REAL-d

Veres, Miklós

Nanokristályos gyémánt és más szénszerkezetek Raman-szórása különböző gerjesztő hullámhosszakkal

Balogh, György Tibor

Új lehetőségek hatóanyagok fizikai-kémiai jellemzésére a gyógyszerkutatásban

Forgács, Tamás

Történeti frazeológia

Dux, Mária

Nociceptív ioncsatornák és a kalcitonin gén-rokon peptid szerepe a trigeminovaszkuláris rendszerben - A migrén patofiziológiai folyamatainak állatkísérletes vizsgálata

Spéder, Zsolt

A hazai termékenységi magatartás nemzetközi összehasonlításban

Szakolczai, György

John Maynard Keynes, a nemzetközi gazdaság keynesi rendje és a Nemzetközi Valutaalap.

Földes, Gábor

A szívszöveti átépülés jelátviteli folyamatai

Jakab, Ferenc

Állatok által hordozott vírusok diverzitásának vizsgálata molekuláris biológiai, immunológiai és klasszikus virológiai módszerek alkalmazásával

Kálmán C., György

1
Válasz Angyalosi Gergely, Bókay Antal és Kulcsár-Szabó Zoltán opponensi
véleményeire
- a Sokféleség és gyakorlat című akadémiai doktori értekezésemről -
Tisztelt Bíráló Bizottság, tisztelt opponenseim, kedves kollégák,
Ha bírálóim kíméletlen, kegyetlen, kellemetlenkedő kritikával illették volna 
dolgozatomat, örömöm akkor is csaknem felhőtlen lenne. A szerzőnek ugyanis az egyik 
legnagyobb boldogság, ha szövege értelmezői egészen hasonlót gondolnak a műről, mint ő 
maga - egyszerűen szólva, ha úgy érzi, megértették. Ehhez képest másod- vagy harmadrangú 
kérdés, hogy mennyi és milyen hibát találnak az írásban. Igyekeztem világosan és áttekinthető 
logikával fogalmazni, opponenseim pedig kiváló szakemberek, akik megfogalmaztak bár 
hiányérzeteket, de tökéletesen értelmezték a szöveget - vagyis, hadd fogalmazzak óvatosan: 
úgy értelmezték, ahogyan én is tettem volna. Ez tehát, ismétlem, önmagában nagy öröm.
Angyalosi Gergely rendkívül pontosan és áttekinthetően rekapitulálja dolgozatom fő 
téziseit. Olyannyira nincs vitám vele, hogy azt kell mondjam: jobban tettem volna, ha rábízom 
ezt az összefoglalást ahelyett, hogy magam próbálkozzam vele. Véleményében elég kevés a 
kritikai elem, de opponensi kritikája lenyűgözően értő summázata a szövegnek. Hármójuk 
közül, úgy látom, az ő nyelvezete (teoretikus közelítése, problémaérzékenysége, kérdezési 
iránya) áll a legközelebb az enyémhez - de, úgy érzem, a másik két opponenssel sem állunk 
egymástól távol, egyáltalán nem; Kulcsár-Szabó Zoltán is, Bókay Antal is remek vitapartnerek,
ez abból is látszik, hogy teljesen tisztában vannak írásom gyenge pontjaival, és ezt 
következetesen és élesen teszik szóvá.
Az opponensek bírálatainak van egy csoportja, amelyre nehéz másként reagálni, mint a 
szégyen beismerésével. Kínos dolgok ezek - olyan hibák, amelyeket több odafigyeléssel, 
nagyobb műgonddal, kevesebb slendriánsággal ki lehetett volna küszöbölni. Szégyellem például
az Angyalosi Gergely említette Derrida-hivatkozást; merő hanyagság. Nem lett volna a 
dolgozatban hagyni azokat az ismétlődéseket, amelyekre Kulcsár-Szabó Zoltán figyelmeztetett
- ez kifejezetten kellemetlen. Bókay Antal pedig számtalan olyan hivatkozást ajánl a 
figyelmembe, amelyeket nem lett volna erőfeszítés beilleszteni az írásba, fejet hajtva ismerem 
