PPKE Repository of Dissertations (Pázmány Péter Catholic Univ.)

Varga Ádám

Hungarian

A helyi önkormányzáshoz való jog alapvető kérdései

Szlifka Gábor

A hozzáadottérték-adó jelene és jövője Európában

Szalagyi Csilla

Takács Zsuzsa költészete

Molnár Ildikó

Bezártságélmény és alkotói szabadság

Czene-Polgár Viktória

Pénzügyi bűncselekmények megítélése és felderítése 1945–1956 között

Velkey György László

 
 
 
 
Velkey György László 
 
 
 
Az „irodalmi öntudat” szerkezete és változásai az 1960-as 
években 
 
Doktori (PhD) értekezés 
 
tézisek 
 
 
 
 
 
 
 
 
Pázmány Péter Katolikus Egyetem 
Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar 
Irodalomtudományi Doktori Iskola 
A Doktori Iskola vezetője: Dr. Hargittay Emil 
 
 
 
 
Témavezetők: Dr. Bazsányi Sándor és Dr. Hidas Zoltán 
 
 
  
 
 2 
1. a kutatás előzményei, problémafelvetés  
 
Jelen dolgozat az 1960-as évek magyar irodalmát vizsgálja. 
A vizsgálat középpontjában az irodalomról szóló diskurzus áll. A 
magyar irodalomértelmezés – amelybe az angolszász kritika 
értelmében jelen vizsgálódás során beleértjük az irodalomtörténeti, 
irodalomtudományos és kritikai teljesítményeket – a 20. század 
második felében három olvasási mód dialektikus egymásra 
következését mutatja. A korábbi évtizedek marxista monopóliumának 
externalista irodalomértelmezését a tiszta irodalomba vetett hit és az 
internalista olvasási mód követte, a legutolsó időben azonban a 
kultúratudományos fordulat jegyében egyre nagyobb teret nyernek 
azok az értelmezői teljesítmények, amelyek az alkotások, szerzők, 
irányzatok vagy műfajok – tehát a tágan értett irodalmi mű – 
kontextusát helyezik a figyelem középpontjába. Vizsgálódásunk a 
marxista monopólium érvényvesztésének és az internalista olvasási 
mód kiépülésének időszakára irányul.  
Kutatásunk elméleti-fogalmi alapját a Pierre Bourdieu 
mezőfogalma, valamint a Niklas Luhmann által kidolgozott 
művészetautonómia-értelmezés adja. Az irodalmi autonómia fogalmát 
a dolgozatban nem a heteronómia ellenfogalmakánt értelmezzük, 
hanem olyan beállítódásként, amely a mindenkori értelmezői 
diskurzusban bontakozik ki, és nem kizárólag az irodalomtörténeti 
egységhez tartozó belső sajátosság, hanem az értelmező 
önreferenciális diszpozíciója által is meghatározott minőség. Ezt 
nevezzük a dolgozatban az autonómia másodlagos értelmének, amely 
 
 3 
egyszerre tartozik a műhöz és az értelmezéshez, másként fogalmazva: 
mű és értelmező dialógusában képződik meg. Az autonómia fogalma 
ebben az értelemben azt fejezi ki, hogy az adott értelmezői 
tevékenység számára önérvényű, önmagából magyarázható, 
önmagában megérthető jelenségnek tekinthető-e az irodalmi 
műalkotás. Bourdieu mezőfogalma éppen arra szolgál, hogy a 
foucault-i episztemé-fogalomban még tételezett autonómiát 
kérdőjelezze meg, hogy kivezessen a diskurzus belsejéből és kijelölje 
azt a pontot, amelyről az értelmezhető, magyarázható, tudományosan 
tárgyalható. 
Luhmann rendszerelméleti művészetértelmezése 
szempontjából az autonómia elsődleges értelme nélkülözhetetlen. A 
rendszer autonómiája azonban nem jelent internalista olvasatot, 
szociális rendszerként ugyanis a műalkotás az őt körülvevő 
diskurzussal együtt válhat kutatás tárgyává. A szociális rendszerek 
működési módja ugyanis a kommunikáció. A Luhmann-féle 
elsődleges autonómiafogalom ugyanis lehetővé teszi, hogy egyszerre 
nyissuk ki az irodalmi mű társadalmi-értelmezői kontextusát, és 
tételezzük a mű és kontextusa közötti dialógust olyan rendszerként, 
amely önmagáról is tud és állít valamit. Amikor a dolgozat címében 
az irodalmi öntudat fogalmát használjuk, erre utalunk. Vizsgálatunk 
tárgya, hogy miként tekint magára az irodalom mint rendszer. Hogyan 
változnak az önmagáról alkotott fogalmai. 
Az irodalom önmagára vonatkozó diskurzusát vizsgálva a 
korszakban elsősorban annak volumene szembeötlő. Az évtized 
alapvető elméleti műfaja a vita A viták jelentős része magára a 
 
 4 
kritikára vonatkozik Az irodalomkritika és az irodalomkritikáról szóló 
kritika kiemelt jelentőségét mutatja az a tény is, hogy a Magyar 
Szocialista Párt Központi Bizottsága a Kádár korszak első felében két 
dokumentumot is készített ebben a vonatkozásában: 1961-ben a 
Irodalomkritikánk néhány fogyatékosságáról. szóló „téziseket”, 1972-
ben pedig az Az MSZMP közpinti bizottsága kultúrpolitikai 
munkaközösségének állásfoglalása irodalom- és művészetkritikánk 
néhány kérdésében című számvetést. A két dokumentum nagyjából 
kijelöli vizsgálódásunk hatókörét, amely túlterjeszkedik az évtized 
tényleges határán. Az 1961-től 1972-ig tartó időszak elhatárolása 
irodalompolitikai megfontolásokból is jól megalapozható: ’61 végétől 
„konszolidálódott” az irodalmi élet, ekkor épült ki az Aczél-szisztéma, 
és utóbbi az 1972-es „visszakeményedésig” maradt érvényben.  
  
