REAL-EOD

Tóth, Gyula

 
 
Tóth Gyula 
ADALÉKOK KOVÁCS MÁTÉ, SZÁZADOT 
FORMÁLÓ ABSZOLÚT PEDAGÓGUS 
MINŐSÍTÉSÉHEZ 
DOI: https://doi.org/10.32558/abszolut.2021.17 
 
Tóth Gyula beszámolója szerint arra vállalkozott, hogy ‒ a könyvtáros 
hivatás és a könyvtártudomány meghatározó képviselőjeként is 
számontartott ‒ Kovács Máté életművéből adalékokkal szolgáljon ahhoz, 
hogy emellett mennyire volt a pedagógushivatás meghatározó személyisége, 
azaz abszolút pedagógus. Tóth Gyula úgy vélte, hogy Kovács Máté életműve 
a könyvtárügy területén teljesedett ki, ám mindvégig megmaradt abszolút 
pedagógusnak. Elmondta, hogy „Kovács Máté-ügyben” Kiss Árpádot tekinti 
autentikusnak, akinek a nekrológjából1 a következőket idézte: „Mikor Kovács 
Mátét […] megismertem, kilenc éves olyan pedagógus múlt volt már mögötte […] ‒, 
amelyben az iskolai tanítás szorosan összekapcsolódott sokféle tudományos, 
ismeretterjesztő és társadalmi munkássággal. […] A könyvtárügyet mindig szoros 
kapcsolatban látta és mutatta be a közneveléssel, a tudományos képzéssel és 
népműveléssel.” 
Tóth Gyula saját korábbi írásában azt írta2, hogy Kovács Máté „lényéből 
fakadt a pedagógus attitűd. Ahol megjelent, hozzászólt, vagy csak beszélgetett 
környezetével, érvelt, vagy mesélt, kérdezett, vagy útbaigazított - szavai és gesztusai 
árasztották magukból a szó legnemesebb értelmében vett tanítót. Művelt, nevelt, sugallt, 
orientált, táplált és nyesegetett. Kertész volt, mint kedvenc szabadidős 
foglalatoskodásában. Emberkertész.” 
Kovács Máté alapmagatartása mellett felrajzolta munkásságának pályaívét is: 
helyettes gimnáziumi tanár – a Debreceni Magyar Királyi Középiskolai 
Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumi tanára (1938‒1943) – mellette lektor 
és tanársegéd az egyetem3 Francia Intézetében (közben a debreceni Nyári 
Egyetem főtitkára) – tankerületi főigazgatósági szakelőadó (1943) – az Országos 
Közoktatási Tanács ügyvezető igazgatója (1943‒45) – a Keresztury Dezső 
vezette Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ügyosztályvezetője – VKM-
államtitkár (1947‒1949) Ortutay Gyula minisztersége alatt – a Debreceni 
                                                 
1 KISS Árpád: Kovács Máté 1906‒1972,  Magyar Pedagógia, 1972. 4. sz. 455‒456. p. 
2 TÓTH Gyula: Kovács Máté, a pedagógus és példaadó, Emlékkönyv i.m. 39‒50. p. Születésének 75. 
évfordulójára; TÓTH Gyula: Kovács Máté 1906‒1972, Könyvtáros, 1981. 8. sz. 489‒493. p. 
3 1945-ig Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetem 
TÓTH GYULA: ADALÉKOK KOVÁCS MÁTÉ, SZÁZADOT FORMÁLÓ  
ABSZOLÚT PEDAGÓGUS MINŐSÍTÉSÉHEZ 
 
