REAL-EOD

Csaba, László

Módszertan és relevancia a közgazdaságtanban: a mai közgazdaságtan és a társtudományok

Papp, Klára

Balogh, Judit

Bethlen Gábor képmása

Báthory, Orsolya

Ajkay, Alinka

Bajáki, Rita

A lúd, a hattyú és a Felelet

Blum, Paul Richard

Péter Pázmánys Seelenlehree

Szabó, Ferenc SJ

Szent Bernát hatása Pázmány misztikájára

Teszelszky, Kees

A magyar toposzok használata a kora újkori Németalföldön — Szent Gellért, Szent István, Szűz Mária és a magyar korona megjelenése a németalföldi irodalomban

MIT ÜZEN PÁZMÁNY?
Pázmány életében harmincnégy éven keresztül jelentek meg művei nyomtatás ban,
s alig akad közöttük, amelyiknek elején, végén ne találnánk „üzenetet”, olvasó(k)hoz, 
mecénáshoz szóló ajánlást, elöljáró levelet, intést, egy rövid tájékoztatást, az adott mű 
sommájának bemutatását. Ezen praelimináris szövegek jellegzetességeit Hargittay 
Emil vizsgálta, aki Pázmány irodalomszemléletének megnyilvánulásait mutatta be a
könyvajánlásokban, az elő- és utószavakban.2 Felhívta a figyelmet az ezekben a szö-
vegekben rejlő lehetőségekre, azok kiaknázatlan voltára, s felveti a tipizálás szük-
ségességét, műfajszempontú vizsgálódását is. Jelen dolgozatban Hargittay Emil
nyomában járva a praeliminaris szövegek közül elsősorban a címében is az Olva-
sóknak szánt szövegeket, s azok sajátosságait vizsgálom, azzal a nem titkolt szán-
dékkal, hogy azokra a talán minket is érintő kérdésekre helyezzem a hangsúlyt,
amelyek kimutathatóan Pázmány számára is nagy jelentőséggel bírtak.
A harmincnégy év alatt húsz alkalommal jelent meg magyar nyelvű munka, 
az Imádságos könyv négyszer, a Kalauz háromszor, a többi mű önállóan csak 
egyszer.3  
Az ezekben a kiadásokban található bevezető szövegeknek alapvetően két típu-
sa van. Az első esetében a hangsúly Pázmány és a címzett közötti kapcsolatra világít 
rá. Három tipikusnak mondható példa: Az nemzetes, es beocsülletes Kapi Anna 
azzoninak, az tekintetes hethesi Pethe Lazlo, ormosd vara szabad vra, es cziaszar 
eo felseghe, mezei hadnaggia, szerelmes hazas tarsánac, nekem tiztelendeo azzo-
niomnak. az Vr Istentül bodogh hoszu életet, es eoreoc dücseosseghet, kiuanoc.4 
1  A szerző az MTA PPKE Barokk Irodalom és Lelkiségtörténet Kutatócsoport munkatársa. Kutatásait az 
MTA Bolyai ösztöndíja támogatja.
2  HARGITTAY Emil, Irodalomszemlélet Pázmány előszavaiban és könyvajánlásaiban = UŐ, Filológia, 
eszmetörténet és retorika Pázmány Péter életművében, Bp., Universitas, 2009 (Historia Litteraria, 
25), 191–197.
3  Tehát a Kalauz függelékeként ismét megjelent művek így irrelevánsak. ADONYI Judit–MACZÁK Ibolya, 
Pázmány Péter bibliográfia 1598–2004, Piliscsaba, 2005 (Pázmány Irodalmi Műhely – Bibliográfiák, 
Katalógusok, 1).
4  PÁZMÁNY Péter, Keresztyéni imádságos könyv. Grác, 1606, kiad. KŐSZEGHY Péter, tan. LUKÁCSY Sándor, Bp., 
Balassi–MTA Irodalomtudományi Intézete, 1993 (Bibliotheca Hungarica Antiqua, 28), †2[r]. (További-
akban: Imádságos könyv, 1606/1993.)
B
A
JÁ
K
I R
IT
A
20 p Bajáki Rita
Szintén jellemző: Elöljáró Levél. Alvinczi Péternek Egésség, Üdvösség,5 illetve
egy harmadik példa, egy klasszikus: Keresztény Olvasónak Istentül minden jót 
kívánok.6 
A másik típus esetében a hangsúly a kiadott művön van, ezek célja a megjelent 
munka bemutatása, a tartalom rövid összefoglalása, magyarázat, korabeli tárgymu-
tató közreadása, a mű felépítésének rövid ismertetése. Néhány példa: E keonivbe 
foglalt imadsagoknak mvtato tablaia.7 Ez keonyvben foglalt tvdomanynak 
sommaja.8 
Az első típusnak két fő csoportja van, az egyiket jellemzően ajánlásnak szoktunk 