 
 5 
 
 
2. a követett módszertan 
 
Kutatásunk tematikus viszonylatban az irodalom és a 
szociológia határterületén helyezkedik el: az irodalomértelmezés 
kultúratudományos fordulatához kapcsolódva az irodalmi művek 
kontextusára, szűkebben az irodalmi műveket körülvevő értelmezői 
diskurzus természetére terjed ki. Nem vállalkozunk a korszak egészére 
kiterjedő történeti nagyelbeszélés megalkotására. Ehelyett három 
egymástól markánsan különböző területet választottunk ki, amelyek 
az irodalomértés egy-egy aspektusához kapcsolódnak.  
Munkánkra igaz, amit Max Weber állít A 
társadalomtudományos és társadalompolitikai megismerés 
objektivitása című tanulmányában. „A kulturális életnek – mondja 
Weber – […] nem létezik tökéletesen »objektív«, ama különös és 
»egyoldalú« szempontoktól független tudományos elemzése, amelyek 
alapján – kimondottan vagy hallgatólagosan, tudatosan vagy 
tudattalanul – e jelenségeket kutatás tárgyává tesszük, elemezzük és 
bemutatásukkor tagoljuk”. Ebben az értelemben mi is vállaljuk 
egyoldalú szempontjainkat és az objektivitás hiányát. 
Meggyőződésünk ugyanis, hogy a történelmi múlt és a társadalmi 
valóság csak efféle „ideáltipikus konstrukciókban” férhető hozzá, 
hogy a múlt megértése csak problémák közötti gondolati 
összefüggések megalkotásán keresztül lehetséges. 
 
 6 
Mindhárom vizsgált diskurzus egy jól körülhatárolható 
szövegkorpuszt képez, amelyet intenzív elemzésnek, szoros 
olvasásnak vetünk alá. Az irodalmi rendszer működését, közelebbről: 
az irodalmi öntudat szerkezetét vizsgáljuk tehát, az irodalomról szóló 
direkt vagy indirekt megnyilatkozásokat elemezzük és nem azokat a 
személyeket és csoportokat, akik részt vesznek az irodalomról szóló 
kommunikációban. Mindez nem jelenti azt, hogy ne tartanánk 
érvényesnek a politikai alapú vagy a személyes történetekből kiinduló 
értelmezéseket, hogy ne fogadnánk el a vizsgált korszaknak az 
elnyomás–felszabadulás vagy a kollaboráció–ellenállás 
dichotómiáiból kiinduló leírásait. Annyit állítunk csupán – és ez 
vizsgálódásunk axiómája –, hogy az általunk vizsgált időszakban, az 
1960-as években rendelkezésre álltak azok az autonómiafeltételek, 
amelyek közepette legitim az irodalom rendszerként való értelmezése. 
Ez a korszak politikai és történeti viszonyainak vonatkozásában – 
amint Luhmann alapján fentebb bemutattuk – nem erős állítás. 
Azt vizsgáljuk a választott diskurzusokban, hogy miként változott az 
irodalmi művek befogadása akkor, amikor a korábban domináns 
marxista esztétika fokozatosan érvényét vesztette. A diskurzusok 
vizsgálatával nem célunk az 1960-as évek rendszeres 
értelmezéstörténetének megírása. Eltekintünk a kor legfontosabb 
esztétikai-irodalomelméleti műveinek elemzésétől. Ehelyett az 
irodalomról való gondolkodás „alulnézetét” vizsgáljuk meg. Ez 
nemcsak szabadon választott módszertani döntés, hanem a tárgy: a 
’60-as évek is megköveteli ezt a nézőpontot. Az irodalomelmélet és 
esztétika „magaslatai” ugyanis sokkal erősebb kiadói szabályozás 
 
 7 
hatálya alá estek. Másrészről pedig nem is váltak meghatározóvá 
nagy, irodalomelméleti-esztétikai narratívák ebben az időszakban. Az 
irodalomértést korábban szinte teljesen meghatározó lukácsi esztétika 
kései monumentális megfogalmazása is viszonylag visszhangtalan 
maradt, terméketlennek bizonyult. Mondhatjuk tehát, hogy ez az 
időszak egyébként is elméleti középpont nélküli. Ezt mutatja, hogy a 
’60-as évek tisztán elméleti diskurzusa – ne feledjük, ez a korszak a 
permanens irodalmi viták ideje – szintén erősen ideologizált volt – 
egyetérthetünk az ezeket leértékelő kijelentésekkel –, különösen az 
évtized első szakaszában, s a legritkább esetben vezetett bármilyen 
„eredményre”. 
Megközelítésünk számára sokkal kecsegtetőbb az irodalomkritikai 
diskurzus vizsgálata. Az irodalomkritika a hegemónnak nevezett 
irodalompolitikai térben nagy jelentőséget kapott, hiszen a tűrt 
műveket a kritikai diskurzusnak kellett „elhelyeznie”, megfelelő 
bírálatban részesítenie. Ez az elhelyezés nem az egyes kritikákra, 
hanem az egy adott műről kibontakozó kritikai diskurzus egészére rótt 
kötelezettségeket. Tanulságos lehet tehát a diskurzusok áttekintése 
abból a szempontból, hogy milyen „passzív esztétikák” mutathatók ki 
belőlük. 
  