 
185 
Tudományegyetem könyvtárigazgatója4 1949-1956 között (mellette 
akadémiai könyvtárigazgató, enciklopédia főszerkesztő) – 1956 után 
egyetemi tanár, tanszékvezető az ELTE-n. Tóth Gyula szerint mindez azt 
mutatja, hogy Kovács Máté az első pillanattól feladatot vállalt tanári 
főfoglalkozásán túl. Életműve nem lineáris, inkább fordított piramisra 
hasonlít, még inkább spirálisnak írható le. Olyan, amilyennek önmaga az 
emberi közlés törvényszerűségeit leírta: a folyton jelentkező új a régit nem 
helyettesíti, nem kiiktatja, hanem megtartja és mindig új egyensúlyt, 
rendszert hoz létre. Mindebből pedig az következik, hogy az abszolút 
pedagógus nemcsak (kiválóan) tanít-nevel, hanem iskolán kívüli feladatokat 
is vállal, magas szinten lát el, művelődéspolitikussá válik, a tudomány 
színvonalas művelője/tudományszervező, közéleti ember, kisugárzó 
személyiség, aki szűkebb munkakörét/tevékenységét tágabb összefüggésben 
gondolkodva látja el. A részre, szűkebbre a nagy egészből tekint, de a 
nagyobb egészben sem vesz(het)ik el a részlet. 
Tóth Gyula a pálya felfelé ívelő, közbülső csúcsának a 
kultuszminisztériumi államtitkárságot (1947‒1949) tekintette. Erre 
vonatkozóan Kovács Mátét is idézte: „A Közoktatásügyi Minisztériumban végzett 
személyes munkálkodásomból legszámottevőbb eredménynek tekinthető az általános 
iskola és a dolgozók iskolájának létrehozásában való közreműködésem és a 
népkönyvtárak mai szervezetének megindítása.” 
A tágabb összefüggésekben gondolkodó Kovács Máté jellemzőjeként 
idézte N. Szabó Józseftől, aki két könyvet is szentelt a koalíciós korszaknak5, 
hogy „Kovács Máté a pedagógusképzés reformját az egész közoktatás szempontjából 
fontosnak tartotta. A magyar köznevelés hibáinak egyik legfőbb forrását abban látta, 
hogy az utóbbi évtizedek reformkísérleteit nem követte a nevelőképzés megfelelő kiépítése.” 
Tóth Gyula szerint ez a széles összefüggésekben gondolkodó látásmód 
nem változott meg az államtitkári székből távozó és ezt követően a 
debreceni Egyetemi Könyvtár igazgatójává váló (1949‒1956) Kovács 
Máténál sem. Ennek alátámasztására a könyvtárigazgató egyik 1954-es 
tanulmányának mondanivalóját úgy összegezte, hogy Kovács Máté szerint a 
művelődéspolitikának a könyvtárügyet, közelebbről a közművelődési és 
iskolai könyvtárakat – az általános iskolázás teljes kifejlesztése mellett – a 
kultúrpolitika másik sarokpontjává kell tenni, mert a közművelődési 
könyvtárügy koronája népoktatásunknak. A könyv és könyvtár messze 
megelőzi a többi kulturális eszközt és alkalmat, pl. a filmet, színházat, 
                                                 
4 Debreceni Tudományegyetem 1949-ig, majd 1952-től Kossuth Lajos Tudományegyetem 
5 SZABÓ József, N. A koalíciós pártok felsőoktatási és tudománypolitikája 1944 ősze – 1946 ősze. Bp. 
Akadémiai, 1991. 107 p., ill. Uő: Értelmiség és rendszerváltás 1944 ősze – 1946 ősze. Debrecen, 1993. 143 p. 
TÓTH GYULA: ADALÉKOK KOVÁCS MÁTÉ, SZÁZADOT FORMÁLÓ  
ABSZOLÚT PEDAGÓGUS MINŐSÍTÉSÉHEZ 
 
 
186 
rádiót, sajtót, stb. A kötelező oktatáshoz kapcsolandó, azaz Kovács Máté 
a könyvtárügyet a kötelező népoktatás mellé, azt erősítő tényezővé 
igyekezett emelni. 
Nem véletlen, hogy Tóth Gyula ismét Kiss Árpád Kovács-
nekrológjának megállapítását idézte: „bármire is vállalkozott, befolyására a dolgok 
a nagyobb rendezettség irányába kezdtek alakulni.”6 
Tóth Gyula szerint vitathatatlanul Kovács Máté abszolút pedagógusi 
eredményei közé is odasorolhatók, amiket az Eötvös Loránd 
Tudományegyetem (ELTE) tanszékvezető egyetemi tanáraként a 
könyvtárosképzés irányításában 1956-tól 1972-ig elért. 
Új tantervet vezetett be, a tanszéket tudományos műhellyé formálta, 
bekapcsolódtak az egyetemi-akadémiai kutatásokba, eredményeik bekerültek 
az egyetemi oktatásba is. 
Az abszolút pedagógus tömör jellemzésének tekinthető Tóth 
tanulmányában a következő idézet: „Különleges affinitása volt korszerű pedagógiai 
módszerek alkalmazásához. Mai szóval kutatásmódszertant oktatott, olvasásterveket 
készíttetett és kért számon, olvasmánynaplót kellett készíteni, megtanított cédulázni, 
amikor a másszakosok füzetbe jegyzetelve készítették szakdolgozatukat, precíz 
hivatkozást várt el. Elnézte Fitz Józsefnek, hogy még szigorlaton sem tételek alapján 
vizsgáztatott, hanem ki-ki a magaválasztotta témában elmélyülve, lehető teljességű 
irodalomismerete birtokában adott egyéni válaszokat. Ebben az értelemben Kovács Máté 
mesteri-művészi fokon volt az abszolút pedagógia képviselője.” 
Tóth szerint Kovács Máté bizonyosan iskolateremtő volt, hiszen 
tanítványaira hatott az a paradigmaváltásként kezelhető gondolkodásmód, 
hogy nála egyes könyvtár helyett a rendszer, a könyv felőli célmeghatározás 
helyett a könyvtár társadalmi szükségletből, lehetőségekből levezetett 
feladat-megjelölés lett a fontos. 
(…) „Kovács Máté olyan ember volt, akitől fáradhatatlanságot lehetett (kellett!) 
volna tanulnunk; azt, hogy a nemes cél a legfontosabb; hogy sokat kell dolgozni, de soha 
nem szabad sietni; hogy az adott feladatot mindig az egészbe belehelyezve kell látni, hogy 
a jövő feladatait, a továbblépést a jelen és a múlt egyensúlyából kell kibontani, egyáltalán: 
hogy mindent csak jól szabad csinálni […]. Nevelt és hatott jellegzetes mozgású – 
mosolyú - gesztusú egyéniségével-emberségével. Olyan ember volt, hogy számára 
összefonódott a család, a munka, és az alkotás; aki otthont tudott teremteni a tanszéken 
is, ahova a hallgatók hazamehettek; akinek gondja volt a végzősök (egyénnek és 
szakmának) megfelelő elhelyezkedésére, búcsúztatására; aki közvetlen ember és professzor 
volt egy személyben és akihez reszkető lábak nélkül lehetett bemenni bármilyen ügyben; aki 
                                                 
