REAL-EOD

Varga, Aranka

Andl, Helga

Molnár-Kovács, Zsófia

Educational Sciences: Horizons and Dialogues = Neveléstudomány: Horizontok és dialógusok

Kelemen, Roland

A biztonsági környezet átalakulása a hosszú 19. században

Forrai, Judit

Hungarian

A ritmus, mint a Kodály- és Pető módszer közös alkotóeleme

Kiss, Endre

A társadalmi ritmus születése az indusztrializmus szelleméből

Herczeg, Tamás

Az idő mérése az ókorban

Andor, Csaba

A normalitás, mint ritmus, a fogyatékosság, mint ami kizökkent

Trenka, Magdolna

Élet–Ritmus–Sport

Blom, Helwi

Barbier, Frédéric

Monok, István

Seidler, Andrea

French

Philosophie ou Commerce? : L’evolution des systemes de classement bibliographique dans les catalogues de bibliotheques privees publies en France au XVIIIe siecle

Kovács, László

Eötvös Loránd emlékhelyek

DOI: 10.36820/tudomany.2020.2
VIA MEDIA AUREA
Nincs királyi út! Ha lenne, azt nem a könyvtárosoknak tartanák fenn. Nem is baj ez, 
hiszen a történelem éppen napjainkban bizonyítja, hogy a viszonylagos „királyi utat” 
bejárt nyugat-európai nemzedékek tagjai éppen azokat a képességeiket veszítették el, 
amelyek az „amikor nem adatik” korszakok túléléséhez szükségesek. Ez nem jelenti azt, 
hogy olyan jó, „ha nem adatik”, vagy azt, hogy akinek sohasem adatott, az minden olyan 
készséggel és tudással felvértezett, ami ahhoz kell, hogy élni tudjon a lehetőségekkel, 
„amikor adatik”.
Éppen két éve jelent meg a kolozsvári Magyar Történeti Intézet évkönyveként a Hagyo­
mány és újítás a 21. századi könyvtárban című kötet,1 amelynek szerzői az erdélyi 
könyvgyűjtemények aktuális feladatait veszik számba. Az írások tanulságai bármelyik 
mai könyvtárra igazak, különösen azokra, amelyeknek magyar bibliotékaként a mai 
Magyarország államhatárain kívül kell dolgozniuk. Nem csupán abban a kettősségben, 
amelyben minden mostani könyvtár dolgozik a világban. A feladatok egyik része hagyo­
mányőrzés. Vagyis egy közösség írott kulturális és tudományos örökségének a megőrzése, 
nyilvántartása és hozzáférhetővé tétele. Ezzel – és ez a fontosabb része a felelősségnek 
– nem egyszerűen örökséget őriznek és bocsátanak rendelkezésre. Alapjaiban járulnak 
hozzá ahhoz, hogy a nyelvi és kulturális közösség tagjai elvileg megőrizhessék innovatív, 
alkotó képességüket, ami anyanyelvi kompetencia – nyelvi, kulturális és tudományos 
hagyomány – nélkül nincsen.
Tudni kellene, mi is ez a „nyelvi, kulturális és tudományos hagyomány”. Ennek a tudásnak 
az alapja a tételes számbavétel és nyilvántartás. Ezzel kezdődik ugyanis az, hogy aztán 
különféle, egyre attraktívabb technikával ezt közzétesszük, rendelkezésre bocsátjuk. Ha 
nincsen mit felmutatni – és a könyvtárakban őrzött írott örökség túlnyomó része nem 
ismert a digitális világ számára még metaadat szinten sem –, akkor a közösség alkotó 
ereje is kiszolgáltatott. Különösen az olyan szirénhangoknak, amelyek a nemzetközi digi-
tális tér „teljességéről”, „nyitottságáról” vagy éppen „demokratizmusáról” énekelnek.
1 RÜSZ-FOGARASI Enikő (főszerk.): Hagyomány és újítás, a 21. századi könyvtárban. Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó, 2018. A szám 
mentora Monok István.
Egy további komoly veszély, ami az alkotóképességet veszélyezteti, az a bezárkózás a 
saját világunkba. Mi tudjuk legjobban, kik vagyunk; a kultúránkra és tudományunkra 
mindig lehet alapozni. Ahhoz, hogy tudjuk, kik vagyunk, meg kell ismernünk másokat; 
főként egy olyan úton, hogy megismerjük, mit gondolnak rólunk, és azt miért gondolják. 
Aztán meg kell ismernünk, hogy mások mit gondolnak a világról, a létezéstől kezdve a 
gyakorlati teendőkig. Ha csak előbbit ismerjük, nem tudunk cselekedni; ha meg csak az 