 
 8 
 
 
3. az új eredmények 
 
Az irodalomkritika a hegemónnak nevezett irodalompolitikai 
térben nagy jelentőséget kapott, hiszen a tűrt műveket a kritikai 
diskurzusnak kellett „elhelyeznie”, megfelelő bírálatban részesítenie. 
Ez az elhelyezés nem az egyes kritikákra, hanem az egy adott műről 
kibontakozó kritikai diskurzus egészére rótt kötelezettségeket. 
Tanulságos lehet tehát a diskurzusok áttekintése abból a szempontból, 
hogy milyen „passzív esztétikák” mutathatók ki belőlük. A kritikai 
diskurzus diszpozícióváltozásai elemzéséhez két regény recepcióját 
foglaljuk össze. Fejes Endre Rozsdatemetője és Konrád György A 
látogató című műve azért indokolt választás, mert mindkettőt 
különösen nagy vita követte.  
A Fejes-regényről kibontakozó kritikai diskurzus 
legfontosabb ideológiai-esztétikai elemei a referencialitás, az 
eszkatologikus szemléletmód és a pártos frazeológia. A recenzensek a 
szocialista nyilvánosság természetes képviselőiként az ábrázolt 
regényvilág valóságviszonyait vizsgálják, s az azok mögötti szerzői 
célt keresik. Mivel az ábrázolt valóság negatív, így nyilván kell lennie 
egy elhallgatott szerzői célnak: ez pedig a változás sürgetése. Ez az 
ideológiai-esztétikai diszpozíció feszültségben áll azzal, hogy az 
elemzés számára a szerzői szándék elhallgatása és a hozzá kapcsolódó 
ironikus-szűkszavú elbeszélésmód nem negatívum, bár a stílusból 
fakadó hatás nem kap külön esztétikai értelmezést. Tehát az eddig 
 
 9 
olvasott kritikák két síkon működnek: a megfelelő módon helyre 
teszik Fejes regényét, közben viszont – más elvek, más olvasási 
módok alapján – lelkesednek is érte. Ebből kiindulva kettős kritikai 
beállítódást állapíthatunk meg: élesen elválik az autentikus értelmezői 
munka és a zárványszerű, ahhoz szervesen nem illeszkedő esztétikai-
ideológiai értékítélet.  
A látogató kritikai recepciója alapján azt mondhatjuk, hogy 
sokat változott a kritika látens esztétikája a ’60-as évek során. Az 
irodalmi mű viszonylagosan kikerült a politikum vonatkoztatási 
rendszeréből. Ezzel nem azt állítjuk, hogy ne lett volna politikai 
kontroll az irodalom fölött a teljes évtized folyamán, ennek 
ellenkezőjét a korszakról szóló irodalomtörténeti diskurzus 
részletesen feltárta. A kiválasztott két regény kritikai diskurzusának 
elemzése azonban arra enged következtetni, hogy a már megjelent 
regényt a kritika egyre kevésbé a mozgósításelvű értelmezési keretben 
helyezi el.  
A két diskurzus különbsége arra világít rá, hogy A látogató 
körül erősebb az értelmezői közösség. Átalakult a nyugati hatásokhoz 
való viszony is, A látogatónál már nem volt probléma, nem vont maga 
után már önmagában elmarasztalást az a tény, hogy bizonyos a regény 
külföldi regénypoétikai trendeket követ. Ugyanígy említhetjük, hogy 
a szerzői szándék keresése érvénytelenné válik. Ez a felvetés – mit 
akart Fejes a Hábetlerekkel? – a Rozsdatemető diskurzusának egyik 
legerősebb toposza volt. Konrádnál nyomát sem találjuk ennek a 
mérlegelésnek, holott a bemutatott alakok valóban kritikai attitűdöt 
gerjeszthetnek a társadalommal szemben.  
 
