REAL-EOD

Bocsi, Veronika

Az idő a campusokon

Bálint, Csanád

"Mi" az avar?

Bitskey, István

Felekezetiség és identitástudat Magyarország kora újkori irodalmában

S. Varga, Pál

A valóság mint nyelvi konstrukció a 19. századi magyar irodalomban

Kiss, Csongor

Magyar himnusz : Isten, áldd meg a magyart!

Keresztury, Tibor

Petri György és a századvég magyar költészete

Jeszenszky, Sándor

JESZENSZKY SÁNDOR
A Műegyetem egykori ívlámpáinak tárgyi 
és képi emlékei
A villamosság első látványos alkalmazása a villamos világítás volt, nem sokkal a galván-elektromosság felfe­
dezése után. A fényforrás ívkisülés volt két szénrúd között. Humphry Davy mutatta be a villanyfényt a Royal 
Institution-ban, 1812-ben. Ez három hüvelyk (kb. 7,5 cm) hosszúságú kisülés volt két faszén rúd között, de a 
rudak elégtek, és a primitív elem néhány perc múlva lemerült. Az ívlámpa gyakorlati alkalmazása csak az 1840- 
es években kezdődött, amikor Bunsen és Grove nagyteljesítményű elemei és a gázgyári retorta-szénből készített 
tömör szénrudak 1-2 óra időtartamú világítást is lehetővé tettek. Kezdetben az ívlámpákat kézzel működtették, 
a kezelőnek állandóan utána kellett igazítania a beállítást. Az ívfény rendszeres alkalmazása szükségesség tette 
a lámpák automatizálását. Ez volt az első önműködő vezérlés az elektrotechnikában. A budapesti Műegyetemen 
működő ívfény Siemens lámpákból állt, de csak demonstrációs célokra használták. A 20. század elején a Mű­
egyetem új épületének világítása részben ívfényből, részben pedig izzólámpákból állt. Az elműlt 100 évből csak 
néhány alkatrész és fénykép maradt fenn. Ezek váltakozó áramú Bláthy ívlámpák voltak, melyeket Ferraris tárcsa 
vezérelt. Ez a tárcsa két indukciós motor közös rotorja volt, melyeket az ív mindenkori feszültsége működtetett. 
A szénrudakat összehúzták, ill. széttolták. Normális működés közben a nyomatékok egyensúlyban voltak, az ív 
állandó ellenállását biztosították.
A villamosság első látványos alkalmazása a villamos világítás volt. Röviddel a galvánelem, az első 
folyamatos áramot szolgáltató eszköz megalkotása után (1799) sikerült két szénrúd között vakító 
fényességű ívkisülést létrehozni. Humphry Davy (1778-1829) a Royal Institutionban 1812-ben 
három hüvelyk (kb. 7,5 cm) hosszúságú, több ezer gyertyafényű villamos ívet mutatott be. A ha­
tás rendkívüli volt, először sikerült a nappali fénnyel vetekedő mesterséges fényforrást készíteni. 
Feljegyezték, hogy az ívfény a gyertyák lángjának árnyékát vetette a falra! A faszén rudak azonban 
gyorsan leégtek és a primitív elemek pár perc alatt kimerültek. Az ívlámpa gyakorlati alkalmazását 
csak 3 évtizeddel később tették lehetővé a nagyteljesítményű Bunsen- és Grove-elemek (R óbert 
W ilhelm  Bunsen, 1811-1899, W illia m  R ó b ert G rove, 1811-1896), és gázgyári retorta-szén­
ből készített tömör szénrudak. Ezekkel már 1-2 óra időtartamú világítás is lehetséges volt. Az ív­
fény az esti ünnepi rendezvények látványossága lett, hasonlóan a barokk kor tűzijátékaihoz. Ezek 
még kézi szabályozású eszközök voltak, a kezelő előbb összeérintette, majd 2-3 mm-re széthúzta a 