nevezni, ennek címzettje néhány kivételtől eltekintve egy, de előfordul, hogy több 
konkrét személy, talán a legfontosabb jellegzetessége, hogy valami módon kapcso-
latba hozható a megjelent művel, akár annak mecénása, akár ötletadója, minden-
esetre a mű létrejöttében szerepe van. A másik csoportot az általánosságban az 
olvasóknak szóló szövegek alkotják. Ezek az írások a legváltozatosabbak témájukat, 
hosszúságukat tekintve, s jelen dolgozat is elsősorban ezekre koncentrál.
Ilyen jellegű szöveg tíz mű kiadásában található.9 Ami első pillanatra szembe-
ötlik, hogy leggyakrabban a protestánsok kerülnek szóba, két mű, az Imádságos 
könyv harmadik, illetve negyedik kiadása,10 valamint a Kempis-fordítás kivételével 
valamennyi olvasóknak szánt írásában megemlíti őket. (Minthogy e két kivétel ke-
gyességi munka, talán nem is szorul magyarázatra, miért éppen ezen írások olvasói-
nak nem szól az Új Atyafiakról.)
A protestánsokkal összefüggésben elmondottak alapján derül ki Pázmány véle-
ménye a plágiumról, a szövegkritika fontosságáról, a szerzői felelősségről. 
15  PÁZMÁNY Péter, Az calvinista predikatorok ingyenes erkölcsű tekélletességének tüköre, s. a. r. RAPAICS 
Rajmond = PPÖM, V, 1900, 31–32. (Továbbiakban: Kálvinista tükör.)
16  PÁZMÁNY Péter, Keresztyéni Felelet a megdücsőült szentek tiszteletirül, értünk való könyörgésekrül és 
segitségül hivásokrul, s. a. r. KISFALUDY Árpád Béla = PPÖM, II, 1895, 337. (Továbbiakban: Keresztyéni 
Felelet.)
17  Imádságos könyv, 1606/1993, †5.  
18  PÁZMÁNY Péter, Az mostan támadt új tudományok hamisságának tíz nyilvánvaló bizonysága és 
rövid intés a török birodalomrul és vallásrul (1605), s. a. r. AJKAY Alinka, HARGITTAY Emil, Bp., 
Universitas, 2001 (Pázmány Péter művei, 2), 32:1–2. (Továbbiakban: Tíz bizonyság.).
19  A tíz mű a következő: Kálvinista tükör, Imádságos könyv, 1606/1993, Tíz Bizonyság, illetve: PÁZMÁNY 
Péter, Az nagy Calvinus Jánosnak Hiszek-egy-Istene..., s. a. r. RAPAICS Rajmond = PPÖM, II, 1895, 693–
776. (Továbbiakban: Az nagy Calvinus.) PÁZMÁNY Péter, Keresztyen Imadsaagos keonyv, Pozsony, 1610. 
PÁZMÁNY Péter, Hodoegus: Igazságra vezérlő kalauz, s. a. r. KISS Ignácz = PPÖM, III, 1897, I–VIII ; PPÖM, 
IV, 1898. (Továbbiakban: Kalauz.) PÁZMÁNY Péter (ford.), Kempis Tamásnak Christus követéséről négy 
könyvei, s. a. r. KISFALUDY Árpád Béla = PPÖM, I, 1894, 201–370. PÁZMÁNY Péter, Imádságos könyv, 
Pozsony, 1625. PÁZMÁNY Péter, A Sz. Írásrúl és az Anyaszentegyházrúl két rövid könyvecskék, s. a. r. 
DEMKÓ György = PPÖM, V, 1900, 343–469. (Továbbiakban: A Sz. Írásrúl és az Anyaszentegyházrúl.) 
PÁZMÁNY Péter, Imádságos könyv, Pozsony, 1631. PÁZMÁNY Péter, A római Anyaszentegyház  szokásábúl, 
minden vasárnapokra és egy-nehány innepekre rendelt evangeliomokrúl predikácziók…, s. a. r. 
KANYURSZKY György = PPÖM, VI, 1903, VII, 1906. (Továbbiakban: Prédikációk.)
10  Az első kiadásban nincs olvasónak szánt írás, a másodikban van, ami a nevezetes Mihálykó János elleni 
méltatlankodást tartalmazza.
Mit üzen Pázmány? p 21
Első és legfontosabb feladata egy szerzőnek, az alapos felkészültség, hiszen ké-
születlen és mosdatlan kézzel nem nyúlhat a dolgokhoz,11 ahhoz, hogy egy témát 
értőn és érthetőn tudjon előadni, alapos előkészülettel széles körű ismeretre kell 
szert tennie. Pázmány maga is sok „üdötül fogva” olvassa az Új tanítók irásit, avég-
re, hogy minden tudományoknak és „róka lyukoknak” végére mehessen.12 Több 
esetben hangsúlyozza, hogy a megfelelő kiadású könyvekből kell tájékozódni, az 
eredeti források használata elengedhetetlen. Az Új Atyafiak irodalmának megisme-
