintén. A 
megmaradt zsombékok is gyengélkednek. Az ide is eljuttatott kútvíz csak arra elegendő, hogy lassítsa 
a szukcessziót és átmentheti az élőhelyet a kedvezőbb klímájú évekre. Az északi területen megjelent 
322
és terjed Salix cinerea. Flórájában előforduló jelentősebb fajok: Riccia fluitans, Ricciocarpus  natans, 
Lemna trisulca, Carex elata, C.rostrata, C. disticha, Scutellaria galericulata, Cirsium brachycephalum, 
Orchis  laxiflora és a Listera ovata.
A Pócspetri – Máriapócs – Kisléta térség
A Nyíregyházát és Nyírbátort összekötő műút és a vele párhuzamosan futó vasút mentén Kállósemjén 
után több nádas, rekettyefüzes, magassásos, mocsárrét és láprét fordul elő a gyakran pangóvizes te-
rületeken. Ezeket a változatos, tipikus és átmeneti élőhelyeket a műút és a vasút között és mentén 
20–30 m széles természetközeli zöld folyósó köti össze. A réteket még kaszálják (bár nem a termé-
323
szetvédelmi szempontok szerint), ezért sok értékes faj húzódik meg bennük. Egyes élőhelyeken több 
százas populációnagyságú a Dianthus superbus, Orchis laxiflora és a Molinia arundinacea. Gyakori az 
Iris pseudacorus, Ranunculus lingua, Cirsium rivulare, Dactylorhiza incarnata, Sanguisorba officinalis, 
Serratula tinctoria és a Leucanthemella vulgare subsp. vulgare. Előfordul a Carex elata, Calamagrostis 
canescens, Thelypteris palustris, Menyanthes trifoliata, Parnassia palustris és az Ophioglossum vulgatum. 
Az élőhelyeket leginkább a beszántás és a nyárfatelepítések veszélyeztetik.
Irodalom
Boros Á. (1926): Az utolsó úszóláp Szabolcsban. – Nyírvidék 1926. okt. 1.
Boros Á. (1932): A Nyírség flórája és növényföldrajza. – Debrecen, pp: 5–6., 141–143.
Braun M., Sümegi P., Szűcs L. és Szöőr Gy. (1993): A kállósemjéni Nagy-Mohos láp fejlődéstörténete. (Lápképződés em-
beri hatásra és ősláp hipotézis) – Kézirat Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, pp: 335–367.
Frisnyák S. (1980): Szabolcs-Szatmár megye 18-19. századi történeti földrajzi vázlata. – Bessenyei György Tanárképző 
Főiskola Tudományos  Közleményei, Földrajz. Nyíregyháza, pp: 45–54.
Kiss L. (1927): A kállósemjéni Nagy-Mohostó. – Föld és Ember  7: 47–52.
Kopasz M. (1978): Védett természeti értékeink. – Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, pp: 154–160.
Simon T. (1966): A csarodai és a kállósemjéni természetvédelmi terület növényvilága. – Szabolcs-Szatmári Szemle, 
Nyíregyháza, I. 2.sz.
Udvarhelyi K. (1968): Magyarország természeti és gazdasági földrajza. – Tankönyvkiadó, Budapest, pp.: 154–159. 
Vas M. (1983): Carici - Menyanthetum – Vidrafüves a kállósemjéni Nyáriason. – Botanikai  Közlemény 70: 37–38.
Vas M. (1984): A kállósemjéni Nagymohos és Nyárias fitocönológiája természetvédelmi helyzete. – Doktori értekezés. 
JATE Növénytani  Tanszék.
Vas M. (1999): Vízszintváltozások és fitocönológiai átalakulások a kállósemjéni Nagymohoson. – Kitaibelia 4(2): 
247–260.
III. MÉTA-TúrA 
2004. október 19–24. 
Adatok Nagykőrös erdeinek történetéhez
Urbán Sándor
Nagykőrös város, mint lakott hely már a római korban Július Caesar uralkodásának idejében lakott 
hely volt. A római kori barbárok metanasta-jazygok települése volt itt. Időszámításunk első századá-
ban ezek a népcsoportok már az Alföld nagyobb folyóinak áradásai és mocsarai között, úttalan, ne-
hezen hozzáférhető helyeken telepedtek le. A honfoglalás után a nemzetségek nem vették birtokba 
ezt a területet. A legrégebbi okleveles adatok szerint még a XIV. században is, mint a királyi, illetve 
királynői birtok szerepel. Talán magyarázata lehet ennek a térség viszonylag kedvezőtlen adottságai, 
talán éppen az erdő (nem erdőssztyepp).
A tatárdúlás során a környező telepek, falvak elmenekült lakossága a mai város helyén talált me-
nedéket, ahol akkor mocsarakkal körülvett sűrű erdők voltak. A mai határnevek közül a Bokros, a 
Tázerdő és a Vadas név őrzi a hajdani erdők emlékét. A város helyén pedig hatalmas kőriserdő volt. A 
város neve is a kőrisfa – kőrösfa névből származik. Valószínűsíthető, hogy kőrises láperdők lehettek 
itt. Néhány parányi terület őrzi ennek szerény maradékát, pl. a Budapest-Szeged vasútvonal mentén, 
illetve a város központjához csatlakozó „Gát”. A török hódoltság koráig nincs megbízható adatunk a 
város erdeinek nagyságáról, használatáról.
A török-magyarkori okmányok között a pótharaszti erdőről legelőször 1626-ból van említés, a 
Nagyerdőről pedig 1671-ből.
A város ugyanis a török hódoltság korában kiváltságos hely „khász” város volt, mivel a szultán 
kincstárához tartozott. Ez szabad önigazgatást és határhasználatot biztosított. Cserébe viszont 1638-
tól Mehemet székesfehérvári basa rendeletére csupán salétromot tartozott szolgáltatni a város a bu-
dai lőporgyártás számára. Ettől kezdve szinte hadiipari központtá vált a nagykőrösi erdő, hiszen a 