szénrudakat, létrehozva az ívkisülést, majd üzem közben folyamatosan utánállította a leégő elekt­
ródokat [1].
A rendszeres alkalmazás azonban megkövetelte a lámpa automatizálását. Többen is szerkesztettek 
ívlámpa szabályozót, a legismertebbet Léon Foucault (1819-1868), a neves fizikus tervei alapján 
gyártotta Jules D ubosq (1817-1886) francia mechanikus 1848-ban. A rugós óraművel hajtott 
szerkezetet a lámpa áramával gerjesztett elektromágnes szabályozta, amely az áramot állandó ér­
téken tartotta a szeneket közelítő illetve széthúzó óraművek reteszelésével vagy kioldásával. Ez 
volt az elektrotechnika első zárt hatásláncú, negatív visszacsatolású szabályozója. Akkoriban a 
»regulátor” egyértelműen ívlámpát jelentett [2, 3]. így nevezte Iedlik Ányos (1800-1895) is, aki 
több ívlámpát is vásárolt Dubosqtól. Ezekből két fennmaradt darab a győri bencés gimnázium 
Jedlik-emlékszobájában van kiállítva. Valószínűleg Jedlikhez kapcsolódik az az ívlámpa is, ame­
59
10.23716/TTO.20.2013.08
lyet a közelmúltban egy törmelék konténerből mentett ki a Műegyetemen (a Budapesti Műszaki 
és Gazdaságtudományi Egyetemen) egyik fizikus kolléga
A Siemens gyártmányú lámpát a cég főmérnöke, Friedrich v o n  Hefner-Alteneck (1845­
1904) konstruálta az 1870-es évek elején [4]. Akkoriban Magyarországon szinte kizárólag Jedlik 
Ányos, a Tudományegyetem fizika professzora foglalkozott erősáramú elektrotechnikával és ív­
lámpákkal. Feltehetően ő szerezte be a lámpát, amely azután valahogy átkerült a Műegyetemre, 
ahol demonstrációs célokat szolgálhatott. Sajnos részletesebb adatokat a lámpa eredetéről és sor­
sáról nem sikerült találni, de tény, hogy a Műegyetemen került elő. Sikerült azonban restaurálni 
és a 2012-es ankéton működés közben bemutatni. Ez volt tehát a Műegyetem első ívlámpája, még 
a gázvilágítás korszakában.
A Műegyetem új, budai épülete már természetesen villanyvilágítással 
épült meg a 20. század elején. Akkor már kétféle villanylámpát hasz­
náltak: a külső térvilágításra és a nagyobb termek világítására ívlámpát, 
a munkahelyek, mérőműszerek, rajzasztalok, irodák világítására izzó­
lámpát. A kétféle lámpa még nem volt egymás konkurense, az ívlámpa 
túl erős lett volna egy kisebb térben, az izzólámpa túl gyenge nagyobb 
terület világítására. A helyzet csak 1906 után változott meg, amikor 
J u st S á n d o r  (1874-1937) és H a n a m a n  F eren c  (1878-1941) a budapesti 
Egyesült Izzóban megalkotta az első volfrámszálas izzólámpát. A to­
vábbfejlesztés során a volfrám izzólámpa már alkalmassá vált olyan vi­
lágítási feladatok megoldására, amelyek korábban csak ívlámpával vol­
tak lehetségesek, de az ívlámpák használata véglegesen csak az 1930-as 
években szűnt meg.
Ma már alig található adat arról, hogy meddig és hol használtak ív­
lámpát a Műegyetemen. Tárgyi emléke egy ívlámpa maradványa, ame­
lyet az egyetem archívumában őriznek. Sajnos csak a lámpa fém gyűrűbe 
foglalt üveg burája maradt meg, az is törött állapotban. A lámpa ennek 
alapján azonban azonosítható. Ganz gyártmányú, váltakozóáramú ív­
lámpa volt, rajza megtalálható a Ganz 1896. évi gyártmány ismertető­
jében [5].
1. kép. Siemens 
ívlámpa