2
el ezeket a mulasztásaimat. Ezekre a kifogásokra nem válaszolok külön-külön, de köszönöm 
őket, és nagyon is lényegesnek gondolom, hogy opponenseim megírták őket.
Az opponensek ellenvetéseinek túlnyomó többsége - úgy érzékelem -, pótlást, 
kiegészítést, hozzátételt várna el a szövegtől - vagyis nem ellentmondásokra, hibákra, esetleg 
logikai bakugrásokra figyelmeztet, hanem kisebb-nagyobb bővítések lehetőségére vagy 
szükségességére. Nem bagatellizálnám vagy relativizálnám ezeket a kritikákat, de mégis sokkal
megnyugtatóbbak, mint hogyha a csere alakzatát találnák fontosnak, vagy esetleg 
szószátyárságon értek volna, és a kihagyás alakzatát hangsúlyoznák.
Előrebocsátom, hogy a kiegészítések, pótlások iránti igényeket jogosnak gondolom, és 
amikor védekezem, egyúttal elismerem, hogy gyakran túlságosan szűkre szabtam a dolgozat 
hatókörét. Hadd kezdjem Angyalosi Gergely két kérdésével és kifogásával, amelyekre 
válaszolnom kell.
Angyalosi kifogásolja, hogy nem jelölöm meg pontosan, miféle tudományosság az, 
aminek a nevében, amihez képest imitációnak nevezem az irodalomelmélet tudományosságát. 
Ez jogos - ugyanakkor nagyon félrevitte volna a dolgozat gondolatmenetét, ha alaposan 
belemegyek a tudományelmélet kérdéseibe. Azt gondoltam, elég nyilvánvaló, hogy a 
meghatározások, következtetések, általánosítások, dedukciók és indukciók - meg még 
megannyi művelete annak, amit a 19. század vége óta tudománynak nevezünk - nagyon nagy 
nehézségek (és rendkívüli megnegdő módon) lenne csak számonkérhető az 
irodalomtudományon (és persze a szellemtudományokon általában). Igaz, ezt alátámaszthattam 
volna, és nem is lett volna bonyolult citálni néhány klasszikus tudományelméleti munkát - ezt 
talán nem kellett volna megtakarítanom, hogy világosabbá váljon, mire célzok. 
Ugyanakkor a logikai pozitivizmust mégiscsak emlegetem, mint aminek értelmében a 
hermeneutika (például a hermeneutika) aligha volna tudománynak nevezhető. Értem 
Angyalosi kifogását, hogy miért is kellene éppen ezt az irányzatot etalonnak tekinteni (ami 
kétségkívül csak egy, bár igen jellegzetes iskola, aminek a szellemtudományokról nem sok 
mondandója volt, a tudományok elméletéről azonban nagyon is sok). Értem a kifogást, de 
célom mindössze annyi volt, hogy megmutassam: van (legalább egy) olyan nézőpont, ahonnan 
tekintve kédésessé válik a hermeneutika tudományossága. Van olyan alaposan kidolgozott és 
sok-sok érvvel alátámasztott gondolati struktúra, amely kirekesztené (feltehetőleg) a 
szellemtudományok egész szféráját a tudományosság köréből.
3
De hát persze eszem ágában sincs magamnak is ezt tenni; és ha Angyalosi Gergely 
joggal figyelmeztet, hogy Gadamer már régen rávilágított a kétféle tudományosság 
különbségére, akkor hozzátenném, hogy jóval előtte már Dilthey is megtette ezt. 
Természetesen én is magaménak vallom azt a - ma már igazán közhelyszámba-menő - 
felfogást, hogy a tudományosságnak már értelme van a természet- és szellemtudományokat 
tekintve, mások a konvenciói, törvényei, működési feltételei.
Bókay Antal szintén tisztázatlanságot érzékel az irodalomelmélet kategóriája körül - és,