A Kállósemjén – Máriapócs – Kisléta térség mocsaras, lápos élőhelyei

Szigetvári, Csaba

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
331
II. MÉTA-TúrA 
2004. április 29. – május 2.
A nyíregyházi Sóstói erdő
Szigetvári Csaba
A Nyíregyháza északi határában elterülő tölgyeserdő-maradvány egyike a hosszabb ideje elfeledett 
természeti értékeinknek, jóllehet gazdag vegetációjáról korábban Kitaibel Páltól kezdve számos ne-
ves botanikus beszámolt. Az egykor Nagyerdő néven ismert terület (kiterjedése száz éve még meg-
haladta a hatszáz hektárt!) valaha szervesen illeszkedett bele a Nyírségre oly jellemző ősi vegetációs 
környezetbe: Szikes tavak (a mai Sóstó helyén), sziki rétek, legelők (mint az erdőtől nyugatra elterülő 
repülőtér), mocsarak, lápok (mint a néhány éve védettséget élvező Igrice-mocsár) vették körül, ki-
sebb vízfolyások csordogáltak keresztül rajta (mint a ma csatornává alakított Malom-patak, bár ma-
napság a helyiek inkább a „Gangesz” névvel illetik). Nyíregyháza mellett történeti adatok szerint már 
1426-ban létezett erdő (minden bizonnyal a mai Sóstói erdő helyén), az I. Katonai Felmérés pedig 
bizonyítja a több mint 300 évre visszavezethető folyamatos erdőborítást. A térképekre tekintve azt 
láthatjuk, hogy az erdő egy viszonylag sík területről kiemelkedő észak-déli irányú szelíd hullámú buc-
kavonulaton helyezkedik el. A régebbi leírásokból és térképekből tudjuk, hogy a buckaközi laposok-
ban szinte egész nyáron megőrződött az összefolyó talajvíz, a magasabb hátakon pedig ligetes, ritkás 
pusztai erdők helyezkedtek el. Az erdő változatossága magába foglalta mindazt a sokféleséget, aminek 
ma ismert fragmentumait a cönotaxonómus szemmel megáldott botanikusok ligeterdőnek, láperdő-
nek, gyertyános-tölgyesnek, gyöngyvirágos tölgyesnek, pusztai tölgyesnek neveznek.
A Sóstói erdő a mai szemlélő számára rommező. Egyrészt olyan értelemben, hogy az életközösség 
eredeti önmagához képest már igencsak leromlott, elszegényedett állapotban van. Másrészt viszont 
legalább annyi érdekességet és izgalmat nyújt, mint egy régészeti feltárás, amiből képzeletben (vagy 
esetleg a távoli jövőben részben a valóságban is?) felépíthetjük, rekonstruálhatjuk ősi megjelenésé-
ben a társulást. Az egykori sokféleségből ma már csak a kiszáradóban levő gyöngyvirágos tölgyeseket, 
jelképesen megmaradt keményfás ligeterdő-fragmentumokat, és a jobbára elakácosított pusztai töl-
gyeseket lelhetjük fel, mindinkább körbezárva és elszigetelődve az emberi létesítmények és a tájide-
gen ültetvények szorításában.  Az egykor egységes erdőtömböt ma műutak, vasútvonalak – köztük 
az igen hangulatos, ősöreg kocsikkal zakatoló Nyírvidéki Kisvasút – darabolják fel, épületek ékelőd-
nek belé. A – zömmel 80 évesnél idősebb – kocsányos tölgyesek néhány éve kicsit több, mint 50%-
át alkották az erdőknek, de sajnos néhány éve egyes idős állományok tarvágását követően csökkent 
a faj részesedése. A vörös tölgyesek több, mint 18%-kal képezik a következő legjellemzőbb típust, 
arányuk sajnos az újabb telepítések révén várhatóan növekedni fog a közeljövőben. Az akác mintegy 
15%-ot ér el, de részben törekvés látszik állományainak őshonos fajokkal való lecserélésére. Emellett 
találunk nemes nyárasokat, mintegy 4%-on, kisebb arányban pedig szileseket, kőriseseket, hegyi és 
korai juharos állományokat, nyugati ostorfás és hazai nyaras erdőrészleteket. Egyes nagyobb területe-
ket cserrel, másokat ezüsthárssal újítanak. A szomorú tendenciák ellenére a Sóstói erdő egy botanikus 
számára ma is izgalmas meglepetéseket rejt, és a legjobb állapotú idős tölgyesek hangulata az alföldi 
erdők ősi(?) állapotát tükrözik.
Sokat elárul az erdő egykori gazdagságából az elegyfafajok és a cserjék sokasága: előfordul a vad-
körte, vadalma, zelnicemeggy, a mezei- és tatárjuhar, a kőris, a gyertyán, a mezei és vénicszil, a fehér- 
és szürkenyár, a füzek és a madárcseresznye, a bibircses nyír; a cserjék közül a sóskaborbolya, a csere-
galagonya, a kökény, a csíkos és bibircses kecskerágó, a varjútövis, a kutyabenge, a veresgyűrű som, 
a fekete bodza, a kányabangita, a fagyal, a mogyoró, a szeder, a rekettyefűz, a borostyán és az iszalag. 
A korai és hegyi juhar, a cser, a kocsánytalan tölgy, a kislevelű, a nagylevelű és az ezüsthárs, továbbá 
az éger valószínűleg inkább telepítés révén bukkannak fel, bár ez a kérdés még tisztázásra vár. Sajnos 
agresszíven terjednek egyes tájidegen fa- és cserjefajok is, így az akác, a kései meggy, a nyugati ostor-
fa, a bálványfa, a zöld juhar és az amerikai kőris.
Sokat elárul az, hogy mi minden tűnt el az erdőből a XX. század folyamán: többek között a 
réti kardvirág (Gladiolus imbricatus), a homoki nőszirom (Iris arenaria), a nagyezerjófű (Dictamnus 
332
albus), a békakonty (Listera ovata), a tavaszi hérics (Adonis vernalis), a gyapjas csüdfű (Astragalus 
dasyanthus), a változó gurgolya (Seseli varium) és a magyar nőszirom (Iris aphylla ssp. hungarica) 
– bár az utóbbiból egyetlen sínylődő polikormon 2003-ban előkerült. Szemlátomást többségében 
(bár nem kizárólag) a szárazabb területek, a pusztai tölgyesek fajai sínylették meg a változásokat, el-
sősorban az erőteljes akácosítások miatt, ami a magasabb buckás területek növényzetét bodzás, tur-
bolyás, csalános, kányazsomboros sivataggá változtatta. A nyíltabb tölgyesek ritkább fajai – erdei 
borkóró (Thalictrum aquilegiifolium), debreceni és erdélyi csormolya (Melampyrum nemorosum ssp. 
debreceniense, M. bihariense) az üdébb erdők szárazodásával, megnyílásával keletkezett újabb keletű 
tisztásokon és a szegélyeken maradtak meg. Lényegesen jobb állapotban vannak, és értékes reliktu-
mokat őriznek az üdébb tölgyesek: mindmáig gyakori a gyöngyvirág (Convallaria majalis) és a kele-
ti kontyvirág (Arum orientale), az enyves zsálya (Salvia glutinosa), a csodás ibolya (Viola mirabilis), 
az epergyöngyike (Muscari botryoides), több helyen előfordul az erdei és a bükksás (Carex sylvatica, 
C. pilosa), a télizöld meténg (Vinca minor). Sajnos már erősebben megritkult a kétlevelű sarkvirág 
(Platanthera bifolia), az erdei és szálkás pajzsika (Dryopteris filix-mas, D. carthusiana), a hölgypáfrány 
(Athyrium filix-femina), a ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis), a berki aggófű (Senecio nemorensis), 
az óriás zsurló (Equisetum telmateia), a galambvirág (Isopyrum thalictroides) és a gyertyán (Carpinus 
betulus). 2003-ban került elő a fehér perjeszittyónak (Luzula luzuloides) az – alföldi viszonylatban 
szenzációszámba menő – egyetlen kicsiny állománya. Az üdébb tölgyeseket (a tarvágáson és az erő-
szakos felújítási módszereken túl) az állományok szárazodása, felnyílása veszélyezteti, amit a más 
szempontból kívánatos kiligetesedés helyett elsősorban az erőszakosan terjedő kései meggyel, akáccal 
és bálványfával való becserjésedés és eljellegtelenedés követ. 
Talán ez a korántsem teljes leírás is érzékelteti, hogy mekkora értéket képvisel a Sóstói erdő. Saj-
nos mindennek ellenére a mai napig nem élvez semmiféle természetvédelmi oltalmat, és félő, hogy az 
egyszerre elöregedő, egykorú tölgyesek újabb állományai esnek erőszakos felújítás áldozatául. A helyi 
civil természetvédők tevékenysége folytán remélhetőleg 2004-ben megvalósul a helyi védelem, és az 
erdészettel együttműködve sikerül olyan megoldásokat találni, amelyek hosszabb távra biztosítják a 
természeti értékek fennmaradását.
Függelék (2010 március)
Az erdő védetté nyilvánítása sajnos 2010-ig sem valósult meg. Ennek oka egyértelműen a megfelelő 
politikai akarat hiánya. Jó úton halad viszont az együttműködés az állami erdőgazdálkodóval, aminek 
eredményeként megindultak az első lépések a természetközeli erdőgazdálkodás irányába. További jó 
hír, hogy az egyik kipusztultnak vélt ritka és értékes faj, a réti kardvirág (Gladiolus imbricatus) ismét 
előkerült a Sóstói-erdőből.