3.kép: ívlámpa a Ganz katalógusban
2. kép: Ganz ívlámpa maradványa
a Műegyetem Archívumában
60
10.23716/TTO.20.2013.08
Nem véletlenül váltakozóáramú lámpát választottak, hiszen az egyetem Elektrotechnika tanszé­
kének vezetője Z ip ern ow sk y  K á r o ly  (1853-1842) professzor, a váltakozóáram úttörője, a Ganz 
villamossági osztályának alapítója volt. Az archívum fotótárában két olyan fényképet találtunk, 
amelyen ívlámpa van. Egyik az Elektrotechnika tanszék mérőtermének általános világítását adta, 
a mérőhelyek fölött pedig izzólámpák voltak. A másik egy műhely világítására szolgált, de a 
fényképen már ott is felbukkan a volfrámszálas izzólámpa.
4. kép: Mérőlaboratórium ív- és izzólámpa 5. kép: A Mechanikai Technológia gépműhely,
világítással az Elektrotechnika tanszéken ív- és izzólámpákkal
Feltételezhető volt, hogy az udvarokat is ívlámpával világították meg. Körüljárva az épületeket, 
valóban ívlámpák nyomaira bukkantunk. A központi (K) épület északi homlokzatán, az oldalbe­
járat felett, az első és második emelet közötti magasságban egy jellegzetes ívlámpa-tartó kar van. 
Ez biztosan ívlámpát tartott, mert csak a nagy fényerejü ívlámpákat helyezték ilyen magasra, 
nagy terület bevilágítására. Jó lenne ezt a tárgyi emléket megmenteni, kár lenne, ha a legközeleb­
bi homlokzat tatarozáskor törmelék konténerbe kerülne. A déli homlokzaton is megtaláltuk az ív­
lámpa tartó kar nyomát, de csak a nyomát. Az épület északi és nyugati homlokzatának sarkán ott 
van egy lámpa leeresztését szolgáló kézi csörlő felerősítésének nyoma. Ezt a csörlőt és a felette 
levő lámpát e sorok írója egyetemi hallgatóként még látta 60 évvel ezelőtt. Ugyancsak megvan­
nak a csörlő és a lámpa leeresztő drótkötél csigájának nyomai az egyik Stoczek utcai épületen. 
Milyen lámpák voltak ezek? A Ganz gyár és annak világhírű mérnök triásza, Z ip e r n o w s k y  K á ­
r o ly ,  D é r i  M ik s a  (1854-1938) és B l á t h y  O t t ó  T i t u s z  (1860-1939) a váltakozóáram úttörője
volt. Találmányuk, a transzformátor (1885) és 
a transzformátoros áramelosztás lehetővé tette 
a villamosenergia nagy távolságra továbbítá­
sát, nagy területek villamosítását. Ehhez azon­
ban váltakozóáramú fogyasztói készülékekre is 
szükség volt.
Korábban szinte kizárólag egyenáramot hasz­
náltak, egyenáramot adtak a galvántelepek, 
majd az azokat felváltó dinamók. T h o m a s  
A lv a  E d is o n  (1847-1931) kifejezetten gyűlölte 
a váltakozó áramot, az érdekszférájába tartozó 
Allgemeine Elektrizitäts-Gesellschaft (AEG) 
is egyenáramú rendszereket épített, W e r n e r
6. kép: Falikar a K-épületen S ie m e n s  (1816-1892) ötvezetékes egyenáramú
61
10.23716/TTO.20.2013.08
rendszere megalkotása után szintén az egyenáram mellett foglalt állást. A magyar feltalálóknak 
neves szakemberekkel szemben kellett bizonyítanunk a váltakozóáram elsőbbségét, és ehhez a 
fogyasztói oldal megnyerése is szükséges volt. Az izzólámpához az egyen- és a váltakozóáram 
egyaránt megfelel, de a váltakozóáramhoz újfajta ívlámpára volt szükség. Eleinte az egyenáramú 
ívlámpák módosított változatait használták, de a legjobb a B l á t h y  által konstruált, kifejezetten 