ahogyan Kulcsár-Szabó Zoltán is, figyelmeztet Paul de Man munkásságára: mindkét 
opponensem hallatlan tapintattal jelzi, hogy nem vetek számot sem az elmélettel való 
szembenállással, sem az elmélet ellen felhozott, már nem is olyan új érvekkel. Magyarán: az az 
elmélet-fogalom, amit használok, olyan kor terméke, amely már rég elmúlt - szándékosan 
túlélezve Kulcsár-Szabó Zoltán szavait, már rég nem az általam körvonalazott elmélet-fogalom 
áll a viták középpontjában.
Ez igaz.
Elismerem, hogy nagyon leszűkítő módon, és talán kicsit régimódian kezeltem az 
elmélet kategóriáját. Két érvet hoznék fel mentségemre. Egyrészt: szerettem volna úgy 
megfogalmazni valami általánosat az elméletről, hogy ne kelljen figyelembe venni a történeti 
változásokat; hogy nyugodtan extrapolálhassam az irodalomtudomány kezdeteitől jelen levő 
elmélet problémáit a későbbi korokra, és ne kelljen minduntalan módosítani a kézreálló 
meghatározásokat. Valahogy úgy, ahogyan irodalomtörténetről is hajlamosak vagyunk 
általánosságban és kvázi időtlen kategóriakánt beszélni, holott nyilvánvalóak a gyökeres 
változások. Másrészt: az "elmélet" - és nem "irodalomelmélet"! -, amiről már több mint 30 éve 
az amerikai és francia diskurzusban szó van, nehezen is azonosítható azzal az irodalomelmélet-
fogalommal, amit én használok: az irodalom tanulmányozásának önreflexiója, az eszközök, 
eljárások, szabályok, szokások folytonos felülvizsgálata, ellenőrzése. Igen, meglehet, ez 
veszített jelentőségéből, és - hadd legyek szubjektív - az az irodalomtudományos közeg, 
amelyben én szocializálódtam, jelentősen átalakult: az irodalomelmélet talán már nem is vonzó,
nem is igen művelik. Ugyanakkor jogosak opponenseim hiányérzetei: mind de Man, mind 
Knapp és Michaels (valamint a nyomukban járó viták) nagyon is megérdemeltek volna egy 
hosszabb kitérőt.
Egyet kell értenem opponenseimmel abban, hogy az a törekvésem, hogy tömör és 
célratörő legyek, azzal járt, hogy sok mindent kifejtetlenül hagytam, és számos esetben 
hiányoznak a példák, illusztrációk, elemzések. Sajnos, be kell látnom, hogy ebben is igazuk 
van. Kulcsár-Szabó Zoltán ezt a dolgozat számos részletével kapcsolatban és véleményének 
több pontján megfogalmazza. Legfeljebb mentegetőzni tudok: nem akartam semmiféle kitérőt 
4
tenni, és ezért - valóban - gyakran a rövidre zárást választottam, ami tényleg veszedelmesen 
közel került a leegyszerűsítő kávéházi csevelyhez. A szemléltetés gyakori hiánya annak a 
félelemnek az eredménye, hogy nehogy az érvelés anekdotikus legyen, nehogy felszínes 
példák tereljenek el a fontos általánosságoktól. Ez nem volt helyes. Bár valószínűtlen, hogy az
írásból valaha is könyv legyen, intelmeiket megfogadom, és ha egyes részei valamilyen 
formában napvilágot látnak, feltétlenül átdolgozom őket.
Ha jól értem, mindhárom opponensem elismeréssel fogadta a dolgozat végén szereplő 
avantgárd-elemzést - itt valóban sikerült elég közel hoznom egymáshoz a teoretikus 
kérdéseket és a "gyakorlati" (irodalomtörténeti, értelmezésbeli, kanonikus) problémákat, és 
ennek fényében elég világos, hogy mit kifogásolnak a korábbi fejezetekben. Való igaz - és 