A nyíregyházi Sóstói erdő

Stojnić, Nikola

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
349
X. MÉTA-TúrA 
2008. május 17–23. 
Special Nature reserve Slano Kopovo
Szerbiai Természetvédelmi Intézet (szerk. Stojnić, Nikola)
Location
Slano Kopovo is situated in the northwestern part of Banat, in the vicinity of town Novi Bečej and 
the river Tisza. It is about 55 km from Novi Sad and about 32 km from Kikinda. Special Nature 
reserve “Slano Kopovo” was proclaimed on the surface of 976.44 ha. It is bordered by highways 
Novi Bečej-Novo Miloševo and Novi Bečej-Bašaid.
Protection
reserve has been formed in 2001. It is divided into three zones by the different degrees of protection: 
I zone on 217 ha with the strictest regulations, II zone on 220 ha, and III zone on 539 ha. 
Slano kopovo is designated as ramsar site, Important Plant Area and Important Bird Area.
Physical features
Slano Kopovo is situated on the alluvial plain of Tisza and Galacka. It includes the half-crescent, elon-
gated depression in direction northwest - southeast, and actually represents the fossil meander of Tisza. 
One of the proofs of the former bed of river Tisza is about a dozen smaller or larger mounds in the vi-
cinity, that used to follow the riverbed. Sedimentation since the very days of the Pannonian sea, and lat-
er also the Aeolian and especially water erosion, made a hollow with shallow sides and a wide bottom, 
which subsequently filled up with water. In the similar way there were numerous hollows and ponds in 
this region, which are together with marshes and swamps called “kopovi” (“pits”) by Banatians, and if 
water holds a larger quantity of salt, they are also called “slane” (“salty ones”). This led to the name Sla-
no Kopovo, although the feature is also known as Slana, Kopovo, Sóskopó or Lesino Kopovo.
Basin of Slano Kopovo occupies the largest part of the eastern arm of the mentioned meander, whose 
shape reminds of the horseshoe with arms pointing toward southeast. In a parallel line to Slano Kopo-
vo, on its eastern side, runs a smaller depression called Poštaš Kopovo or Malo Kopovo, which in con-
trast to Slano Kopovo does not have salty water. Poštaš Kopovo is a freshwater ecosystem with mirrors of 
open water and the floating vascular plants. These two Kopovos are separated by a higher loess boundary 
called Između Kopova (“In between of Kopovos”). The distance between two lakes is 350–900 m. 
The eastern side of basin of Slano Kopovo has a very gentle slope. Above the western side there 
is a segment of the loess terrace, up to 6 m in relative height, including a down called Veliki Pe-
sak, with the highest point on Maslar mound being 86.8 m above sea level. Toward the north 
and the south the lake basin gradually changes into the dry or occasionally flooded bottom of 
the fossil meander.
The lake Slano Kopovo stretches in direction southeast - northwest and is ellipsoid in shape. To-
ward the longer axis, at a medium water level, it is 3 km deep. The greatest width is in the northwest-
ern part (625 m). The southeastern part of Slano Kopovo finishes at a narrow point where the width 
is only 50 m. The shoreline length is 7 km. The greatest depths of the lake are closer to the western 
shore. There in several places are so called “oka” (“eyes”) where depths are greatest. They also include 
“živa blata” (quick mud) which may be dangerous for life of humans and livestock that thread in there. 
The eastern half of the basin is shallower. The area of Slano Kopovo is 1.45 square kilometers.
In cases when the water balance of Slano Kopovo is negative, there is a regression, that is, negative 
movement of the water line. These fluctuations also manifest themselves in the dimensions of the lake: 
length, width, depth, length of coastline and the surface area. The most prominent movement of the 
coastline is in the parts where Slano Kopovo is shallowest, that is, east, southeast and northwest.
350
The whole depression whose deepest part is occupied by the lake basin is filled with very salty 
soil – solonchak and solonetz. According to the literature data, the bottom of the basin is filled with 
clay and has a very gentle scope.
Ecological features
The Special Nature reserve “Slano Kopovo” represents an authentic and unique ecosystem of salina 
ponds, pastures and downs with other types of wetland habitats, surrounded by arable land and 
small hills. Specificity and uniqueness of this area is manifested in presence of unique salina habitats, 
associations and species, which have almost completely disappeared in that way and on such a surface 
in the other parts of the Pannonian plain. Slano Kopovo enables either permanently or temporarily 
survival to a large number of species and their communities. Only among the birds, 210 species were 
recorded so far, and there are also about 25 species of mammals.
Vegetation
Slano Kopovo has extraordinary biocenological characteristics. It is recognizable by the specific salina 
communities from the classis Thero-Salicornietea. The recorded plant associations of this area have 
the following syntaxonomic position:
Classis Phragmitetea r. Tx. Et Preising 1942,
 Ass: Bolboschoenetum maritimi continentale Soo (1927) 1957
Classis: Thero-Salicornietea Tx. 1955 ex Oberd. 1958
  Ass: Salicornietum prostratae Soo (1924) 1964 (syn. : Salicornietum europeae Soo 1945): 
In Serbia it is developed only in this locality.
  Ass: Salicornieto-Suaedetum maritimae continentale Knežević, Boža 1988: Also the 
only locality in Serbia.
 Ass: Suaedetum maritimae Soo 1927: 
  Subass: bolboschoenetosum prov. and 
  Subass.: asteretosum pannonicae prov. Čapaković 1984.
  Ass: Suaedeto-Kochietum prostratae Knežević, Boža 1988: It was recorded on the surface 
of only several square meters and composed of only 3 species.
According to the botanical literature, Common Glasswort Salicornia europaea and Annual Sea-
blite Suaeda maritima replace each other in the field. However, the special feature of the vegetation 
of Slano Kopovo is actually their specific combination. Therefore, in 1988 a special association 
Salicornieto-Suaedetum maritimae continentale was recorded scientifically for the first time. 
The association Suaedetum maritimae is characterized by increased general cover, which is related 
to the relative floristic richness of this phytocenosis. In smaller numbers it also includes species 
Salicornia europaea and Salsola soda. 
The association Suaedeto-Kochietum prostratae is floristically poor as it is made out of only three 