 10 
Fontos továbbá megállapítani, hogy A látogató diskurzusából 
hiányzik a filozófiai jellegű kérdésfeltevés. Hermann Istvánnak a 
totalitás kategóriájára épített negatív értékítéletű tanulmánya 
ténylegesen elvi-esztétikai szempontok alapján közelítette meg és 
bírálta Fejes művét. A látogatóról szóló elemzésekben viszont a 
filozófiai belátások – például Fehér Ferencnél a marxista jogelméletre 
vonatkozó fejtegetések – a regénynek alárendelve szerepelnek, a 
műtapasztalat esztétikai vonatkozásában nyerik el helyüket. Nem 
hordoznak a műértelmezést meghatározó konstrukciós funkciót. 
Rögzíthetjük tehát, hogy az évtized során a műértelmezést 
meghatározó marxista alakzatok háttérbe szorultak. A hatalmi 
pozícióból megszólaló kritikák a diskurzus peremére kerültek, a 
kritikai diskurzusok egyre inkább elválasztották a szövegeket a 
társadalmi valóságvonatkozásoktól, fokozatosan veszítettek 
érvényükből a szerző szándékát és a mű által közölt üzenet társadalmi 
hatását vizsgáló olvasatok. 
A második fejezet az 1972-es Állásfoglaláshoz kapcsolódik. 
Az Állásfoglalás hosszú előkészületek után született meg. Az MSZMP 
KB az irodalmi élet minden fontosabb fórumát (folyóiratok, 
egyetemek, akadémia) felkérte, hogy belső munkaanyag formájában 
fejtse ki a kritika helyzetével kapcsolatos nézeteit. A beérkezett 
anyagok nagy terjedelmű gyűjteményét őrzi a Magyar Országos 
Levéltár. Ez a korpusz a kritikáról szóló nem nyilvános diskurzusokba 
ad betekintést. Az Állásfoglalás 1972 szeptemberére készült el, a 
vizsgált iratok az azt megelőző másfél éves periódusból, tehát az 
általunk vizsgált időszak legvégéről származnak.  
 
 11 
A diskurzus elemzésekor az alábbi vezérmotívumokat 
különítettük el. Az elméleti hiányosságok jelzése annak tudatosítása, 
hogy az irodalomkritika elméleti bázisa problematikussá vált. Az 
elmélettel kapcsolatos problémák érzékelése a korszak irodalmi, 
metakritikai vitáinak egyik vezérmotívuma, a két vizsgált kritikai 
diskurzusban is meghatározó volt. Az évtized végére visszaszorult a 
szövegelemzésből a marxista társadalomelmélet. Még A látogató 
kritikáinál is azt láttuk – akár Fehér Ferenc művénél ‒, hogy az elmélet 
egyre szervetlenebbül kapcsolódik a szövegértelmezéshez.  
A „népiek” és „urbánusok” szembenállásának rögzítése a 
második vezérmotívum. Számunkra inkább az a kérdés, hogy 
mennyiben járt ez a szembenállás elméleti következményekkel. Az 
Írószövetség összefoglalója a szembenállás kérdését a kritika elméleti 
megalapozottságának témakörében említi. Látjuk, hogy mégsem 
elméleti szembenállásról szól, hanem szövegolvasási preferenciák 
mentén határozza meg a „kozmopolitizmust” – már ez az elnevezés 
sem egy koherens elméleti megközelítést körvonalaz, hanem 
értékválasztási reflexeket. Maga Lukács György is vitatható irodalmi 
preferenciái miatt lesz bírálat tárgya. 
Minden körben, minden megszólalási módban visszatérő 
motívum az Állásfoglalás előkészítésében részt vevő szakemberek 
számára a tömegkultúra kérdése. Az a probléma, hogy miként  
A harmadik fejezet tárgya a strukturalizmus magyarországi 
megjelenése. Ebben a monumentális szövegkorpuszban azokat a 
cikkeket helyeztük vizsgálatunk középpontjába, amelyek a 
strukturalizmust értékelték, valamint a strukturalizmus és a 
 
 12 
marxizmus integrálhatóságának kérdését vetették fel. Azt vizsgáltuk, 
hogy miként alakította át a strukturalizmus és annak marxista 
„integrációja” az irodalmi rendszer öntudatát, azaz a műértelmezést és 
az irodalomról való gondolkodást. 
A strukturalizmus magyarországi megjelenése betetőzte a 
dezideológia folyamatát. A strukturalizmusból inspirálódó 
műelemzések a szöveg belső viszonyaira, kvantifikálható aspektusaira 
fordították a figyelmet. A strukturalizmus marxista integrációjára 
vonatkozó törekvés pedig a strukturalizmussal az elemzés 
módszerbeli sokrétűségét kívánta gazdagítani a marxista esztétika 
belátásait egyre inkább a puszta ornamentika státuszába szorítva. Az 
pedig, hogy az Állásfoglalással elvi döntés született a strukturalizmus 
integrálhatatlanságáról, még inkább a szövegimmanens olvasatok 
térnyerését segítette elő, hiszen eleve elfordította a figyelmet a 
konfliktuózus elméleti keretekről. 
Összességében tehát azt látjuk, hogy az 1956 előtt ideológiai 
alapú műértés visszaszorult, az irodalomértelmezést meghatározó 
ideologikus konstellációk összeomlottak. Ezzel összefüggésben az 
irodalom közösségi jellege a kritika nézőpontjából érdektelenné vált, 
a művek értelmezése nem kereste többé a mű „célját”, 
„mondanivalóját”, „üzenetét”. A kritika már az 1960-as években egyre 
inkább dekontextualizálja a művet, érdeklődése a megalkotottság 
mikéntjére irányul. Az irodalom elszakad a politikától, de így el kell 
szakadnia a „valóságtól” és a közösségtől is. 
  