váltakozóáramra tervezett ívlámpa volt.
A kiinduló pont Bláthy 1889-ben szabadalmazott indukciós fogyasztásmérője volt. Ebben egy 
Ferraris-tárcsa ( G a l i l e o  F e r r a r i s ,  1847-1897) fordulatainak száma méri az elfogyasztott ener­
giát. Ez a tárcsa lényegében egy egyfázisú aszinkron motor forgórésze, amely mechanikus for­
dulatszámláló művet hajt. (Napjainkig is ezen az elven alapulnak az elektromechanikus fogyasz­
tásmérők). Bláthy a Ferraris-tárcsát használta motorként az ívlámpa szénrúdjainak mozgatására. 
A tárcsa két egyfázisú motor közös forgórésze. Az egyik állórészt az ív árama, a másikat az ív 
feszültsége gerjeszti. Az „áram motor” és a „feszültség motor” nyomatéka ellentétes irányú, ezzel 
az úgynevezett differenciál szabályozás valósul meg, a szeneket a két nyomaték különbsége, diffe­
renciája mozgatja. Egyensúlyi helyzetben a feszültség és áram viszonya konstans. A feszültség és az 
áram aránya az Ohm (G e o r g  S im o n  O h m , 1789-1854) törvény szerint az ellenállás. A differenciál 
szabályozó tehát nem az ív áramát vagy feszültségét, hanem ellenállását tartja állandó értéken. A 
gyakorlatban ez a szabályozási mód vált be legjobban.
Bláthy ívlámpa látható a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Elektrotechnikai Múzeumának 
kiállításán. Egy Bláthy-rendszerű, de AEG gyártmányú ívlámpa roncsaira bukkantunk a Paviai 
Egyetem lomtárában. Restaurálása után sikerült működés közben bemutatni a 2012-es ankéton 
[6].
7. kép: AEG ívlámpa rajza 8. kép: AEG ívlámpa bemutatása a
2012-es ankéton
Összegzésül megállapítható, hogy a budai Duna parti Műegyetem építésekor az akkor legkor­
szerűbb világítást szerelték fel, magyar gyártmányú ívlámpákkal.
62
10.23716/TTO.20.2013.08
IRODALOM:
[1] W. }. King: The Development of Electrical Technology in the 19th Century: 3. The Early Are 
Light and Generator, pp. 334-343., Washington, Smithsonian Institution, 1962.
[2] Offizieller Bericht über die Internationale Elektricitäts-Ausstellung (Redaction: W. v. Beetz, O. 
v. Miller, E. Pfeiffer), pp. 122-128., München, Autotypie-Verlag, 1883.
[3] Dr. L. Graetz: Die Elektrizität und ihre Anwendungen, 18. Aufl. 512-527., Stuttgart, Verlag von 
J. Engelhorns Nachf.,1917.
[4] A. Guillemin: A Mágnesség és Elektromosság , 708-709., 720-729., Budapest, a Kir. Magyar 
Természettudományi Társulat Kiadása, 1885.
[5] Ganz & Co AG, Elektrotechnische Abtheilung, Katalog 1896, 1. Theil, 61-63.,Budapest, Ganz 
kiadás, 1896. (A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Elektrotechnikai Múzeumának 
könyvtárában.)
[6] W. Beck: Die Elektrizität und ihre Technik, Bd. 3. 1278-1281., Leipzig, Ernst Wiest Nachf. 
Verlagsbuchhandlung G.m.b.H., 1906.
Képek:
1. kép: a szerző felvétele
2. kép: Műegyetem Archivuma, Danila Attila felv.
3. kép: Ganz katalógus, 1896, lásd: irodalom 5. tétel, Fig. 73., Fig. 74.
4. kép: Műegyetem Archivuma
5. kép: Műegyetem Archivuma
6. kép: a szerző felvétele
7. kép: lásd: irodalom 6. tétel, p. 1278, Abb. 883., Abb. 884.
8. kép: Fejér László felvétele
A szerző elérhetősége:
Dr. Jeszenszky Sándor
e-mail: sandor@jeszenszky.hu
63
10.23716/TTO.20.2013.08