6 KISS Árpád: Kovács Máté 1906-1972, Magyar Pedagógia, 1972. 4. sz. 436.  
TÓTH GYULA: ADALÉKOK KOVÁCS MÁTÉ, SZÁZADOT FORMÁLÓ  
ABSZOLÚT PEDAGÓGUS MINŐSÍTÉSÉHEZ 
 
 
187 
értette és szerette a humort, aki benne volt a játékban is a vidám tanszéki esteken, akit 
szabad volt kifigurázni, ha az szellemes volt; egyáltalán, aki ‒ Moldoványi Ákos 
tanítványi búcsúztatójának szép megfogalmazása szerint ‒ »hagyta magát megismerni«. 
Kovács Máté szép kirándulásra vitte hallgatóit a valóságban és képletesen is.”7 
 
                                                 
7 TÓTH Gyula: Kovács Máté 1906‒1972, Könyvtáros, 1981. 8. sz. 489‒493.  


Adalékok Kovács Máté, századot formáló, abszolút pedagógus minősítéséhez

Hudra, Árpád

Barcsay Jenő, az abszolút pedagógus

Kriston Vízi, József

Idő-bújócska Vargha Balázs abszolút pedagógussal

Forrai, Judit

A foghúzás történetéből

Dobi, Edit

A szemiotikai textológia hozadéka a szövegek jelentésreprezentációjában

Solymosi, László

Szent László király sírja, kultusza és szentté avatása

Vogel, Jakob

The European Way since Homer: History, Memory, Identity : Europe and the World in History

Ittzés Mihály Kodály Zoltánról mint abszolút pedagógusról

Az abszolút pedagógus mint sorsparadigma

Trencsényi, László

 
 