species: Suaeda maritima, Kochia prostrata and Puccinelia limosa.
The azonal marsh vegetation is developed in the shore zone of Slano Kopovo and is represented 
either by typical reed beds (ass. Scirpo-Phragmitetum phragmitetosum), or the subassociation 
bolboschoenetum, which indicates a lightly salty substrate or flooding water. In the half-dry period, 
after the retreat of flooding water from the coastal areas, when the water level in the bed of Slano 
Kopovo is still high, there is breaking of parts of the shore due to waves. Humans accelerate this 
process, either by passage of agricultural machines or herding the cattle over that area. In these 
places, water is somewhat shallower and saltier due to quicker evaporation, so in time there are 
overgrowths of the association Bolboschoenetum maritimi continentale (syn: Scirpetum maritime Tx. 
1937), that demands this type of habitat. 
The special characteristic of Slano Kopovo is the dominant halophytic (salina) vegetation. It is the 
component of biodiversity that makes the area recognizable in national and international scope. The 
main ecological factors, salt and water, directly or indirectly influence all the ecological parameters, and 
through that create the specific conditions for creation of the mentioned halophytic vegetation. It is 
351
tied to solonchak and composed out of succulent and in lesser measure half-succulent halophytes, so it 
belongs to the type of ancestral plant cover that already almost completely disappeared from the Panno-
nian area. These are the associations of various salina phytocenoses from the classes Thero-Salicornietea.
Flora
The plant species, cenoelements, belong mostly to annual, succulent halophytes. Depending on 
concentration of sodium-chloride in the substrate and the degree of its water content, that is, 
degree of salification process, 4 plant communities can easily be recognized in the field. Species 
characterizing the classis Thero-Salicornietea are among others Salicornia europaea, Suaeda maritima, 
Suaeda pannonica, and today they are real rarities. The species Suaeda pannonica is a Pannonian 
endemic species and is included in the red Book of Serbian flora, together with Salicornia europaea 
as a critically endangered taxon (Cr) (Stevanović 1999).
The species Salicornia europaea (Common Glasswort), due to its morphological features 
(succulent plant with no leaves) and dominance, determines the physiognomy of the association. 
This species is characteristic for the maritime salinas of the Mediterranean. As in Serbia it grows 
only on Slano Kopovo, where in a certain array of dry years it was threatened by lack of water, it is 
proclaimed a natural rarity protected by law. Besides it, as species specifically adapted to the extreme 
habitat conditions, there are euhalophytes Crypsis aculeata and Puccinella limosa (sometimes there is 
also Spergularia media). Before the soil become completely dry, Common Glasswort finishes its life 
cycle, and the role of builder of the scarce plant cover is taken by Annual Sea-blite Suaeda maritima. 
It appears fairly late, at the end of half-arid and beginning of arid phase (August-September). It 
spatially extends into the association of Common Glasswort and covers the habitats that are bare 
and well drained, as a second vegetation belt. When during the dry period water disappears, and the 
bottom of Kopovo becomes visible and covered with whitish, salty film, Annual Sea-blite makes a 
circle around this huge white depression. Suaeda maritima is on the red List of Serbian Flora.
The recorded flora of Slano Kopovo includes the Schwarzenberg’s Plaintain (Plantago 
schwarzenbergiana), a Transylvanian-Pannonian endemic species from the World red List of Plants 
(IUCN, 1998), which is included in the list of species of Fr Yugoslavia with international importance 
for preserving the global biodiversity (Stevanović and Vasić 1995).
Literature
Boža P. és Knežević, A. (1988): O rodovima Suaeda Forsk. 1775 i Oenothera L. 1753 u Vojvodini. – Biosistematika 
14(1): 17–22. Beograd. 
Čapaković, J. és Kujundžić, M. (1980): Salicornia europaea L. 1753 (Chenopodiaceae) u flori Vojvodine. – 
Biosistematika 6(2), Beograd.
Igić, r., Butorac, B., Knežević, A., Budak, V., Pekanović, V. és Vukov, D. (1998): review of Conservated Serbian 
Plants from Flora of Yugoslav portion of the Banat region. – S imp. International “Cercetarea Interdisciplinara 
zonala” Romania-Yugoslavia-Ungaria. Editia II-a, 11-12 decembrie 1997. Editura Mirton: 206–215, Timisoara.
Janjatović, V., Anđelić, M. és Merkulov, Lj. (1978): Suaeda maritima (L.) Dum. na slatinama u okolini Novog Bečeja. 
– Zbornik radova PMF-a Univ. u Novom Sadu, Ser. Biol. 8, Novi Sad.
Janjatović, V. és Anđelić, M. (1979): Prilog proučavanju ekologije Salicornia europaea L. na vlažnim solončacima u 
okolini Novog Bečeja. – Zbornik radova PMF-a Univ. u Novom Sadu, Ser. Biol. 9, Novi Sad.
Josifović, M. (szerk. 1970–1977): Flora SR Srbije, Tom I-IX, SANU, Beograd.
Knežević, A. (1990): Ekološka i biljnogeografska analiza flore slatina Banata. – Doktorska disertacija, PMF, Univerzitet 
u Novom Sadu, Novi Sad.
Knežević, A. és Boža P. (1987): Cenološka pripadnost vrsta Suaeda maritima (L.) Dum. i Suaeda pannonica Beck. na 
lokalitetu kod Melenaca (Vojvodina-Banat). – Zbornik Matice srpske za prirodne nauke 72: 123–134, Novi Sad.
Knežević, A. és Boža, P. (1988): Horološki, sinekološki i cenološki aspekt ekspanzije karakterističnih vrsta zajednica 
sveze Thero-Salicornion Br.-Bl. (30)33 Pign. 1953 u Srednjem Banatu. – Zbor. Matice srpske za prir. nauke 74: 123–
134 Novi Sad.
Knežević, A. és Boža P. (1990): Asocijacijski kompleks halofitske vegetacije na priobalju akvatorije rusanda kod 
Melenaca (Banat). – Zbornik radova Prir. mat. fak. Univerziteta u N. Sadu, ser. biol. 22: 73–77, Novi Sad.
Knežević, A., Boža P., Butorac, B., Pekanović, V., Igić, r. és Vukov, D. (1998): Halophytic vegetation of the Yugoslav 
portion of the Banat region. – Simpozion International “Cercetarea Interdisciplinara zonala” Romania-Yugoslavia-
Ungaria. Editia II-a, 11-12 decembrie 1997. Editura Mirton: 412–419, Timisoara.
Miljković, N. (1963): Karakteristike vojvođanskih slatina. – Savez vodnih zajednica Sr Srbije (posebno izdanje), Novi Sad.
Nadj Š. (1953): Arača. – Rad Vojvodjanskih muzeja 2: 85–91, Novi Sad.
Nejgebauer, V. (1954): Prilog poznavanju geneze slatina u Vojvodini. – Zbornik Matice srpske, serija za prirodne nauke 
5, Novi Sad.