rése esetén ez Luther, Calvinus és egyebek tulajdon könyveinek használatát13 je-
lenti. Nemcsak használatát, hanem az abban találtak tiszteletben tartását is, hiszen 
kiemelten fontosnak tartja Pázmány, amit Lipcsében, Wittenbergben, Jénában, 
Báselben, Genfben nyomtattak, azt ő is „úgy olvassa”.14 Talán az egyik legfontosabb, 
mindenesetre Pázmány számára a legérzékenyebb kérdésnek tűnik, hogy nemcsak 
olvassa, de amikor azokat idézi, pontosan tegye azt: „senkire semmit nem fogoc, ha-
nem a mit en magam, az eonneon irasokbul fel iegzettem, csak azt irom.”15 Az újítók 
írásait el nem változtatta, nevük alatt semmit ki nem adott. Egyik igen gyakori vádja 
a protestánsokkal szemben éppen ez, sőt a Lutherista Doctokra hivatkozik,16 mivel 
ők maguk is nehezményezik, hogy Luther halála után annak írásaiból sokat elhagy-
tak, elváltoztattak. Mert a tévelygők szokása, hogy más ember nevével könyveket 
írjanak, és elváltoztassák az hívek írásit.17 Ez a gondolat később is többször visszatér 
az olvasóknak szánt levelekben még azelőtt, s azt követően is, hogy Mihálykó János 
éppen az ő sérelmére követte el a forrásmegjelölés nélküli szövegátvételt, ami ellen 
végig oly határozottan föllépett. Ezek fényében jobban érthető, és már-már nyilván-
való, hogy Pázmány az Imádságos könyv 1610-es kiadásának olvasókhoz szóló írá-
sában nem a pillanatnyi személyes sértettség okán, hanem egy az írói munkásságát 
végigkísérő elv megsértése miatt tette szóvá az eperjesi prédikátor ténykedését, s 
az „azt enyimnek el nem ismerem” kifejezés nem csupán a „kölcsönvétel” eredmé-
nyére, hanem főként a Mihálykó-féle írói, szerzői habitusra vonatkozik. 
„Lopva semmit nem vettem” közli a prédikációs kötete olvasóival, de nemcsak 
hangoztatja, ha valakitől idéz, feljegyzi a „könyvnek karéjára”, minémű könyvben 
és mely helyen találta azt.18 Tehát nemcsak az eredetinek megfelelően idéz, de 
közli lelőhelyének forrását is. Ez azért fontos, mert írásainak nagy része sokszor 
mások művein alapszik, mint szerző sok esetben nem a föltalálást, új dolgok meg-
fogalmazását tekinti elsődleges feladatának, hanem a már meglévő ismeretek saját 
11  Kalauz, III, 6.
12  Tíz Bizonyság, 25:4 5. A prédikátorokat is erre inti: „szorgalmatos tanulással készüljetek”. Prédikációk, 
VI, XXX.
13  Kalauz, III, 8.
14  Tíz bizonyság, 25:16 –17.
15  Uo., 24:30 –25:1.
16  Uo., 26:1.
17  Uo., 25:17–19.
18  Az nagy Calvinusnak, 698.
22 p Bajáki Rita
szempont szerinti rendezését. E gondolat egyik első megfogalmazása a közismert 
„pókháló – lépes méz” hasonlat,19 amit később is megfogalmaz: „magam gondola-
tit és ujomból szopott dolgokat nem irok, Isten Könyvéből, az Anyaszentegyház 
Doktorinak írásiból vettem tanításimat.”20 Szerzőnek lenni tehát azt jelenti, hogy „a 
sok irások tengeréből egybeszedni, értelmesen megválogatni, rendbe hozni, helye-
sen kimondani a régi bölcsektűl ismert igazságokat: új munka és a mi dolgunk,”21 
de – és ez a kulcsfontosságú kitétel – „magamnak is megengedem, hogy valamit 
hozzáadgyak, változtassak, elhadgyak, mert nem szolgájok, hanem egyezőjök va-
gyok a régieknek.”22 
Az olvasókhoz írt levelekből az is kiderül, mire kell ügyelni mindezek során. 
Igaz erre vonatkozóan nem ad sokféle tanítást, viszont azokat gyakran ismét-
li. Az egyik legtöbbször előforduló intelem, a rövidségre való törekvés.23 Egy-két 
módszert is ajánl, hogy a szerzők az olvasókkal könnyebben megértessék mondan-
dójukat, egyik ilyen a szillogizmusok használata, s ismét az elődökre hivatkozik, 
hogy maga Krisztus sokszor követte a bizonyítás ilyen formáját.24 S valóban, maga 