 
Trencsényi László 
LEHETTÜNK VOLNA BARÁTOK IS…
1
 
DOI:  https://doi.org/10.32558/abszolut.2021.29 
 
Ezen emlékezés „lopta” a címét. Báthory Zoltán ezzel a címmel búcsúzott el 
Gáspár Lászlótól a ma már nem is létező Embernevelés című folyóirat (a Kemény 
Gábor Iskolaszövetség lapjának – istenem, hol van már a Kemény Gábor 
Iskolaszövetség!? – hasábjain. 
Elegáns búcsú volt. A különösen érzékeny Gáspár sokáig neheztelt Zoltánra, 
mert azt találta írni kedves (bár keserves) alkotásáról, az első magyar alternatíváról, 
a kísérleti iskoláról egy hivatalos kutatási jelentés summájaként, hogy „Szentlőrinc 
minden értéke ellenére nem pluralizáló tényező”. Nehéz ma már eldönteni a történetivé 
váló vitát: vajon a rendszerváltásba boruló 80-as évek végén milyen esélyei, illetve 
milyen szükségessége volt a Gáspár-i – újbaloldali, neomarxista, legalábbis 
„reformkommunista” – „szocialista nevelőiskolának” (későbbi, utódai által 
eufemizált nevén „a társadalmi gyakorlat iskolájának”). A dobozi gátőr korán 
meghalt fia erre a műre, erre az utópiára tette fel életét. Báthory modernizációs 
stratégiájában ekkor már más gondolat volt a központi elem. „Tiszakécske”. 
Kezdődött, a „fifty-fifty” program, ‒ akkor még nem is tudtuk ‒ a Nemzeti 
Alaptanterv (NAT) előkísérlete, melyben arról volt, lett volna szó, hogy a tantervi 
elképzelések feléért felelős a tantervfejlesztő központ (a kísérlet konkrét esetében 
az országos, minisztériumi háttérintézet, az OPI (Országos Pedagógiai Intézet), 
mely ebben az időben reményteli függetlenségi harcot folytatott – egyebek közt 
Báthory Zoltánnal az intézeti vezérkarban), amíg másik feléért a helyi nevelési 
rendszerként önmagára találó autonóm iskola, amely környezete szükségleteit, 
hagyományait, perspektíváját faggatva hozzáteszi a maga „helyi tantervét”. (Ebben 
az időben hasonló utakat kerestem én is a reform-OPI akkori másik titánjának, 
Mihály Ottónak műhelyében: Börzsönyi Gyümölcsprojektnek neveztük azt a 
tantervi innovációt, amelyben minden tantárgy univerzumában kerestük – ill. 
applikáltuk – a Börzsöny-vidéki falvak kultúrateremtő-társadalomszervező 
gazdasági sajátosságait, történetesen a bogyósgyümölcsök világát (a málna, a 
szamóca, a homoktövis, a ribizli így jelent meg helyi tantervalkotó elemként, 
kiindulópontként.) 
Még egy fontos adat: az OPI-nak a (Gorkij) fasori épület egykoron Kiss 
Árpád által is koptatott folyosóin reformer főigazgató szólította le a napi 
fejleményeket izgatottan vitató munkatársakat, Szabolcsi Miklós professzor. 
                                                 
1 Trencsényi László búcsúzó szövege 2012 
TRENCSÉNYI LÁSZLÓ: LEHETTÜNK VOLNA BARÁTOK IS…. 
 
 
289 
De térjünk vissza a Gáspár-nekrológhoz. Az OPI-nak ekkor már vége, 
a pedagógiai kísérleteknek nevezett innovációk körüli perpatvarok emlékké 
nemesedtek, de a Gazsó Ferenc nevéhez fűzhető gyors – 
visszafordíthatatlanná tenni gondolt ‒ pluralizálás is a múlté. Hosszú – nem 
mindig barátságos ‒ vitán ment át a szakma az idillien konszenzusos 93-as 
oktatási törvény után a NAT-ról. Szentlőrinc tanulságait erre az időre 
valóban senki sem emlegette már, Gáspár László korai halálában ez a 
méltatlan „lehagyás” is belejátszott. 
Báthory Zoltán 1998-as búcsúsorai erről a kései felismerésről szóltak. 
„Lehettünk volna barátok is” – adta az emlékező elégia címének. 
1998 már nem is erről volt nevezetes. Dübörögtek az 1995 őszén gordiuszi 
csomóként átvágott NAT-viták után az „implementáció” motorjai. A határozott, 
de csendes szavú, a nemzetközi didaktikában, oktatáskutatásban jól jegyzett 
Báthory államtitkárként volt hivatott igazgatni ezt az uszályt, amit oktatásügyi 
modernizációnak neveztek – Magyar Bálint mellett. 
Az intézet is OKI (Országos Közoktatási Intézet) volt már ekkor, túl 
voltunk a Zsolnai József nevéhez fűződő zaklatott korszakon (nem ezen írás 
feladata e periódust megrajzolni). NAT-implementáció a feladat, erre 
vágyott minden szakember, aki immár a Dorottya utcai épület irodáiban 
püfölte számítógépének klaviatúráját. 
Megkapta az intézet a feladatot – mintha csak erre várt volna (még a 
makacs iskolafejlesztő innovátorok is tanterv- és programfejlesztőkké 
váltak). A NAT alkalmazásának intenzív segítése volt a feladat. Gúzsbakötve 
táncolni. Hiszen az implementáció alapvető filozófiája az volt, hogy a helyi 
tantervek NAT-alapú elkészítése olyan értelmiségi feladat, melyre minden 
nevelőtestület képessé tehető, vagyis segítséget kell adni, nem mankót. 
Így született a „mintha-tantervek” gondolata, az intézeti tantervi 
adatbank elképzelése. Legyen módja a legjobb fejlesztő műhelyeknek, 
kiadóknak, főiskoláknak, megyei intézeteknek papírra vetni elképzeléseiket, 
felkínálni a „fogyasztóknak” e sziporkákat. Látható: az a vonal győzött, 
amely még a „mintatanterv” kifejezéstől is ódzkodott, messze voltunk még a 
„kerettanterv” rámába szorító feltalálásától. Jellemző módon az adatbank 
feltöltésének szakértői kontrollját sem neveztük akkor „akkreditációnak”, Horváth 
Attila szellemes logója az OKI betűszó harmadik betűjét formálta „pipává”, az 
„oké” szimbólumává, mely csak azt jelentette, szakember megnézte: a tanterv 
sajátosságai csakugyan azok, amelyekről a szerzők nyilatkoztak. 
Ezen emlékezésben arról sem szólok, hogy végül ez a „termés” milyen értéket 
képvisel. Szerintem „nemzeti kincs”, fenn is van az OFI (Oktatáskutató és Fejlesztő 
Intézet) honlapján, egy archívum eldugott zugában, szóltam is erről tán 2000-ben az 
TRENCSÉNYI LÁSZLÓ: LEHETTÜNK VOLNA BARÁTOK IS…. 
 