Special Nature Reserve Slano Kopovo

Vidéki, Róbert

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
398
Kállay I. (1979): Aba. – In: Farkas Gábor (szerk.): Fejér megyei Történeti Évkönyv 13. – FML Székesfehérvár, pp. 17–40.
Kállay I. (1986): Előadások Sárbogárd múltjából. – Tudományos ülés 1. Sárbogárd.
Károlyi Zs. (szerk. 1974): A Balaton és szabályozása. – Vízügyi Történeti Füzetek. VizDok, Budapest 91 pp.
Kiss L. (1880): Adatok Tolna megye flórájához. – Természetrajzi füzetek 4: 202–209.
Lőkös L. (szerk. 2001): Diaria Itinerum Pauli Kitaibelii III. – Természettudományi Múzeum, Bp., 459 pp.
Marosi S. és Szilárd J. (szerk. 1967): A dunai Alföld. – Akadémiai kiadó, Budapest, 358 pp.
Minker R. (é. n.): A Sárvíz-szabályozás története 1700–1829. – Fejér Megyei Levéltár, Kézirattár 735.
Molnár G. (2003): A Tiszánál. – Ekvilibrium Kiadó, Zalkod, 192. pp.
Nagy L. (1972): Adatok Fejér megye történet-földrajzi névanyagához. – In: Farkas G. (szerk.): Fejér Megyei Történeti 
Évkönyv 6. – FML, Székesfehérvár, pp. 227–311.
Párniczky F. (1977): Pesty Frigyes helységnévtára, Fejér megye. – In: Farkas G. (szerk.): Fejér megyei Történeti Évkönyv 
11.  – FML Székesfehérvár, pp. 161–305.
Pénzes F. (1872): Fejérmegye gazdasági statisztikája 1869. évről. – Fejérmegyei Gazdasági Egyesület, Székesfehérvár.
Prokopp Gy. (1977): Bél Mátyás: Fejér Vármegye leírása. – In: Farkas G. (szerk.): Fejér megyei Történeti Évkönyv 11. – 
FML Székesfehérvár, pp. 83–117.
Széchenyi I. [(1846) 1991]: Eszmetöredékek, különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg. – Reprint: Alsó-Tisza-vidéki 
Vízügyi Igazgatóság, Szeged.
Szűcs S. (1977): Régi magyar vízivilág. – Magvető Kiadó, Budapest, 311 pp.
Takács A. A. és Takácsné Kovács A. (1999): A sárszentágotai Sós-tó vegetációtérképe. - Botanikai Közlemények 86-87: 
57–65.
Takács L. (1966): Lápi gazdálkodás és irtás a Kisbalatonon. – Néprajzi Értesítő 48: 167–196.
Virág Á. (2005): A Sió és a Balaton közös története 1055–2005. – Budapest.
Zichy J. gróf (1896): A Nádor Társulat monographiája. – Székesfehérvár.
I. MÉTA-TúRA 
2003. október 18–24.
A Kis-Balaton növényzete és tájtörténete
Vidéki Róbert
Általános táji jellemzés
A Kis-Balaton a Dunántúli-dombság része, ezen belül a Balaton-medence legkeletibb kistája, kiter-
jedése 150 km2. A térség sajátos arculatát keskeny, pannóniai agyagból, homokból és löszből álló, 
egymással párhuzamos, merev É–D-i irányú halomgerincek, a településekről elnevezett meridionális 
hátak jellemzik. A hátak között helyenként több km szélességű, hosszú laposok foglalnak helyet. Va-
lamikor itt függött össze a Balaton a Kis-Balatonnal, ma a Zala halad a Keszthelyi-öböl felé.
A Kis-Balatonból kiálló alacsony szigeteket pleisztocén folyóvízi-, esetleg futóhomok építi fel. A szi-
getek jellegzetesen É–D-i irányúak, az egykori meridionális hátak megsüllyedt maradványai. Jól látszik 
pl. a Kányavári-szigeten, ami a Zalavári-hát és a Balatonmagyaródi-hát között teremt összeköttetést.
Hidrológiai viszonyok
A Kis-Balaton a történelmi időkben a Balaton tartozéka volt, mesterséges vízimunkálatokkal a 19. 
század közepétől szakadt el attól végérvényesen. A vízrendezések, a lápos területek lecsapolása és a ki-
épített belvízlevezető csatornahálózat nyomán a nagy kiterjedésű, állandó felszíni vizek eltűntek. Ma 
a területre a nagy kiterjedésű, mesterségesen létrehozott nyílt vízfelszínek mellett a mesterséges csa-
tornák szövevényes hálózata jellemző.
A vizsgált terület vízutánpótlása részben csapadékeredetű, részben a Kis-Balaton medencéjét kö-
rülvevő magasabb területek felől természetes körülmények között egész évben áramló felszíni és fel-
szín alatti vízkészletből ered. A Kis-Balaton területére több felszíni vízfolyás érkezik. A legnagyobb 
folyó a Zala és a fontosabbak Ny-ról, a Bárándi-patak, a Kis-Zala, a Mekenyei-árok, a Kiskomáro-
399
mi-csatorna, a Radai-patak és a Szabari-patak. Állóvizei, amelyeket a Keszthelyi-öböl és a Balaton 
vízminőségvédelme érdekében alakítottak ki, a Hídvégi-tó (I. ütem) és a Fenéki-tó (II. ütem), amely 
korábbi, tényleges Kis-Balaton területén létesült. 
Főbb növényzeti típusok
Lebegő hínarasok: Az aljzathoz gyökérzettel nem rögzült, víz alatt vagy a víz színén úszó növények. A leg-
gyakoribb állományalkotó fajok a Ceratophyllum spp., Utricularia spp., Lemna spp., Stratiotes aloides.
Gyökerező hínarasok: Többnyire nagy termetű, gyökérrel rögzült hínárnövények többé-kevésbé 
összefüggő gyepje a víz felszíne fölé emelkedő szaporító szervekkel. Jellemző fajok a Nuphar lutea, 
Potamogeton spp.
Mocsári növényzet: Állandóan vagy legalább az év nagy részében vízzel borított vagy víztől befo-
lyásolt termőhelyek, amelyeket lágyszárú növényzet borít. A társulások szerkezetében a természetes 
kompetítor és a tág ökológiai valenciájú, stressztűrő szociális magatartástípusú fajok kerülnek túl-
súlyba. A társulásokat felépítő fajok száma több, mint a vízi növénytársulások esetében, a vízi nö-
vényszövetkezetekhez hasonlóan itt is többnyire egy domináns faj alkotja a társulást. Az egyes társulá-
sok és fajok által elfoglalt helyet elsősorban a víz- és talajviszonyok határozzák meg. A kiterjedésüket 
a meder mélysége és a part mentére telepített erdők nagyban meghatározzák. Változó szélességben 
kísérik a medret.
Nádasok: A tározó partja gyakran meredeken szakad le. A part meredekségétől, a part előtti me-
dermélységtől függően jelenik meg a mocsári növényzet. Ezekben egy vagy két gyengébben kifej-
lett alsóbb szintet találunk, amelyek a domináns fajok nagy versenyképessége miatt többnyire faj-
szegények. Fontosabb társulásalkotó fajok a Phragmites australis, Glyceria maxima, Schoenoplectus 
lacustris, Typha angustifolia, Typha latifolia. Az alsóbb szintek jellemző fajai a Lycopus europaeus, 
Mentha aquatica, Stachys palustris, Sparganium erectum, Polygonum amphibium, Carex elata, Carex 
acutiformis. A nádas állományokba gyakran behatolhatnak a lebegőhínár-fajok is.
