REAL-d

Szabó, Ádám

”Quaestiones Valerianae” A belső valeriai katonai objektumok szervezési kérdései, az erődök szpólia-adatai és az újabb környei kutatások.

Vereckei, András

A ritmuszavarok és a szívelégtelenség pathogenesisével, diagnosztikájával és therápiájával kapcsolatos új eredmények

Balogh, Margit

Mindszenty József (1892-1975)

Fejős, Zoltán

Új helyek, új metaforák. Közelítések a jelenkor múzeumi etnográfiájához.

Mezősi, Emese

Endokrin diagnosztikai és prognosztikai faktorok klinikai alkalmazhatósága - útban a személyre szabott medicina felé

Csernus, Sándor

A feudális világ és a középkori modernség határán: Joinville és könyve (Elemzés és magyar kiadás) I-II.

Balázs, Judit

Bírálói vélemény 
 
Balázs Judit Ágnes „Öngyilkosság: mentális rizikófaktorok és prevenciós lehetőségek, különös 
tekintettel a gyermek- és serdülőkorra” című doktori pályázatáról 
 
Az öngyilkosság kérdésköre szűkebb és tágabb értelemben – utóbbiba beleértve a magyarul alig 
visszaadható „suicidality” összes elemét, a tényleges öngyilkossági kísérletektől az önkárosító 
viselkedésformák egész során át a távoli szuicid fantáziákig – a huszadik század eleje óta vált 
tudományos kutatások célpontjává. Az elmúlt 120 év alatt rengeteg adat gyűlt össze a jelenség 
feltételezett okairól és befolyásoló tényezőiről, de a jellemzően külön szálakon futó genetikai, 
neurobiológiai, pszicho(pato)lógiai és szociológiai kutatásokból máig sem sikerült egységes, 
bizonyítékokon alapuló képet alkotni. Ellenkezőleg, ezen a téren ma is egymás mellett élnek a 
különböző, egymással alig érintkező vagy éppen egymásnak ellentmondó, a döntően genetikai 
determinációtól (pl. Otsuka I et al: Scientific Reports 2017, 7: 3176) az öngyilkosságot csakis 
egyéni döntésen alapuló tudatos cselekvésnek, sőt alapvető emberi jognak tekintő megközelítésig 
terjedő (pl. https:// www.oxfordscholarship.com/view/10.1093/oso/9780190675967.001.0001/oso-
9780190675967), olykor végletes és/vagy erősen emocionális indíttatású feltevések. A fiatalkori 
öngyilkosság, illetve „szuicidalitás” körül különösen sok még a kérdőjel, amit jól tükröztek az 
elmúlt évek vitái, többek között az antidepresszívumok és a szuicid késztetések összefüggéséről 
ebben a korosztályban (pl. Friedman RA: N Engl J Med 2014, 371: 1666-1668). Ezért minden erre 
irányuló módszeres, elfogulatlan és tárgyszerű tudományos kutatás kiemelkedő jelentőségű és nem 
csak pszichológiai vagy pszichiátriai, hanem a legtágabb értelemben népegészségügyi szempontból 
egyaránt releváns. 
Balázs Judit Ágnes témaválasztása ennek megfelelően nagyon időszerű, fontos és mindenképpen 
üdvözlendő. Kutatásainak kiindulópontja az az alapfeltevés, hogy az öngyilkosság, ezen belül a 
fiatalkori szuicid viselkedés egyes rizikótényezői / protektív faktorai tudományos eszközökkel 
feltárhatók, esetenként számszerűsíthetők, és ismeretük segítheti célzott öngyilkosságmegelőző 
programok hatékonyságát. Mindezzel messzemenően egyet lehet érteni. 
A tekintélyes méretű és valódi nagymonográfia-formában megírt dolgozat 203 „nettó” szöveges 
oldalából 103 oldal részletezi a tudományos előzményeket, és kereken 100 oldal foglalja össze a 
saját kutatásokat. Az előbbihez 53 oldalon mintegy 540 tételt tartalmazó hivatkozáslista tartozik, 
ami egy kissé túlméretezett hatást kelt, különösen a szövegben több helyen előforduló redundáns 
(egy-egy állítás alátámasztására esetenként több sort kitevő, tucatnyinál is több címet tartalmazó) 
idézések miatt. Ez természetesen nem hiba, nagy áttekintő közleményekben máshol sem ritkaság, 
2 
 