 
290 
Új Pedagógiai Szemle (ÚPSZ) egy kerekasztala mellett. Hogy „pluralizálta-e” az 
iskola világát ez a kétszázvalahány tantervi elképzelés? Ezt se most vitassuk. 
Más kérdés, hogy – ahogyan ez lenni szokott kis hazánkban – az adatbank 
feltöltése nem zárult le az ígért határidőre, ez a munka tovább tartott, mint tervezték. 
Pontosabban: később is kezdődött el. Ezt a „rémtörténetet” is ismerjük azóta is a 
hazai oktatási innováció történetéből, már készülnek a tervek, tán már szerződés is 
van, csak még költségvetés nincsen. 
A szokásos bürokrácia volt ennek az oka? Ma már úgy látom: nem. Mélyebb 
dráma húzódott e mögött. 
Az oktatáskutatókkal – így az egyes számú oktatáskutatóval, jelesül Zoltánnal - 
feldúsított minisztérium először valóban úgy gondolta, hogy az – igaz, az egyes 
számú oktatáskutatóval, jelesül Zoltánnal megrövidített - szakmai intézet hajtsa 
végre a nagy feladatot, az „uszály megfordítását a folyam hátán” (ez ma is a kedves 
metaforája az oktatásügy rendszerszintű reformjának, akár kritikusai, akár támogatói 
részéről). 
Diadalmenetnek látszott eleinte a feladat. Joggal – joggal? Emberek vagyunk – 
vetődött fel a kérdés: ki „arasson” a NAT-hadjárat sikere után. S a Szalay utcában 
sokan gondolták ekkor: hát ez mégiscsak az oktatáspolitika győzelme legyen, ne 
„pusztán” a szakmáé. S Báthory Zoltán ebben az időben oktatáspolitikus volt. 
Bizonyára nem volt könnyű érzelmileg feldolgoznia a helyzetet, hogy ebben a 
minőségében, a „hatalom embereként” tér vissza időnként egykori szaktársai közé. 
Nem könnyű helyzet ez senkinek – azóta még inkább tudjuk. 
Tény, ami tény. Az intézet vezetői értekezleteire – kis késéssel – mindig 
megérkezett az államtitkár, meghallgatta az intézeti emberek javaslatait, majd 
kíséretének tagjaival szemkontaktust váltva „igeneket” és „nemeket” mondott. 
Ahogyan az lenni szokott: hol „jó” igeneket, hol, kevésbé „jó”-kat. A NAT-
implementáció irányítását fokról-fokra átvette a minisztérium. 
Furcsa értekezletek voltak ezek az ülések. Az „egykori” Zolit kerestük 
tekintetünkkel, szavainkkal, s ezt ezekben az időkben nem mindig találtuk meg. 
Miközben az elvek szintjén mindig tudtuk: hiszen ugyanazt akarjuk: a „fifty-fifty”, 
Tiszakécske szellemiségét, a „kétszintű” tartalmi szabályozást, az intézményi 
autonómiák tiszteletét. 
Drámai konfliktusokat éltünk meg. A szakma és a hatalom konfliktusait. 
Furcsa érzés volt látni, hogy Báthory Zoltán ezekben a drámákban mintha a „másik 
oldalon” lett volna. 
Vajon mit élt meg egy-egy ilyen döntése, „igenje-nemje” előtt? Alatt? Után? 
Akkor kellett volna megkérdezni. 
„Lehettünk volna barátok is ….” 
 


Lehettünk volna barátok is…

Not a member yet