Magassásosok: Sekély vízű vagy csak időszakosan vízzel borított területeken alakulnak ki társu-
lásai. Társulásukban valamelyik sásfaj dominál, de a nádasok, mocsárrétek, illetve láprétek elemei is 
gyakran előfordulnak. A magassásos állományokra jellemző a mozaikos elrendeződés. A legelterjed-
tebb társulás a magassásrét (Caricetum acutiformis-ripariae), melynek több szubasszociációja váltako-
zik. A magassásrét jellemző sásfaja a Carex acutiformis, ezt helyettesítheti a Carex riparia. A társulás 
kísérőfajai a Symphytum officinale, Lemna spp., Typha spp., Phragmites australis, Glyceria maxima, Iris 
pseudacorus, Lythrum salicaria, Carex gracilis, Salix spp. 
Mocsárrétek: A mocsárrétek friss vízellátású, üde talajú, nyáron kiszáradó higromezofil növény-
társulások. A Hídvégi-tó környékén a sédbúzás mocsárrét (Deschampsietum caespitosae) a jellemző. 
A társulások névadó, domináns fajai mellett jellemzőek az alábbi fajok is: Poa trivialis, Poa pratensis, 
Festuca rubra, Ranunculus repens, R. acris, Trifolium pratense, T. repens, Pastinaca sativa, Symphytum 
officinale, Cirsinum canum.
Fűzligetek: A fűzligetek közös jellemzője, hogy állományaikat évente többször is tartós víz borít-
hatja. Különböző fűzfajok (pl. Salix alba, S. fragilis) alkotják. Állományuk túlnyomó része telepített 
eredetű.
Láperdők: Lefolyástalan területeken kialakult fás társulások. Általában nádasokkal, zsombékosok-
kal vagy szórványosan gyékényesekkel érintkeznek. A Kis-Balaton területén a fűzláp (Calamagrosti-
Salicetum cinereae) és az égerláp (Alnetum glutinosae) fordul elő, több szubasszociációval képviseltetve 
magát. Mindkét társulás természetes állományai a töredékére estek vissza. 
Ligeterdők: Állományaik az előbbieknél magasabb térszínen találhatók, értékes, fajgazdag élő-
helyek. A Hídvégi-tó elárasztásakor nagy kiterjedésű állományaik kerültek kitermelésre. Egyetlen 
fajgazdag, értékes foltja maradt meg.
Telepített erdők: Az I-es ütem vizsgált szakaszát változó szélességben Salix alba, Salix fragilis, 
Fraxinus pennsylvanica, Fraxinus excelsior, Alnus glutinosa és ritkábban Quercus robur fajokból álló ül-
tevény kíséri végig a térszíntől függően. A partmenti többletvízhatásnak kitett terület mezőgazdasá-
gi művelésre alkalmatlan, de kedvező lehetőséget nyújt a nagy kiterjedésű papír- és farostlemezipari 
nyersanyagot szolgáltató puhafaerdők olcsó fenntartására. 
400
Tájtörténeti vonatkozások
A 18. századig a több, mint ötven km2 nyílt vízű Kis-Balatont száz km2-nél nagyobb kiterjedésű mo-
csár vette körül. Ebben az időben a Kis-Balaton a Balaton legnyugatibb medencéjeként annak szer-
ves része volt. A Balatonba torkolló Zala a korabeli térképek, leírások tanúsága szerint a Kis-Balaton 
területén „eltűnt a láp alatt”. Az Alsó-Zala völgyében a folyónak nem volt határozott partéllel elha-
tárolódó medre, a meder „láthatatlanná” vált. A Kis-Balaton közepén óriási víztükröt alkotva szét-
terült, és vize a beláthatatlan kiterjedésű mocsarakon, nádasokon keresztül, eliszapolódott ereken át 
szűrődött a Balatonba.
A szabályozások megkezdéséig az itt élő lakosság állattenyésztésből (rét- és legelőgazdálkodás), 
halászatból, pákászatból és földművelésből élt. A lakosság a mocsarak közötti száraz területeken élt, 
és az ármentes területeket, a rövidebben vagy hosszabban elnyúló, lösszel borított homokvonulato-
kat vagy földnyelveket használta fel a megtelepedésre. Földműveléssel csak kisebb – magasabban fek-
vő – területeken próbálkoztak. A fő gazdálkodási forma az állattenyésztés – elsősorban szarvasmarha 
– volt, amelyhez a területet az ártéri „bozótok” rovására terjesztették. Szénatermelés csak a berkeket 
közvetlenül szegélyező 50–100 m széles sávokban folyt. Az úthálózat és a lakótelepek is ezeken a 
dombokon alakult ki. 
Az I. Katonai Felmérés 1783-ban készült a területről. A Zala szabályozatlan medre D-DK-i irány-
ból közelíti meg a Zalavári-hátat, torkolata kiszélesedik. A közlekedési viszonyokat tekintve két pár-
huzamos postakocsiút vezetett Báránd, Szabar, Nagyrada, Kisrada érintésével az Alsó-Zalavölgy Ny-i 
peremén, valamint Zalavár (Lebuj), Hídvég és Magyaród érintésével a K-i parton (Zalavári hát). 
Hídvégnél a Zalán cölöphíd volt építve. Az Alsó-Zalavölgyön keresztül két töltött ill. dorong út 
kötötte össze az egymással szembe lévő településeket, nevezetesen Bárándmajort (ma újszabar) és 
Zalavárt, valamint Garaboncot Magyaróddal. A növényzeti képét nagy kiterjedésű mocsaras, vízállá-
sos helynek jelöli, amelybe néhány sziget ékelődik. Az É-D-i irányú Alsó-Zalavölgy két oldalán vol-
tak erdők. Az erdőknek két kategóriája különböztethető meg a térkép alapján. A világosabb színeze-
tű lehetett az égeres és füzes, míg a sötétebb színezetűek a keményfaligeterdők, valamint a magasabb 
térszíneken előforduló tölgyesek. A 18. századi térképen látható fás területek helyén ma vagy telepí-
tett állományok vagy szántóföld található. A kiterjedt mocsaras terület helyén húzódik nagyjából a 
Hídvégi-tó nyílt vízfelülete.
A 18. sz. állapotokról Szalós Mihály, a Zala Vízszabályzó Társulat igazgató mérnöke adott igen jó 
képet 1894-ben kelt műszaki leírásában: „1829 előtt, midőn a Zala Vízszabályzó Társulat alakult, a 
Zala egész völgye a Kis-Balatontól a kehidai töltésig náddal, sással, éger- és kőrisfákkal benőtt mocsár 
volt. Csak pár sziget magaslott ki ebből, és a partok mentén 50–100 méter széles sávokban rét- és 
legelőgazdálkodás folyt. Az egész berek csak téli fagyok alkalmával volt megközelíthető, nádlásra és 
faizásra használható. A Zala nyílt folyása 30-50 méter között változó szélességgel, sok helyt több ágra 
szakadva tekervényes volt. Néhol, különösen a zalavári és esztergályi határban, nyílt folyását veszítve, 
a folyó egész vize kilométeres szakaszon a láp alá bújt. Ártere 8000–8500 hold lehetett.” (Bendefy és 
V. Nagy 1969)
1829-ben megalakították a Zalavíz Lecsapoló Társulatot. A csatornázási munka 1836-ban indult 