ebben nem kevés szándékosság is volt -, példák és illusztrációk minimálisra szorításával 
szerettem volna először körvonalazni a teoretikus problémákat, és csak utána kimutatni 
mindezeket a konkrét anyagon - ez nem volt a legmegfelelőbb megoldás. Ha más miatt nem - 
a meggyőző erő szembeötlő hiánya miatt. Valóban, retorikailag jobb megoldás lett volna, ha 
minden ponton odafigyelek a "gyakorlati" vonatkozásokra, és bárhol, ahol csak lehetőség 
adódik, példákkal is alátámasztom az elméleti kérdéseket és válaszokat. Nagyon áttételesen és 
távolról ugyan, de a dolgozatnak ez a hiányossága azt tükrözi, hogy erősen foglya maradtam 
annak az irodalomelmélet-felfogásnak, amely túlságosan is autonóm létezést tulajdonít ennek a 
diszciplinának - mintha csak lehetne a tiszta teória területén mozogni. Pedig magam is tudom, 
hogy ez nem így van.
Bókay Antal néhány ponton fontos kiegészítéseket tesz - arra figyelmeztet, hogy nem 
térek ki fontos iskolákra, teoretikusokra, problémákra. Így említi Dilhey értelmezés-elméletét,
Gadamert, a dekonstrukciót, az olvasás fogalmát - és nem is sorolom. Igazat kell adnom neki. 
Nem mentség, hogy érintőlegesen, említés szintjén megemlítek ezek közül néhányat; csak 
felületesen és futólag kerülnek elő, bírálóm hiányérzete jogos. 
Bókay mintha átvette volna a dolgozat kérdező jellegét, amelyet minden opponensem 
(úgy látom, rokonszenvvel) regisztrál. Így aztán nem egy izgalmas kérdést is feltesz opponensi
véleményében, amelyekre csak részlegesen tudok válaszolni. Sok kérdése forog a teória 
pontosabb meghatározása körül, és örömmel olvastam Wlad Godzichra hivatkozó fejtegetését a
teória eredeti jelentéséről. Sok kérdésére összefoglalóan épp ez alapján tudnék válaszolni - 
hogy tudniillik "a részvétel, a performatív aktus" volna az elmélet lényege - vagy, kicsit 
földhözragadtabb megfogalmazásban, a praxis, a tevékenység és funkciója, a társadalmi 
kommunikációban betöltött szerepe, amire dolgozatom nem egy helyen utal. Hogy kik, 
hogyan, mire használják azt, amit ők, kortársaik vagy utódaik teóriaként azonosítanak. 
Teljesen igaza van Bókaynak, amikor emlékeztet arra a háttér-irodalomra, ami a dolgozatból 
5
(habár nem a látókörömből) kimaradt; úgy láttam, a feldolgozott irodalomelméleti anyag elég 
problémát, kérdésirányt, paradoxont szolgáltat, nem érdemes további frontokat nyitni. Nem 
biztos, hogy helyesen gondoltam.
Mint az eddigiekből látható, igazi vitába nem bocsátkozom opponenseimmel; 
kifogásaikat, ellenvetéseiket, kérdéseiket elfogadom, nem találtam olyan pontot, ahol 
bármelyikük véleményével szembe akarnék szállni. Ez nyilván csalódást kelt, és nekem sem 
kellemes pozíció - szívesen érveltem és cáfoltam volna, ehelyett inkább csak elismerem a 
bírálatok jogosságát, és védekezem. Őszintén örülök, hogy írásomat minden hibájával és 
hiányosságával együtt elmemozgatónak tartják; és remélem, valamilyen formában majd együtt 
gondolkodhatunk a megfogalmazott kérdéseken.
Kálmán C. György


Sokféleség és gyakorlat.  Az irodalomelmélet és az irodalomtudomány néhány területének kapcsolata

Varga, István

A közúti járműforgalom becslése és irányítása

Not a member yet