 
 13 
 
 
 
4. a témában végzett publikációs tevékenység 
 
Félreértett strukturalizmus? Roland Barthes és a magyar hatvanas 
évek = ÁDÁM Anikó, RADVÁNSZKY Anikó szerk. A szöveg kijáratai. 
Tanulmányok Roland Barthes-ról, Bp., Kijárat, 2019, 16–35. 
[tanulmány] 
 
ANGYALOSI Gergely, Barthes és Magyarország = Uo., 9–15. [fordítás] 
 
A látható és ami mögötte van. KAPITÁNY Ágnes, KAPITÁNY Gábor: 
Látható és láthatatlan világok az ezredfordulón - és utána = Új Jel-kép, 
2018/3, 129-131. [recenzió] 
 
„Aki nincs ellenünk”. A hegemonista irodalmi nyilvánosságról 
[konferenciaelőadás, elhangzott a Kölcsönhatások – Irodalmi 
szövegek történeti kontextusban című konferencián 2018. november 
9-én.] 


Az „irodalmi öntudat” szerkezete és változásai az 1960-as években

Turi Gergő

English

Quantifier Scope Ambiguities In Hungarian : An Experimental Approach

Mazgon Gábor

0 
 
 
Pázmány Péter Katholische Universität 
 Theologische Fakultät 
 
DIE SCHRIFT LESEN IN MARIA  
Die biblische Ontologie und ontologische Exegese von Ferdinand Ulrich 
 
DISSERTATIO AD DOCTORATUM 
Thesenheft 
 
 
Vorgelegt von: Gabriel Alexander 
Mazgon 
Betreuer: Dr. Puskás Attila 
Budapest, 2020. 
 
 
 
1 
 
I. KURZE ZUSAMMENFASSUNG DER 
FORSCHUNGSAUFGABE 
Wir untersuchten ein Denken, das vermutlich hilfreich ist, um Theologie und Exegese 
zusammenzubringen. Zuerst wollten wir dieses Oeuvre verstehen und dann die 
Hauptmerkmale beschreiben. Darüber hinaus haben wir versucht zu verstehen, wie sich diese 
Denkhaltung auf die Schrift bezieht, auf das Lesen im Allgemeinen und auf den Ruf im 
Glauben, die Schrift als das Wort Gottes zu lesen. Dann haben wir im Lichte dieser 
Untersuchungen versucht zu beweisen, dass die Weise, wie Ferdinand Ulrich denkt und liest, 
was wir kurz als biblische Ontologie bzw. ontologische Exegese bezeichnen, dass diese Art 
des Denkens oder „Lesens“ dem Theologen helfen kann, genauer nach den Grenzen der 
zeitgenössischen Theologie und Exegese zu fragen, die zwischen diesen Disziplinen eine 
gewisse Distanz verursachen oder sogar Spannungen entwickeln. 
 
II. AUSGEFÜHRTE STUDIEN, FORSCHUNGS- UND 
SAMMLUNGSMETHODEN, VERWENDUNG VON 
RESSOURCEN 
Im Fall von Ferdinand Ulrich hielten wir es – aufgrund des großen Umfangs der 
veröffentlichten Werke – für ausreichend, diese als Quelle zu verwenden. Diese Ressourcen 
standen in Rom und mit Hilfe von Stefan Oster in München zur Verfügung. In einigen 
Teilfragen war es auch notwendig seine Quellen und Diskussionspartner kennenzulernen. 
Da unser Anliegen nicht auf der informativen Kenntnis bestimmter Texte lag, auf 
deren Grundlage bestimmte Aussagen begründet oder widerlegt werden sollten, sondern auf 
einem tieferen Verständnis eines Denkverhaltens, mussten wir eine gewisse Distanz zur 
Methode der Wissenschaft unserer Zeit halten. Auch im vorliegenden Fall kann es natürlich 
sinnvoll sein, hypothetische Aussagen auf der Grundlage bereits verstandener Texte zu 
formulieren, um sie mit strengen Schlussfolgerungen aus den Quellen zu begründen oder zu 
widerlegen, wie wir es hauptsächlich in dem Kapitel über Ulrichs ontologische Exegese getan 
2 
 
haben. Das Erforschen eines Denkverhaltens beinhaltet natürlich das Suchen nach Ursachen 
und Wirkungen, Strukturen, Regelmäßigkeiten und endgültigen Grundlagen – dieses 
Vorgehen ist in unserem Fall doch unzureichend, denn wenn wir dieses Denkverhalten als 
Ganzes verstehen wollen, brauchen wir eine Offenheit des Denkens, eine geistige Fähigkeit, 
diese Untersuchungen in gewissem Sinne überwinden. Daran können wir schon allein 
deswegen nicht vorbei, weil aus unserer Sicht genau diese Offenheit und Empfänglichkeit 
Ferdinand Ulrich tief charakterisiert. Wir glauben, dass das Ziel der Studie darin besteht, an 
dieser Stelle der Haltung des heiligen Thomas von Aquin zu folgen, der, indem er das 
aristotelische Ideal der Wissenschaft übernimmt, die Frage der Wissenschaftsmethode der 
Natur des Objekts unterordnet: Wir müssen lesen je nach Art der Quellen. Es ist eben diese 
methodologische Frage, die zu einem der wichtigsten Ziele unserer Dissertation führt: nach 
den Möglichkeiten der Vermittlung zu suchen zwischen Exegese, die sich im Geiste der 
modernen Wissenschaft neu interpretiert, und Theologie, die die apostolische und 
prophetische Mission der Kirche im Kontext unserer Zeit neu verstehen vermag. Aus unserer 
Sicht sind nämlich die methodischen Unterschiede zwischen diesen Disziplinen tatsächlich 
auf unterschiedliche Einstellungen der Denker zurückzuführen. 
Dies bedeutet auch, dass die Sekundärliteratur für unsere Studien von untergeordneter 
Bedeutung war: Wir sahen ihre Verwendung nur insoweit gerechtfertigt, als sie wirklich dazu 
beitrug, Ulrichs Denken zu verstehen. Im Vergleich zu dieser Haltung beziehen wir uns 
häufig auf sie, da wir es auch unter Berücksichtigung der obigen Ausführungen für wichtig 
hielten, unsere Ansichten mit ihren Aussagen und Argumenten zu unterstützen. 
 