A Műegyetem egykori ívlámpáinak tárgyi

és képi emlékei

Fundárková, Anna

Fazekas, István

Die weltliche und kirchliche Elite aus dem Königreich Böhmen und Königreich Ungarn am Wiener Kaiserhof im 16.-17. Jahrhundert

Gidó, Attila

Oktatási intézményrendszer és diákpopuláció Erdélyben 1918-1948 között

Ajkay, Alinka

Bajáki, Rita

EGY HIPOTÉZIS 
ÉS NÉHÁNY BIZONYSÁG
2005 kora tavaszán már javában folytak a kutatások Pázmány Tíz bizonyság1 című 
vitairatának jegyzetkötetéhez.2 Éppen a florilégium-vadászó stádiumban jártunk 
és azon gondolkodtunk, hol lehetne esetleg megtalálni a Pázmány által használt 
gyűjteményeket. Ekkor vetődött fel egy grazi kutatóút lehetősége. Reményked-
tünk ugyanis abban, hátha megtaláljuk a régi jezsuita könyvtár kötetei között azt 
a tökéletes florilegiumot, aminek a hivatkozásai teljesen megegyeznek Pázmány 
jegy ze teivel. Így az augusztust a grazi könyvtárban töltöttük Báthory Orsolyával. 
A vágyott loci communes ugyan nem került elő, mégis sikerült talán Pázmány keze 
nyomára bukkannunk.
Pázmány Péter második nyomtatásban megjelent magyar nyelvű vitairata 
a Tíz bizonyság, amelyet grazi tartózkodása alatt írt. Megjelenésének ideje 
1605 márciusa és októbere közé tehető.3 Műve megírása során Pázmány a grazi 
jezsuita könyvtár gazdag anyagát használhatta, feltehetően az ott meglévő köny-
vekből jegyzeteket készített magának, amelyeket később is tanulmányozhatott és 
felhasználhatott. A régi jezsuita könyvtár rekonstrukciója és vizsgálata ma már nem 
egyszerű feladat, ugyanis a Karl-Franzens-Universität könyvtárának mai állománya 
közé beosztották ezeket a köteteket is. A Pázmány által hivatkozott könyvek közül 
mára csak néhányat lehet teljes bizonyossággal beazonosítani. Közülük az egyik, 
Luther latin nyelvű összes műveinek Lufft-féle kiadása.4
A hétkötetes összkiadásnak több tomusában is találhatunk aláhúzásokat és 
marginális bejegyzéseket. A grazi egyetemi könyvtárban őrzött sorozatból egyedül 
1  A szöveg kritikai kiadása: PÁZMÁNY Péter, Az mostan támadt új tudományok hamisságának tíz nyilván-
való bizonysága és rövid intés a török birodalomrul és vallásrul (1605), s. a. r. AJKAY Alinka, HARGITTAY 
Emil, Bp., Universitas, 2001 (Pázmány Péter művei, 2). (A továbbiakban: PÁZMÁNY 1605/2001.)
2  A jegyzetkötet 2012-ben jelent meg. PÁZMÁNY Péter, Tíz bizonyság (1605): Jegyzetek a szövegkiadáshoz, 
szerk. AJKAY Alinka, közreműködők BÁTHORY Orsolya, VARSÁNYI Orsolya, Bp., Universitas–EditioPrinceps, 
2012 (Pázmány Péter művei, 5).
3  A dátum meghatározására lásd AJKAY Alinka, Pázmány Péter Tíz bizonyságának jegyzetkötetéről = 
Filo lógia és textológia a régi magyar irodalomban / Tudományos konferencia, Miskolc, 2011. május 
25–28., szerk. KECSKEMÉTI Gábor, TASI Réka, Miskolc, Miskolci Egyetem BTK, Magyar Nyelv- és Irodalom-
tudományi Intézet, 2012, 255.
4  Martin LUTHER, Omnium Operum Reverendi Domini Martini Lutheri, Doctoris Theologiae, I–VII, 
Witebergae, 1545–1557.
A
JK
AY
 A
LI
N
K
A
14 p Ajkay Alinka
a második kötetre5 mondhatjuk biztosan, hogy ez lehetett a Pázmány által is látott, 
forgatott példány. Ennek a könyvészeti adatai ugyanis pontosan megegyeznek a 