meg, és kevés szüneteltetéssel 1865-ig tartott. 1874-ben újjáalakul a Zalavíz Lecsapoló Társulat – 
amely különösen 1886 után – a mocsarakat még kisebb területre szorította. A Kis-Balaton képe né-
hány évtized leforgása alatt alaposan megváltozott. A mocsarakkal borított nagy tér vízmentessé vált, 
eltűntek a berkek. A magaslatokat szántóföldekké alakították. A folyószabályozás magával vonta a táj 
átalakulását, a lakosság életmódjának megváltozását.
A 19. századi katonai térképeken már jól nyomon követhető a balatoni vízszintszabályozás hatá-
sára a Kis-Balaton nyílt vízfelületeinek csökkenése és elmocsarasodása. A Balaton vízszintjében ez a 
beavatkozás az 1820-as években egy méteres csökkenést, az 1836–66 közötti időszakban további 1,5 
méter csökkenést jelentett. Már az első vízszintcsökkentés és az azt követő száraz időszak elegendő 
volt a Balaton nyugati öblözetének lefűződéséhez, a Kis-Balaton kialakulásához. 
Szalós Mihály a továbbiakban azt írja, hogy: „Az 1836-tól 1866-ig tartó szabályozás következ-
tében a Zalavölgy képe egészen megváltozott. A mocsár vízmentessé lett, felszíne 1,0–1,5 métert 
sűllyedt, megtömődött, a szigetekből és magaslatokból szántóföldek, a nádasokból és a kiirtott éger-
fásokból rétek és használható fás-legelők lettek.” (Bendefy és V. Nagy 1969)
401
A III. Katonai Felmérést követő közel száz év jelentős változást eredményezett. Az úthálózat nagy-
jából ugyanazon a nyomvonalon fut, és a mocsaras területen keresztül vezető K-Ny-i összeköttetés 
még mindig nem állandóan járható. Lényeges változás, hogy a Zala medre már mesterségesen ásott 
mederben fut (Zala-csatorna). Az erdők a töredékükre estek vissza, bár a fontosabb erdőtömbök to-
vábbra is megvannak. Szembetűnő a mocsaras terület kiterjedésének visszaesése és a legelőterületek 
arányának megnövekedése. Az I. Katonai Felmérés csak egy csatornát jelzett (Határ-árok). A 19. szá-
zadra valamennyi településről kiindul a Zala-völgy irányába valamilyen csatorna. A települések körül 
megjelentek a szántók, amely a növényzet végérvényes átalakításának első jelei.
A Balatonról lefűződött Kis-Balaton mocsaras területeinek kiterjedése a kéziratos térképek és le-
írások alapján a jelenleginél jóval nagyobb volt. A leválasztás nyomán lehetővé vált az addig meder 
nélkül folyó Zala medrének kiépítése, töltésezése és a Kis-Balaton területére jellemző kiterjedt mo-
csárvilág lecsapolása. A Zalának szabályozásával, árvízmentesítésével és a lecsapoló csatornahálózat 
kiépítésével jelentős mértékben megváltozott a Kis-Balaton korábbi szerepköre. 
A 20. században a Kis-Balaton területének mezőgazdasági hasznosítására törekedtek, amely a le-
csapolási, meliorációs stb. munkák fokozódásában öltött testet. Az alacsony fekvésű, állandóan vagy 
időszakosan vízhatás alatt álló területet azonban a folyamatos talajvíz-utánpótlása, tőzegrétegeinek 
vízmegtartó képessége és mezőgazdasági művelésre való alkalmatlansága mentette meg a végleges fel-
számolástól.
A Keszthelyi-öböl vízminőség romlásának megszüntetése érdekében merült fel az addigra töre-
dékére zsugorodott kis-balatoni mocsárvilág újbóli elárasztásának és az eutrofizációs folyamatoknak 
a Keszthelyi-öbölből a mocsarakba való áthelyezésének ötlete. 1981-ben születik meg a Kis-Balaton 
Vízminőségvédelmi Rendszer (KBVR), amely a Zala torkolata előtt elhelyezkedő, a korábban kiszá-
rított természetes mocsaras, lápos öblözet helyén mesterségesen kialakított vízminőségvédelmi rend-
szer. Ezen rendszer elhelyezkedése és megvalósításának ideje alapján két ütemre bontható, amelynek 
az első, nyugati része, a Hídvégi-tó (KBVR I. ütem) néven 1985-től működik, amely a legnagyobb 
méretű tájátalakító hatás a területen. 
A Hídvégi-tó a Balatontól távolabb eső, a Zala folyásától nyugat felé, Zalavár, Esztergályhorváti, 
Zalaszabar, Nagyrada, Garabonc és Balatonmagyaród települések között kialakított, döntően nyíltvi-
zes területekkel borított vizes élőhely. A Hídvégi-tó helyén liget- és láperdőkkel, fűzlápokkal tarkított 
mocsár- és kaszálórétek, valamint szántók voltak. Az itt élő emberek munkája nyomán alakult ki ez 
a mozaikos táj. Az árasztással ezek megsemmisültek.
A Fenéki-tó 16 km2 területű ÉNy-i térsége, az ún. Ingói-berek részleges elárasztása, üzembehelyezése 
1992 végén kezdődött meg. A víz a jelenlegi állapotban az I. ütemből Balatonhídvégnél érkezik a II. 
ütembe egy zsilipen keresztül. A vízkormányzásnak megfelelően a makrovegetáció itt is jelentős át-
alakuláson, átrendeződésen ment keresztül. Ez az átalakulás egyaránt tartalmaz előnyös-, ill. a terü-
let növényzete szempontjából káros jelenségeket. A magasabbrendű vegetáció átrendeződése a tározó 
mentén kialakuló magassásosok, nádasok, hinarasok kialakulása, az inváziós (pl. magas aranyvessző, 
Solidago gigantea) és ruderális vagy a műszaki létesítményekhez kötődő gyomnövényzet terjedésében 
nyilvánult meg. 
Az erdőterületek aránya is lényegesen megváltozott a 18. század óta. A természetes erdők a táj ter-
mészetföldrajzi adottságainál és történeténél fogva kis kiterjedésűek voltak, jobbára a medence pe-
remén voltak találhatók. Az eltelt időszak folyamán visszaszorultak, korábbi kiterjedésük töredéké-
re esett vissza. A természetes erdőfoltok visszaszorultak a nehezen, túl költségesen lecsapolható mély 
fekvésű területekre. Ezzel párhuzamosan a vízügyi beavakozások nyomán keletkezett tározók körül, a 
meridionális hátakon nagy kiterjedésű ültetvények (éger, fűz, nyár, akác) jelentek meg.
A gyepek hasonlóan sokkal nagyobb kiterjedésűek voltak a jelenleginél. A réteknek, legelőknek 
és kaszálóknak kis hányada maradt meg természetközeli állapotban. A jóval magasabb értékesülést 
lehetővé tévő szántóföldi művelés a rét és legelő rovására növelte részesedését. Több mocsár- és pusz-
taréten ültetvényt létesítettek. Az ültetvények a parlagokhoz és a vonalas műszaki létesítményekhez 
hasonlóan jelentős gyomforrások. 