 
 
 
 
 
 
 
3 
 
III. THESEN 
1. Ferdinand Ulrich ist unter ungarischen Theologen wenig bekannt, daher hielten wir 
es zunächst für wichtig, ihn an den Horizont der christlichen Philosophie des 20. 
Jahrhunderts zu stellen, die wichtigsten Merkmale seines philosophischen Denkens 
zu skizzieren und seine Bedeutung darzustellen. 
2. In einem zweiten Ansatz wollten wir zeigen, wie Ferdinand Ulrichs Denken von 
seinen zwei wichtigsten Quellen angetrieben wird: der Schrift und der Philosophie 
des heiligen Thomas von Aquin und von denen, die die wichtigsten Dialogpartner 
waren, die seinen Denkweg am stärksten beeinflussten: Hegel, Heidegger. Danach 
fanden wir es angebracht, uns mit denen zu befassen, die seinem Denken vielleicht 
am nächsten kamen: Gustaw Siewerth, Claude Bruaire, Hans Urs von Balthasar. 
3. Nach diesen Untersuchungen wollten wir eine Zusammenfassung von Ferdinand 
Ulrichs Denken tiefer und mit genauerer Begrifflichkeit geben, wofür es zunächst 
unvermeidlich war, am intellektuellen Horizont des 20. Jahrhunderts konkreter zu 
verorten, nämlich unter den Versuchen einer spekulativen Erneuerung der 
thomanischen Tradition. 
4. Wir haben versucht, das, was über Ferdinand Ulrichs Denken gesagt wurde, auf 
andere Weise zu vertiefen, nämlich mit einer kurzen Erklärung seiner Kritik an Hegel 
und Heidegger. Damit haben wir den Punkt erreicht, von dem aus eine Vertiefung des 
Gesagten nur mit einer genaueren Analyse der Ulrich-Texte möglich ist. 
5. Die bleibenden Eckpfeiler von Ulrichs Interpretation der Existenz und seines Weges 
des spekulativen Denkens sind die folgenden Sätze des heiligen Thomas von Aquin: 
„ipsum esse est similitudo divinae bonitatis”, „esse significat aliquid simplex et 
completum, sed non subsistens”. Nach Erörterung dieser Sätze wurden auch Ulrichs 
folgende Schlüsselwörter untersucht: "dare esse", "Überwesenhaftigkeit des Seins", 
"Verendlichungsbewegung". Darauf aufbauend wurden die Grundzüge seines 
Seinsdenkens geklärt. 
6. Nach Ulrich ist es der Mensch, dessen Unterschied zum Sein wirklich zum Dialog 
mit dem Sein wird, und somit sind Sein und Denken aufeinander ausgerichtet. Ulrichs 
Denkweise wurde stark von der Konfrontation mit Heidegger beeinflusst, und dies 
zeigt sich vor allem darin, wie er die Beziehung zwischen Sein und Denken beschreibt. 
Obwohl die Abstimmung von Sein und Denken innerhalb de thomanischen Tradition 
4 
 