Tíz bizonyságban hivatkozott kötettel. Kilencvennégy különböző, hosszabb-
rövidebb mű olvasható benne, ebből Luther tizennégy írására hivatkozik Pázmány 
a Tíz bizonyságban. A kötetben végig aláhúzások vannak, valamint kilenc külön-
böző műnél marginális megjegyzéseket is találunk, összesen ötvenet. A bejegyzé-
sek zöme formálisan nagyon hasonlít Pázmány korabeli kézírásához, így akár ő is 
beleírhatta a kötetbe.
A margináliák szerzőségének a megállapítása egyáltalán nem egyszerű feladat, 
alapos vizsgálatot igényel. Néhol csak egészen rövid megjegyzéseket találunk, egy he-
lyen például a figyelemfelhívó két betűt („NB” = nota bene!), néhol viszont hosszabb 
citátumok olvashatók. A bejegyzések többsége a szerzőség tekintetében irre leváns, 
néhány esetben azonban elgondolkodtató. Annyi egészen bizonyosan azonnal meg-
állapítható, hogy a margináliák szerzője polemizál Lutherrel és tőle egyértelműen 
eltérő álláspontot képvisel. Néhány helyen mindössze a véleményének adott hangot, 
amikor ilyen megjegyzéseket olvashatunk Luther szövege mellett, hogy „O, nebulo!” 
„O, asine!” (Ó, te szamár!), vagy „superbia luciferiana” (azaz sátáni gőg). 
Van viszont olyan marginália is, amelyben a szerző értékelő megjegyzést tett a 
szöveg mellé. Ezek egytől egyig bíráló, negatív hozzászólások, amelyekkel Luther 
szövegét véleményezi. Például az Assertio omnium articulorum Martini Lutheri 
per bullam Leonis X. novissimam damnatorum című munkában – amely ennek 
a kötetnek a huszonötödik része – a 115. recto oldalon alá van húzva a követke-
ző mondat: „In omni opere bono Iustus peccat.” Erre a Luther-műre és a konkrét 
oldalszámra hivatkozik Pázmány 
is a Tíz bizonyságban.6 A főszö-
vegben azonban nem a latin mon-
datot idézi Pázmány, hanem lefor-
dítja: „Az igaz ember minden io 
cselekedetbe vetkezic.” Minden-
esetre már ennél az idézett mon-
datnál is elgondolkodtató lehet az, 
hogy erről az oldalról mindössze 
azt az egyetlen sort idézi Pázmány, 
ami az eredeti tomusban is alá van 
húzva. Emellett a mondat mellett 
olvasható a következő marginális 
bejegyzés: „ergo qui laudat deum 
peccat” (azaz: tehát, aki Istent 
5  Martin LUTHER, Omnium Operum Reverendi Domini Martini Lutheri, Doctoris Theologiae, Continens 
monumenta, quae de multis gravissimis controversis ab anno XX. Usque ad XXVII. annum edita 
sunt, II, Witebergae, per Ioannem Lufft, 1546.
6  PÁZMÁNY 1605/2001, 80, 303. jegyzet.
Egy hipotézis és néhány bizonyság p 15
dicséri, vétkezik). Természetesen nem Luther mondja ezt, hanem ez az olvasó és 
jegyzetelő megjegyzése. Hasonló értékelő, véleményező bejegyzést olvashatunk 
ugyanennek a Luther-munkának a pár foliummal hátrább következő oldalán, ahol a 
purgatóriumról fejti ki gondolatait. Ebben a szakaszban Luther arról beszél, hogy 
a purgatórium létezését nem lehet igazolni a Szentírásból. A 120. recto oldalon 
elmondja, hogy a pápista egyház – mind közül – a legszakadárabb, a purgatórium-
ból felbecsülhetetlenül nagy nyereséget húz. Itt Luther feltehetőleg a búcsúcédu-
lák árusítására gondolhat. En nek a résznek az aláhúzott sorai közül az utolsó: „Ego