hanem a „teljességre” törekvés méltányolható jele, de a máskülönben szép és stílusos fogalmazás 
ritmusát helyenként egy kissé megszakítja. Az eredeti kutatások pontos, és kivonatos formában is 
gyakorlatilag teljes körű bemutatása 37 már publikált saját közlemény anyagára épül, melyből 22-
ben Balázs Judit az első (és további tízben az utolsó) szerző. Ez a lista kizárólag a PhD fokozat 
elnyerése után megjelent közleményeket tartalmazza, közülük 18 lektorált nemzetközi, néhány 
kifejezetten élvonalbeli lapban jelent meg (mint pl. a Lancet). Ennek megfelelően a disszertáció 
ténylegesen egy nagyon jól megtervezett, hosszútávú és folyamatos kutatási program egymásra 
épülő lépéseinek sorozatát foglalja szerves egységbe. Ez egyben a dolgozat egyik kiemelkedő 
erőssége: mindvégig ugyanazon világosan megfogalmazott kérdések vizsgálata több oldalról, 
különböző – de egymással összehangolt – szempontok szerint, a klinikai megfigyelésektől a 
széleskörű pszichopatometrián át a gyakorlati programok hatásvizsgálatáig. 
Az alkalmazott módszerek (kérdőívek, skálák, standard interjúk) mindenben megfelelnek a mai 
nemzetközi gyakorlat élvonalának. A szerző maga ugyan szerénységből nem hangsúlyozza, de 
fontos tudni, hogy némelyik ilyen eszköz – mint például a standard MINI interjú – honosítása és 
hazai validálása éppenséggel az ő nevéhez fűződik. A vizsgált populációk megválasztása szintén 
előre átgondolt, a mintanagyságok megfelelő statisztikai erővel rendelkeznek; ez már előre jelzi, 
hogy a választott és esetenként „szofisztikált” statisztikai módszerek (mint például a többszörös 
mediátor modellek) is pontosan illeszkednek a kérdésfeltevésekhez. 
A dolgozat tartalmilag és formailag egyaránt kiemelkedő „műgonddal” készült: világos szerkezetű, 
tiszta és fegyelmezett logikát, példamutató alaposságot és rendszerességet tükröz, de mindezen túl 
esztétikai értéke is figyelemre méltó: nem csupán hibátlan, hanem könnyen olvasható és elegáns 
nyelvezettel íródott (a bíráló személyes véleménye szerint ezek a tulajdonságok összetartoznak). 
A bemutatott vizsgálatsorozat számos eredeti és fontos, több területen már eddig is nemzetközi 
érdeklődést kellett eredménye közül az alábbiakat tartom kiemelkedőnek: 
 Öngyilkossági kísérletet követően vizsgált major depressziós, illetve disztímiás felnőtt betegek 
többségének (71%-ának) aktuális depressziós epizódjaiban regisztrált legalább 3 hipomániás 
tünetet („kevert epizód”). Ez a szokatlanul magas arány bizonyítja, hogy a depressziós kevert 
epizód a szuicid magatartás egyik fontos rizikótényezője. 
 Igazolta, hogy gyermekekben és serdülőkben egyaránt mind a klinikai ADHD, mind a küszöb 
alatti ADHD tünetcsoport növeli a szuicid magatartás kockázatát, méghozzá nem közvetlenül, 
hanem a komorbid mentális tüneteken keresztül. Utóbbiak ráadásul az életkortól is függenek: 
gyermekekben főleg szorongásos zavarokat, serdülőkben inkább depresszív tüneteket vagy 
szerhasználati zavarokat jelentenek. 
 Kimutatta, hogy serdülőkben a klinikai ADHD és a küszöb alatti ADHD tünetcsoport egyaránt, 
és ugyanúgy közvetett úton (vagyis komorbid tüneteken keresztül) fokozza a nem-szuicidális 
3 
 
önsértések kockázatát. A közvetítő tünetcsoportok mindkét nemben főleg a hangulati vagy a 
pszichotikus tünetek, a szuicid viselkedésformák, de lányokban mindezek mellett az alkohol-
addikció is szerepet játszhat. 
 Az irodalomban elsőként igazolta, hogy a küszöb alatti depressziós tünetcsoportok serdülőkben 
akár háromszorosára növelhetik a szuicid magatartás kockázatát. A küszöb alatti szorongásos 
zavarok jelenléte hasonlóan, bár valamivel kisebb mértékben („csak” a kétszeresére) növeli a 
szuicid rizikót. Ez az eredmény a küszöb alatti szindrómák fontosságára hívja fel a figyelmet, 
ami egybecseng a mentális tünetcsoportok dimenzionális szemléletének világszerte erősödő 
tendenciájával. 
 Az „awareness” elvén alapuló öngyilkosságmegelőző program (YAM) hazai adaptációjával és 
annak kontrollált körülmények között igazolt hatékonyságával hozzájárult az ilyen programok 
bizonyítékokon alapuló alkalmazásához és továbbfejlesztéséhez. 
 