interpretiert werden kann, ist die Art und Weise, wie der Freiburger Meister eine 
Erneuerung – oder genauer einen Neubeginn – des Denkens durch Hervorheben des 
ontologischen Unterschieds fordert, wird in Ulrichs Dialog mit ihm zum Versuch, die 
thomanische Tradition wirklich zu erneuern. 
7. Danach wollten wir die Ontologie von Ferdinand Ulrich selbst so gut wie möglich in 
ihren ursprünglichen Merkmalen erfassen. Vielleicht sind die folgenden Begriffe 
geeignet, um diese Eigenschaften zu veranschaulichen: Sein als Geschenk, eine 
Ontologie der Liebe, eine kenotische Ontologie, ontologische Versuchungen, Maria 
als „reine Endlichkeit“. 
8. Nachdem wir Ulrichs Denken beschrieben haben, wandten wir uns der Natur der 
„biblischen Ontologie“ zu. Die biblische Ontologie ist so zu sagen die 
Wirkungsgeschichte des Eröffnungssatzes des Johannesevangeliums: 
. Die Bibel wird hier zur Quelle des philosophischen Denkens, 
während sie die Philosophie frei läst. Aber auch der Glaube erhält neue Perspektiven, 
weil dazu gezwungen wird, mit allem zu rechnen, was er über die Existenz am 
universellsten Horizont wahrnimmt. Damit führt die Frage der biblischen Ontologie 
zum Thema der christlichen Philosophie. 
9. Mit dem Konzept der christlichen Philosophie befinden wir uns mitten in einem 
Problem mit einer alten und langen Geschichte. In unserer Dissertation haben wir 
versucht zu skizzieren, wie Ulrichs biblische Ontologie auf diesen historischen 
Horizont der Philosophie gesetzt werden kann. Aus unserer Sicht wurde nämlich 
Ulrichs philosophisches Denken von der Botschaft der Offenbarung ganz innerlich 
geprägt und gefördert. 
10. Die Enzyklika „Fides et ratio“ kann auch als historische Bewertung der christlichen 
Philosophie gelesen werden. Wir fanden es daher notwendig, kurz zu beschreiben, 
wie sie die Aufgabe der Philosophie artikuliert. 
11. Aus unserer Sicht wäre es für die moderne Exegese fruchtbar, den Standpunkt der 
biblischen Ontologie zu berücksichtigen. Denn es ist bedauerlich, dass die moderne 
Exegese nicht auf ihr eigenes Bedürfnis nach Autonomie reflektiert. Diese Reflexion 
wäre aber nötig, seil dieses Bedürfnis nach Autonomie Teil eines 
Säkularisierungsprozesses ist, bei dem die emanzipierte Exegese leicht ihre 
Verbindung zur Theologie verlieren kann. Eine biblische Ontologie kann gerade 
aufgrund ihrer philosophischen Natur einen geglückten Standpunkt in diesem Prozess 
liefern. Diese Ansicht wird durch die tiefe Ähnlichkeit zwischen dieser ontologischen 
5 
 
Perspektive und der spirituellen Interpretation, die in der christlichen Tradition so 
bestimmend ist, verstärkt. 
12. Nach all dem haben wir nun versucht zu klären, über welche biblische Ontologie wir 
im Fall von Ferdinand Ulrich sprechen können. Im ersten Ansatz sahen wir dies als 
Beschreibung einer biblischen Erfahrung des Seins. In dieser Reflexion halten wir 
insbesondere den Versuch wichtig, die Erfahrung des Seins des menschgewordenen 
Logos, welche Erfahrung in der Schrift entdeckt werden kann, zu begreifen. 
13. Einer der originellsten Vorschläge von Ulrich ist, dass er, wenn er nach der Ontologie 
des geschriebenen Textes fragt, von der Analogie des Schreibens und der 
Menschwerdung ausgeht. In der biblischen Ontologie geht es also um die Ontologie 
der Schrift als geschriebenen Text. Er liest den Textkörper als den Körper der sich 
selbst ausdrückenden Liebe, und im scheinbaren Tod des Buchstabens stirbt er den 
lebensspendenden Tod der reichen Armut der sich selbst entleerenden göttlichen 
Liebe. 
14. Deshalb wird die Frage des Lesens, das der Natur des Textes folgt, wichtig. Die 
biblische Ontologie wird hier zu einer Art Ontologie des Lesens, eine Reflexion, die 
den Status des Lesens bei der Beschreibung der Perikorese des Seins und Denkens 
verdeutlicht. Das vielleicht wichtigste Merkmal dabei ist der Vergleich von Lesen 
und christlicher Existenz, Lesen als Einübung in die Sohnschaft. 
15. Eines der eigenartigsten Merkmale von Ferdinand Ulrichs Denken ist, wie er die 
heiligen Schriften liest und wie sein Denken von den heiligen Schriften genährt wird. 
Daher fanden wir es wichtig, seine Exegese kurz zu beschreiben. Dazu mussten wir 
zunächst die Metapher „Lesen als Ernährung“ beschreiben, die natürlich kein Novum 
ist, sondern nur ein Beweis dafür, dass eine der Quellregionen von Ulrichs Denken 
die mittelalterliche, kontemplative christliche Philosophie ist. Der Ausdruck „Fülle 
der Schrift“ drückt auch eine innere Fülle des Textes aus, vor allem aber eine Fülle 
darüber hinaus: die Gegenwart des Geistes in die Schrift. "Umsonst" ist die 
Zusammenfassung des Evangeliums, die Wahrnehmung des Geheimnisses des 
göttlichen "Alles" im "Nichts" des Kreuzes. 
16. Was verstehen wir unter ontologischer Exegese? Eine „reine Exegese“, die mit 
besonderer Sensibilität versucht, sich von jeder dem Text fremden Voraussetzung zu 
befreien, damit der Text selbst die spezifische Art des Lesens bestimmt, je nach Art 
des Textes zu lesen – und diese reine Exegese durch eine ontologische Reflexion 
sucht. Natürlich scheint Ulrichs ontologische Exegese zunächst nur eine 
6 
 