tamen et credo purga to rium esse”. Ezt Pázmány a Tíz bizonyság főszövegében
is lefordítja: „nui luan iria
Luther, hogy eo a Pur-
gatoriomot, bizo nio son 
hiszi.”7 A Luther-szöveg 
mellett pedig az eredeti 
kötetben szintén az ol-
vasó véleményét tükrö-
ző marginália olvas ha tó: 
„Lutherus pur gato ri um 
ridet” (azaz Luther a pur-
gatóriumon nevet).
De a kötetben olyan 
margináliát is találunk, 
amely miatt jóval inkább 
feltételezhetjük Pázmány 
szerzőségét a bejegyzéseket illetően. A De libertate Christiana című munkában 
– amely ennek a tomusnak a második része – a hitről értekezik Luther. A 4. recto 
olda lon található egy marginális bejegyzés. Ez a marginália – „Sola fide iustificamur” 
– azért különösen érdekes, mivel ennek a mondatnak a szó szerinti fordításával 
kezdődik Pázmány munkájában az erre a pontosan meghatározott helyre történő 
hivatkozás.8 „Csak a puszta hit üdueosseges” kezdi az idézetet Pázmány, majd annak 
a mondatnak a fordításával folytatja, amelyik a marginália mellett olvasható közvet-
lenül, és amelyet a bejegyzés írója aláhúzott a szövegben. „Neque enim uerbum Dei 
operibus ullis, sed sola fide suspici et coli potest.” – mondja Luther. Pázmány pedig
a saját szövegét folytatja így: „Az Isten igheiet, nem cselekedettel, hanem csak csupan 
Hittel kel fogadnunc es tiztelnünc.” Ez az egyezés a Luther-kötetbe írott mar ginália 
valamint az aláhúzott szöveg és a Pázmány-szövegben lévő idézetek, fordítások között 
lehet az egyik bizonysága annak a dolgozatom elején megfogalmazott hipotézisnek, 
miszerint az ebbe a tomusba írott bejegyzések Pázmány Péter kezétől származnak.
7  PÁZMÁNY 1605/2001, 258–259, 1756. jegyzet.
8  PÁZMÁNY 1605/2001, 82, 326. jegyzet.
16 p Ajkay Alinka
Ugyanebben a De libertate Christiana című műben további aláhúzások és 
margináliák is találhatók, s mind a fenti gondolatmenetet (ti. hogy egyedül a hit 
üdvözít a cselekedetek nélkül) támasztják alá. A Luther-kötet ezen fejezetében 
még egyszer találunk olyan aláhúzott szakaszt (7. recto oldal), amelyikre pontosan 
hivatkozik Pázmány.9 Marginális bejegyzés is található itt, de csak a német kiadás 
foliószámát adja meg. Viszont az aláhúzott rész pontosan az, amelyet Pázmány bele-
fordít a saját szövegébe is és idéz: „Ex ijs clare uidere potest quilibet, quomodo 
Christianus homo liber est, ab omnibus et super omnia, ita ut nullis operibus ad 
hoc indigeat, ut iustus et saluus fit, sed sola fides haec omnia largitur abunde. 
[…] Quae stulticia pulchre figurata est in fabula illa, Vbi canis ina qua currens, 
et carnem ueram in ore gestans, deceptus umbra carnis ina qua parentis, dum 
eandem aperto rictu petit, ueram carnem simul cum imagine perdit.” – „Ezekbeol 
niluan lattiuc, hogy a kereztien szabados mindenbe, minden feoleot, vgy hogy 
nem szüksegh az eo üdueossegere, semminemü cselekedet, mert elegh erre az egy 
Hit: A ki pedigh cselekedeti altal, akar üdueozülni, vgy iar mint a mely úszo Eb, az 
arniekhoz kapuan, el eyti a csontot.”
A következő Luther-mű, amelyben számos bejegyzés és aláhúzás olvasható, a 
De captivitate Babylonica című. Luthernek erre a munkájára szinte folyamato-