utóbbi – éljen az alkalmazható tudás –, elveszítjük alapjainkat, és másként válunk kiszol­
gáltatottá. Elemi dolog tehát – ahogy a magyar művelődés és tudomány történetében 
mindig –, hogy megismerjük mások tudását. Hozzá kell tehát férnünk mások örökségéhez 
és mások tudásához. Ehhez óriási lehetőség a digitális világ. Olyan lehetőség persze, 
mint ami mindig volt. Ha egy erdélyi vagy magyar királyságbéli ifjú tanulni, kutatni akart 
a kora újkorban, vagy akár a 20. században, el kellett jutnia valamelyik más országban 
működő egyetemre. Sokba került az ilyen tanulmányi út. Ma sem olcsó, sőt. Miután 
a világ egy kis része monopolhelyzetben van lényeges ismeretek birtoklását tekintve 
(sajnos az ő kezükben koncentrálták a világ tudását), ma aránytalanul drágább az ilyen 
tudás megszerzése. Az már csak elkeserítő, hogy a több költséggel megszerzett tudás 
bezárultabb szakbarbárokat – kiszolgáltatott embereket – eredményez, hiszen még a 
világot sem láthatják tanulmányaik közben. Nem jelenti azonban ez, hogy nem kell az a 
ténylegesen alkalmazható, modern ismeret, illetve régi örökségi rész, amely csak ilyen 
úton és ezzel az áldozattal szerezhető meg.
Említettem, hogy a Magyarország határain kívül működő magyar könyvtárak nem egyszerű 
kettősségben – a hagyomány megismerésére, és a korszerű eszközök használatára kötelezet­
ten – dolgoznak. Ma sokszor számukra sem, de legfőképpen az őket körülvevő többségi 
kulturális csoport tagjai számára sem egyértelmű – nem evidens, legfeljebb triviális –, 
hogy örökségük közös, és az ezzel kapcsolatos feladatok is azok. Így kulcsfontosságú, hogy 
a magyarországi magyar kulturális és tudománypolitikának részei maradjanak a határon 
túli magyar (és nem magyar) könyvtárak is. De hogyan segítsük őket? Sokféleképpen.
Számos esetben a centrum és periféria torz elképzelései mentén úgy próbáltuk segíteni 
munkájukat, ahogy a szegény rokonokhoz viszonyulunk. A politikai hatalomváltás 
időszakában, az 1990-es évek elején elárasztottuk könyvtáraikat magyar könyvekkel. 
Azokkal, amelyek nekünk már nem kellettek. Kiváló szép- és szakirodalommal, éppen 
csak még használható ismeretekkel, no meg nem kevés selejt anyaggal. A megjelölések 
viszonylagosságával tisztában vagyok. De elkezdődött az a folyamat is, ami a tényleges 
együttműködés, ismeretek cseréjének az útja. Így jutottunk el a kihelyezett szemináriumok 
– modern eszközök használata könyvtárban –, a magyarországi felsőfokú képzésben való 
részvétel lehetőségének a biztosításán át addig, hogy a kulturális és tudománypolitika 
szerves részévé válhatnak. Szépen is hangzik ez, de sajnos nem létezik a szakmai körökkel 
egyetértésben megalkotott elképzelésrendszer. Az intézményeknek, ha valóban együtt­
működni akarnak, a mindig aktuális politikai – és sajnos nem szakmai – együttműködési 
lehetőségek mentén kell megtalálniuk és kihasználniuk a lehetőségeket. Ma sok ilyen 
lehetőség adatik.
Elmondhatjuk persze, hogy jobb lenne – könyvtárszakmailag mindenképpen –, ha a le­
hetőségek mindkét, nem szétválasztható munkaterületen is adódnának. De az is biztos, 
hogy a jövő könyvtárosának is alapvető fontosságú a via media aurea fenntartása. Lehet 
valaki modern, ha lövése sincsen arról a tartalomról, amit az információtechnológiai 
eszközökkel – ha valaki kifizeti – elér, és lehet valaki nagyon olvasott, művelt, ha digitális 
analfabéta marad. A könyvtárosnak a jövőben a két analfabéta – a műveletlen klikkelgető 
és a digitális analfabéta – csoport közti közvetítés is feladata lehet.
Prof. Monok István
a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és 
Információs Központ főigazgatója


Via media aurea

Not a member yet