A pályamű egészének egyértelmű kiválósága, nemzetközi standardokkal mérve is vitán felül álló 
érdemei mellett néhány kérdés felmerül az olvasóban – többek között azért is, mert a szóbanforgó 
területeken ma még jóval több a kutatnivaló hipotézis, mint a szilárd bizonyítékokra támaszkodó 
konkrét ismeret. Főleg ezért kérdezem a pályázótól az alábbiakat: 
 A dolgozat 159. oldalán és 6. ábráján a hipomániás tünetek között felbukkan a szövegben és a 
táblázatokban addig nem (és a DSM5-ben sem…) szereplő „szétesettség” – ez mit jelent? 
 A bevezető értelemszerűen szól az öngyilkosság epidemiológiájáról, de abban valamiért nem 
kap hangsúlyt a globális szuicid ráta világméretű, közel 18%-os csökkenése az elmúlt 20 év 
alatt. A pályázó által is többször idézett WHO honlap szerint (ahol a 2019 májusában látható 
adatok némiképp eltérnek az általa megadottaktól) a világ országainak kétharmadában ez a 
csökkenés jelentős mértékű. Milyen tényezők (rizikó- vagy protektív faktorok) változásával 
hozná ezt összefüggésbe, ami támpont lehet a prevenciós programok tervezésében? 
 Az előzőt folytatva: a legszembeötlőbb kivétel az USA, ahol ugyanezen idő alatt a szuicid ráta 
markáns (kereken 30%-os) emelkedését észlelik. A kérdés ugyanaz: a különböző kutatók által 
felvetett magyarázatok közül (stagnáló életszínvonal, „értékvesztés”, a szociális média mint 
rizikófaktor…) melyiket tartja relevánsnak, prevenció szempontjából általános érvényűnek? 
 Konkréten: hogyan ítéli meg a szociális média szerepét a (főleg fiataloknak szóló) szuicid 
prevenció szempontjából a közeljövőben, és különösen Közép-Európában? Más földrészekhez 
képest (pl. Luxton DD et al: Am J Public Health 2012, 102: 195-200) ebben a régióban inkább 
rizikófaktort, vagy protektív tényezőt, esetleg terápiás/prevenciós lehetőséget lát benne? 
4 
 
 Eredményei azt sugallják, hogy a legtöbb ismert mentális tünetcsoport (depresszió, szorongás, 
pszichotikus zavar, ADHD, szerhasználat, stb) egyaránt fokozza a szuicid magatartás rizikóját. 
Ebből a szempontból tehát a pontos diagnózisnak (akár BNO, akár DSM5) mintha alig lenne 
szerepe és jelentősége... hogyan értelmezi ezt a kérdést? 
 Ugyancsak a saját eredményei erősítik meg azokat a legkülönbözőbb betegpopulációkban és 
pszichiátriai segítséget igénylő állapotokban egyre szaporodó megfigyeléseket, hogy a DSM5 
vagy a BNO „kanonizált” mentális zavarai mellett azok küszöb alatti tünetcsoportjai is nagyon 
hasonló jellemzőkkel (funkciócsökkenés, életminőségromlás, komorbiditás, szövődmények, 
öngyilkossági kockázat) járnak. A kategórikus diagnózisok határai tehát mintha nem lennének 
élesek. Ennek megfelelően a disszertációban maga is több esetben használja alternatívaként a 
mentális tünetcsoportok dimenzionális megközelítését. Mit gondol, milyen következtetésekre 
vezetne, ha saját adatait megkísérelné következetesen egy ilyen rendszerben (mondjuk egy 
„RDoC matrixban” – pl. Carcone D et al: Front Cellular Neurosci 2017, 11: 46) értelmezni? 
 A dimenzionális megközelítés ellenzői a „medikalizáció” veszélyére hivatkozva tiltakoznak a 
merev határok feloldása ellen. Véleménye szerint gyermek- és serdülőkorban nagyobb-e ez a 
kockázat, mint az időben felismert küszöb alatti tünetcsoportok adekvát kezelésével elérhető 
nyereség? 
 
Mindezek a kérdések valójában elméletiek és elsősorban a bemutatott eredmények értelmezésére 
vagy továbbgondolására vonatkoznak. A doktori mű mind tartalmában, mint jelenlegi formájában 
messzemenően megfelel az MTA doktoraival szemben támasztott követelményeknek, ezért azt 
bármilyen változtatás nélkül is teljes mértékben alkalmasnak tartom a doktori cím odaítéléséhez. 
Ennek megfelelően a nyilvános vita kitűzését a legkisebb fenntartás nélkül javasolom. 
 
2019 május 21. 
 
 
 
 
Bánki M. Csaba 
az MTA doktora 


Hungarian

Öngyilkosság: Mentális rizikófaktorok és prevenciós lehetőségek, különös tekintettel a gyermek- és serdülőkorra.

Kovács, László

A kiberbiztonság stratégiai megközelítése

Pál, Magda

Poliaminok szerepe a stressztűrésben és kapcsolata más védővegyületekkel gabonanövényekben

Enyedy, Éva Anna

Rákellenes fémkomplexek oldatkémiája és farmakokinetikai viselkedésüket befolyásoló tulajdonságaik

Not a member yet