san hivatkozik Pázmány a Tíz bizonyságban, négy fejezeten keresztül, a második 
résztől a hatodikig, összesen tizenegy jegyzetben. A hivatkozások többségében nem 
találunk pontos foliószámot, csak a Luther-mű alfejezeteinek címét adja meg. Ezek 
viszonylag rövid részek, kevés erőfeszítéssel visszakereshetőek a pontos helyek.
Például amikor Pázmány10 a szentségekről és a szentségek számáról értekező 
Luthert idézi: „Egy ideigh, vgimond Luther, most csak harom zentseget valloc, a 
kereztseget, a Paenitentiat, a kenieret, Noha a zent iras szerent szoluan, csak egy 
szentseget valloc.” Ennél az idézetnél mindössze annyi eligazítást ad Pázmány, hogy 
„De Captiuit. Babylon. initio.” S valóban, nem sokkal a mű kezdete után (a 66. verso 
oldalon keződik), a 68. recto oldalon meg is találhatjuk az idézett helyet. „Principio 
neganda mihi sunt septem sacramenta, et tantum tria pro tempore ponenda, 
Baptismus, Poenitentia, Panis […] Quanquam, si usu scripturae loqui uelim, […] 
Nunc de sacramento panis, omnium primo.” A pontos szöveghely megtalálásában 
segítségünkre lehetnek az aláhúzások, mivel ebben az esetben is éppen ez a hely 
van ilyenformán kiemelve az oldalon. És hasonló példát találunk néhány oldallal 
később: „A kereztsegh senkit megh nem igazit, es senkinek sem haznal, hanem csac 
a Hit üdueozit, zentsegh nekülis, Es igy nincz semmi küleombsegh az Vy, es oo 
testamentomi zentsegec keozt.”11 Itt is Pázmány mindössze annyit ad meg hivatko-
zásul, hogy „De Captiui. Babylon. cap. De Baptismo.” Ez a szöveg a 79. verso olda-
lon található aláhúzva a Luther-kötetben: „Ita baptismus neminem iustificat, nec 
19  PÁZMÁNY 1605/2001, 82, 327. jegyzet.
10  PÁZMÁNY 1605/2001, 193, 1203. jegyzet.
11  PÁZMÁNY 1605/2001, 195–196, 1226. jegyzet.
Egy hipotézis és néhány bizonyság p 17
ulli prodest, sed fides in uerbum promissionis, cui additur baptismus, haec enim 
iustificat, et implet id, quod baptismus significat. Fides enim est submersio ueteris 
hominis, et emersio noui hominis.”
Általánosságban tehát elmondható, hogy Pázmány igen alaposan ismerte ezt a 
hétkötetes összkiadást, tematikusan összedolgozta a különböző Luther-műveket,
és számos esetben ugyanahhoz a témához a hét kötet különböző tomusából hivat-
kozza meg Luther több művét is. Természetesen a Tíz bizonyság csak egyike 
a Grazban írott, kiemelt fontosságú Pázmány-műveknek. Nyilván többet is meg 
lehetne vizsgálni és szövegszerűen összevetni az idézett Luther-helyekkel, s akkor 
talán további, még meggyőzőbb érveket lehetne fölsorakoztatni amellett, hogy 
Pázmány jegyzetelt a grazi könyvbe. A kötetekben és a hivatkozásokban jól láthatjuk 
Pázmány munkamódszerét, miszerint a különböző műveket összedolgozta, kiegé-
szítette, s valószínűleg jegyzeteket is készíthetett belőlük magának, úgy, ahogyan az 
a florilégiumok esetében is feltételezhető. A grazi kötet margináliáit olvasva izgal-
mas felfedezés, ahogy ennek a félelmetes tollú, igen felkészült tudósnak az esetle-
ges keze nyomát érhetjük tetten, s bizonyságot szerezhetünk arról, hogy minden 
bizonnyal első kézből és alaposan ismerte kora kontroverz-irodalmát.



Egy hipotézis és néhány bizonyság

Not a member yet