A Kis-Balaton növényzete és tájtörténete

Lelkes, András

Magyari, Máté

„Hol az a táj szab az életnek teret,
Mit az Isten csak jókedvében teremt”
Válogatás az első tizenhárom MÉTA-túrafüzetből
2003 – 2009
A kötetet szerkesztette:
Molnár Csaba – Molnár Zsolt – Varga Anna
MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátót
2010
402
I. MÉTA-TúrA 
2003. október 18–24.
Kis-Balaton
Lelkes András és Magyari Máté
A Kis-Balaton – mint önálló földrajzi tájegység – három különböző nagytáj találkozásánál fekszik. 
Maga a kistáj a Dunántúli dombsághoz tartozik, ezen belül a Balatoni medence része. Keleten a 
Marcali hát határolja, dél felől ujjszerűen kapcsolódik össze Nyugat-Belső-Somoggyal. Nyugatról és 
északról a Zalai dombság kistájai keretezik. Északkeleten a harmadik nagytáj, a Dunántúli-közép-
hegység határolja.
A terület jellegéből adódóan – a növényzet alatt – szinte mindenütt több méter vastag tőzeg képe-
zi a felszínt, csak a szigetek és hátak anyagát képezi homok és löszös homok. Jellemző talajtípusok a 
lápos réti és síkláp, valamint az öntéstalajok, a magasabban fekvő részeken az agyagbemosódásos bar-
na erdőtalaj, illetve barnaföld. Éghajlati szempontból a mérsékelten nedves típusba tartozik, a mér-
sékleten meleg, illetve a mérsékelten hűvös klímazóna határán. A Kis-Balaton medencéjét elsősorban 
a Zala folyó táplálja, időnként óriási árvizeket produkál, de szélsőséges vízjárás jellemzi a délről érke-
ző, csatornává alakított kisebb vízfolyásokat is.
A Kis-Balaton kialakulása elválaszthatatlan a Balaton mindenkori állapotától, mivel annak szer-
ves része, öble volt az 1922-ben elkezdett lecsapolások befejezéséig. Az 1700-as évek közepén még 
két nagyobb, nyílt vízű tó terült el a jelenlegi vízvédelmi rendszer keleti felén. Beszédes József 1833-
as keltezésű térképén már Kis-Balaton néven jelöli ezt az öblöt. A nyílt vízfoltok között nagy úszólá-
pok voltak, melyeket az egykori leírások szerint kaszáltak. A Zala völgye ekkor még kiterjedt mocsár 
volt, a széles völgytalpon a folyó állandóan változtatta a medrét. Az árvizeknek volt hová kiterülni-
ük. Az eróziós hatások ekkor még nem érvényesültek, mivel a domboldalakat mindenhol erdők bo-
rították, ami egyenletessé tette a lehullott csapadék távozását. Az apró falvak szántói a síkon vagy az 
enyhe lejtésű domboldalakon voltak, hordalék alig keletkezett. A rákóczi szabadságharc utáni idők 
jelentős változást hoztak. A lakosság növekedése egyre több mezőgazdaságilag művelhető területet 
igényelt, amit az erdők irtásával biztosítottak. Az 1770-es években a nagybirtokosok jelentős bevé-
telek reményében hatalmas erdőterületeket vágattak ki hamuzsírtermelés céljából. A domboldala-
kon felgyorsult az erózió, de ekkor még a hordalék a szabályozatlan folyó széles medrében rakódott 
le. 1829-ben érdekeltségi szövetség alakult a Zala folyó szabályozására, 1836-ban kezdték el a Zala 
mocsarainak a lecsapolását, melyet 1895-ben fejeztek be. A mesterséges medret keskenyre tervezték, 
hogy az árhullámokkal hozott hordalék ne ott rakódjon le, hanem a vízfolyás szállítsa tovább. Ezek 
után a Kis-Balaton nagyon gyorsan feliszapolódott, a nyílt vízfelületek lassan eltűntek. Az 1834-ben 
kezdődő hároméves szárazság tovább csökkentette a vízszintet, az úszólápok „leültek”. A Kis-Bala-
tonra hatással volt a Balaton vízszintjének a szabályozása is. 1858-ban kezdték el építeni a vasutat a 
Balaton déli partján, 1862-ben a téli jégzajlás megrongálta a vasúti töltést, a Vasúttársaság sürgette a 
Balaton vízszintjének a szabályozását, melyet rövid idő alatt végre is hajtottak: 1863-ban megnyitot-
ták a Sió zsilipet, a Balaton vizét a mai szintre süllyesztették. Ennek következtében a Kis-Balaton is 
közel egy métert apadt. 1922-ben megalakult a Kis-Balaton Vízrendező Társulat, mely egy csatornát 
kotort a korábbi mocsár közepébe, ezután a Zala ezen a csatornán szállította a vizet a Balatonba, a 
Kis-Balaton csak a csapadékból kapott vizet, de ezt a lecsapoló csatornákból a Zalába szivattyúzták. 
Az 1950-es években a Kis-Balaton és Hévíz közötti üde lápréteket is lecsapolták, tőzeget bányásztak 
rajta, feltörték, illetve erdősíteni próbálták.
A Kis-Balaton megszűnése éreztette hatását a Keszthelyi öböl vízminőségén. A kutatások kimu-
tatták, hogy a romlás egyik oka a Zala által a Balatonba juttatott tápanyag (foszfor és nitrogén). 
Az 1970-es években terv született a Kis-Balaton visszaállítására. A terv szerint a Zala vizével újra 
elárasztották a Balaton régi öblét és az egykori mocsarat. Pénzügyi okokból a beruházás két lépcső-
ben valósult meg, 1985-ben árasztották el az ún. I. ütemet (nyugati rész, korábban főleg rétek, szán-
tók és erdők borították), ezzel 1800 ha vízfelület keletkezett. Az elárasztást követő években hamar 
megjelent a természetes vízinövényzet, hatalmas területeket borított a nádas és a vidrakeserűfű-hínár. 
403
Az alga megjelenésével és a vízinövényzet eltávolítása miatt ezek hamar visszaszorultak. A keleti, na-
gyobb (kb. 5400 ha) ún. II. ütem egy részét 1992-ben ugyan elárasztották, de pénzügyi okok miatt 
tulajdonképpen ma is épülget, újabb tervek születtek és születnek, nincs végleges elképzelés a továb-
bi kialakításról. A II. ütem területét az elárasztás előtt mocsári vegetáció borította. Az egész éves és 
állandó vízszintű elárasztás miatt a bokorfüzesek megszűntek, a sásosok kipusztultak, ez a pusztulási 
folyamat ma is tart. Az elárasztott területet töltések határolják, ezért nincs a partokon szukcesszióra 
alkalmas terület.
Az elárasztást követően a 1957-ben kialakított Természetvédelmi Terület kibővült, megalakult a Kis-
Balaton Tájvédelmi Körzet, 14 500 ha-on, mely 1997-től a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része.
A Kis-Balaton területét borító vegetációt jelentős részében természetesen vízi- és mocsári társulá-
sok jellemzik. A csatornákat jellegzetes hínártársulások borítják. Nagy felületeket borít be szőnyeg-
szerűen a békalencsehínár, gyakran rencével együtt jelentkezve. Utóbbi állományai a semlyékes terü-
leteken is megtalálhatóak, csakúgy, mint a csatornákban is mutatkozó békatutajhínár. A süllőhínár, 
a tócsagaz, a tündérrózsa és a vízitök egyre nagyobb borítással terjeszkedik, a sulyom rohamosan ter-
jed. A hínarasok átrendeződéséhez hozzájárulnak az elszakadó és úszva „közlekedő” kolokánosok is. 
A Hévízi-tóból érkezett jövevényfaj, a tündérhínár (Cabomba caroliniana) a Hévízi-csatornán végig-
haladva a Zala medrében is sajnos egyre gyakoribb.
A Kis-Balaton vízügyi kezelése, a mérnöki vízrendezések és a 2. Tározó feltöltésének megkezdése 
erősen rányomta bélyegét a vízi és mocsári vegetáció állapotára. A vízállás eddigi emelése több száz 
hektárnyi nádas visszaszorulását eredményezte, annak szűrőhatását eliminálva. A további elárasztás 
és a vízállás mesterségesen magasan tartása hasonló folyamatokat eredményezhet a 2. Tározó déli te-
rületein is. 
A monodomináns nádasokon kívül találhatunk magassásos-nádast (a parti szegélyeken) és zsom-
békos-nádast (a belső láposodó területeken). A nádasok szegélyén illetve a nádasokban nem ritka az 
Urtica kioviensis, a Thelypteris palustris, a Lathyrus palustris. Ambivalens hatású a területen a rend-
szeres nádaratás. Gazdasági és természetvédelmi érdekek ütköznek, bár tény, hogy egyrészt jelentős 
szervesanyagkivonás történik a learatott nád kihordása által és a tűzkár esélye is csökken, de tény az 
is, hogy az aratógépek és a deponálás hatalmas, évek múltán regenerálódó taposási kárt okoz az ara-
tott területen és környékén. Ilyenkor a nád helyét gyakran az erőszakosabb gyékény veszi át, ha a nád-
aratógép mesterséges zátonyt emel a víz fölé, bokorfüzes telepedik meg rajta. Más esetekben inváziós 
növények törnek így utat a nádas belsejébe, tovább degradálva azt. 
Erősen visszaszorultak az értékes zsombéksásos állományok, részben a nádasodásnak és gyéké-
nyesedésnek, részben az emberi tevékenységeknek köszönhetően. A szárazodástól záródó semlyékek 
a bokorfüzesek megtelepedését is siettetik. A vízellátottságtól függően nagy területeken alakul ki he-
lyükön posványsásos vagy parti sásos állomány. 
A nádasokon és gyékényeseken kívül kisebb foltokban tavi kákával, egyes helyeken téli sással ta-
lálkozhatunk. A csatornák és nádasok szélén békabuzogányos, fogyatkozó kálmosos állományok, a 
sekély vízű vagy iszapos felületeken mételykórós társulások fordulnak elő. 2000-ben az iszapfelszínen 
felbukkant a Lindernia procumbens. A magasabban fekvő területeket elsősorban aranyvessző, pántli-
kafű, sédbúza, fehér tippan és réti csenkesz dominálta állományok borítják. A tippanos mocsárrétek 
jellemző védett faja a Cirsium brachycephalum. 
A töltésoldalak, töltéskísérő fasorok és peremerdők is tartogatnak meglepetéseket. A mocsár- és 
lápréteken kívül ezekben is megtalálhatjuk az Epipactis helleborine, a Cephalantera longifolia, a Listera 
ovata, az Orchis morio, az Orchis militaris, az Orchis laxiflora ssp. palustris, az Orchis laxiflora ssp. 
elegans, a Dactylorhiza incarnata példányait.
A fás társulások közül legjellegzetesebbek a fűzlápok, fűzligetek, illetve a még ki nem vágott tele-
pített égeresek, melyek értékét a láposodás növelheti.


Not a member yet

Irodalom, nemzet, identitás : A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson (Debrecen, 2006. augusztus 23–26.) elhangzott előadások

„Hadiállapot” a Tétényi-fennsíkon : Részletek egy 2003-ban készített kutatási jelentésből

Elsődlegességre utaló fajok az Alföld löszhátain (vázlat)

Szubjektív gondolat-töredékek a 2006-os gödöllői-dombvidéki élőhely-térképezés kapcsán

A Kállósemjén – Máriapócs – Kisléta térség mocsaras, lápos élőhelyei

A nyíregyházi Sóstói erdő

Special Nature Reserve Slano Kopovo

A Kis-Balaton növényzete és tájtörténete

Kis-Balaton

Tállya: Patócs-hegy (Hegyalja)

12,122

20,154