voreingenommene Art des Lesens zu sein, da sie eine reife ontologische Haltung 
voraussetzt, die Ontologie der Liebe. Aber ist es nicht eben die Liebe, die den anderen 
als den sieht, der er wirklich ist? Daher ist die ontologische Exegese eine geduldige 
Lesart, die durchweg in der Liebe bleibt. Diese Lesung umfasst die Offenbarung des 
Erzählers in einer Atmosphäre der Freiheit, und der Leser kommt gerade durch diese 
verstehende Aufnahme tiefer zu sich selbst. Dies ist ein kenotisches Lesen, und der 
Leser gibt dem Text in seinem inneren Raum. 
17. Gabe und Vergebung ist eine ontologische Exegese der Erzählung des verlorenen 
Sohnes. Wir finden Interpretation der Schrift in mehreren Werken von Ulrich, aber 
vielleicht können wir in diesem Werk am besten erkennen, was für ein grandioses 
Unterfangen diese Art des Lesens ist. Einerseits ist das Werk eine kontinuierliche 
philosophische Selbstreflexion, ein Wahrnehmen der Versuchungen des Lesens, eine 
Anstrengung, offen für die Erzählung selbst zu sein. Zugleich sieht Ulrich die 
Möglichkeit einer biblischen Ontologie im Text, in seinen Schlüsselwörtern –  
und , Vater, Sohn, Hunger, Zuhause, Wut – nimmt er eine ontologische 
Perspektive wahr. Er beschreibt die Seinserfahrung des Erzählers in jedem Wort – 
und beschreibt unsere Seinserfahrung im dialektischen Wegen der beiden Söhnen. So 
wird die Geschichte zu einem Paradigma der Ontologie des Seins als Liebe, gefüllt 
mit der Selbsthingabe und dem Schmerz des Schöpfers, zu einem Dokument des 
Einsatzes für die Kreatur. Eben so wird der Leser – eben von dem Text – in eine 
ontologische Exegese eingebürgt. 
18. „Lesen der heiligen Schrift in Maria“. Diese Formulierung fasst Ulrichs Ontologie 
und Exegese mehrmals zusammen. Am Weg deg menschlichen Geistes ist das 
Geheimnis Mariens, der Mutter Gottes, das Ulrich wirklich berührt und geformt hat. 
Daher ist es naheliegend, unsere Dissertation in diesem Satz zusammenzufassen, 
während wir uns Ulrichs Mariologie nicht tiefer Untersuchen, sondern nur ihre 
zentrale Bedeutung wahrnehmen konnten. Die Tradition kennt den Weg des 
„Denkens in Maria“ – Philosophari in Maria – und ein Aspekt dieses Weges ist das 
„Lesen der heiligen Schriften in Maria“. Maria hat eine verborgene Präsenz im 
Glaubensakt des Lesens, weil sie frei ist, ihre eigene Existenz für jeden zu öffnen, der 
Gottes Wort empfangen möchte. Die Inkarnation fand in Ihr statt – und deshalb kann 
man sich die Inkarnation nur „in Ihr“ vorstellen, nur „in Ihr“ können wir den Logos 
hören, der im Wort der Schrift zu uns spricht, nur „in Ihr“ werden wir Söhne Gottes. 
Biblische Ontologie und ontologische Exegese sind „in Ihr“ bereits gegeben. Lesen 
7 
 
in Maria: Diese Haltung stimmt die angestrebte biblische Ontologie und ontologische 
Exegese um, ohne etwas daran zu ändern. Auf mysteriöse Weise ist Maria in der 
Lesung verborgen, aber nicht nur symbolisch, sondern real, als die reine 
Empfänglichkeit „in Person“. 
 
Wir sind der Meinung, dass die Dissertation in gewissem Sinne eine Lücke schließt, 
da die Arbeit von Ferdinand Ulrich in Ungarn nicht wirklich bekannt ist, während auf  
internationalen Ebene in diesen Jahren eine gewisse Wiederentdeckung stattfindet. Darüber 
hinaus ist diese Arbeit eine Art Aufruf, die Bedeutung einer Exegese wahrnehmen, die für 
die Theologie aufnahmefähiger ist – in der Hoffnung, dass sie den gläubigen Exegeten 
ansprechen wird. 
Unsere in der Dissertation formulierten spezifischeren Erkenntnisse scheinen in zwei 
Hauptbereichen verwendbar zu sein. Aus wissenschaftlicher Sicht betrachten wir die 
Möglichkeiten der biblischen Ontologie und der ontologischen Exegese als erwägenswert für 
den Dialog zwischen Theologie und Exegese, und wenn dieser Dialog wirklich fruchtbar ist, 
dann können diese Möglichkeiten aus unserer Sicht Theologie und Exegese gestalten. 
Aus spiritueller Sicht halten hoffen wir dass unsere Erkenntnisse dazu beitragen 
können, die Argumente für die Notwendigkeit einer spirituellen Interpretation zu stärken und 
die Praxis der Lectio Divina zu vertiefen, villeicht sogar um ihr eine größere Rolle bei der 
Ausbildung von Theologen zu geben. 
IV. PUBLIKATIONEN  ZUM THEMA DER ARBEIT 
Forschungsarbeiten im Im Zusammenhang mit der Dissertation und die damit 
verbundenen Ergebnisse wurden nicht veröffentlicht. Keine Ergebnisse kollektiver 
Forschung wurden zur Vorbereitung der Dissertation herangezogen. 


Máriában olvasni az Írást. Ferdinand Ulrich biblikus ontológiája és ontologikus exegézise

Erős Katalin

Búcsúk és búcsúlevelek a késő középkori Magyarországon

Szilvay Gergely

Az azonos neműek házassága

Not a member yet