Pázmány is alkalmazza, például az egyik olvasóknak szánt írásában, amikor arról ír, 
milyen a jó tanító. Az érvelés lényege, hogy a csalatkozhatatlan tanítótól (akit Isten 
hagy a földön) bizonyosan meg lehet tanulni, melyik az igaz magyarázása Isten sza-
vainak, a Szent Írás igaz értelmének, akkor a híveknek nem kell fejüket több dolog-
ban fárasztani, elég, ha a csalatkozhatatlan tanítót hallgatják, s ez által véget lehet 
vetni minden vallás körüli bizonytalanságnak. Ezt követően írja Pázmány: „Azért 
valaki eligazodik azokban, mellyeket e két könyvben foglaltam, mindgyárt minden 
versengésnek végét éri.”25 Ezt a hiányos szillogizmust kiegészítve a hiányzó pre-
misszával (enthüméma alkalmazásakor a nyilvánvaló, közismert premisszát szokás 
elhagyni), röviden így lehet összefoglalni:
p premissza 1: A csalatkozhatatlan tanító (tanításai) írásai véget vetnek a vitáknak
p premissza 2:  Pázmány csalatkozhatatlan tanító.
p konklúzió: Pázmány (tanításai) írásai véget vetnek a vitáknak.
Pázmány „szerényen” tehát nem mondja ki a második premisszát, de egyértelműen
benne van a szövegben, s ezt az „alázatot” tovább fokozza azzal, hogy az olvasó 
feladata (valójában képességének kérdése), hogy megértse Pázmány tanítását. Ez a 
rész tűnik legmarkánsabbnak valamennyi olvasóhoz szóló levél közül, s talán nem 
is véletlenül. Ezt a művet szeretett Bihar Vármegyéjének ajánlotta, aki az Újítók 
nyomán halad, s Pázmány őszinte megértést tanúsít e tévedés, eltévelygés láttán, és 
19  Kalauz, III, 6.
20  Prédikációk, VI, XXII.
21  Uo.
22  Uo., XXIII.
23  „mentül rövidebben és kerekb szóval lehet,” Keresztyéni felelet, 339. „mennél világosb rövidséggel 
lehet,” A Sz. Írásrúl és az Anyaszentegyházrúl, 354. 
24  Kalauz, III, 10.
25  A Sz. Írásrúl és az Anyaszentegyházrúl, 354.
Mit üzen Pázmány? p 23
ő, a fiú, szinte atyai védő kezet nyújt szülőföldjének „csalóka hitetői” ellen, s köny-
nyen lehet, hogy saját auctoritasanak burkolt hangoztatásával próbálta buzdítani 
őket, hogy olvassák el a nekik ajánlott könyvet, ami ugyan némi fáradsággal jár, de 
ne habozzanak egy kis munkát elvégezni üdvösségük érdekében. Azért is szokat-
lan ez a szinte kimondott magabiztosság, mert (amellett, hogy Pázmány mindig 
roppant magabiztos), egyéb helyeken rá is jellemző a szerzők sajátjaként ismeretes 
toposz, mely szerint „vékony tehetsége” volna, továbbá, hogy feledékenység vagy 
tudatlanság miatt lehet, hogy valamit „nem ejt helyén” írásában, illetve, egy nagyon 
szép megfogalmazása ugyanennek: „ha tőheggyel nem illetem mindenütt a tárgyot” 
az nem annak erőtlenségéből, hanem az „én késedelmességemből és vékony érté-
kemből” való fogyatkozás miatt van.26 
A toposz-szerű megjegyzések mellett előfordulnak olyan szavak, mondatok is, 
amelyekből dekódolhatjuk Pázmány üzenetét nemcsak a jó szerzőre, de a hivatását 
betöltő igaz emberre vonatkozóan is. Ilyen erény az állhatatosság, a jó ügy iránt való 
megingathatatlan elkötelezettség: „Akár jó s akár gonosz nevem légyen érette, de 
hóltig el nem állok az igazság ótalmátul” 27 
Végezetül még egy üzenet: „mert csak az tudja, aki nyomtat, mely nehéz… .”28
26  Kalauz, III, 6.
27  PÁZMÁNY Péter, Az igazságnak győzedelme, mellyet az Alvinczi Péter tűkörében megmutatott
Pázmány Péter, s. a. r. RAPAICS Rajmond = PPÖM, V, 1900, 56.
28  Kalauz, III, 8.



Mit üzen Pázmány?

Forgó, András

PÁZMÁNY PÉTER
A 18. SZÁZAD VÉGI
VALLÁSÜGYI VITÁBAN
Egy röpirat tanulságai
A türelmi rendelet megjelenése után két évvel, 1783-ban látott napvilágot egy 
német nyelvű, a magyarországi protestantizmus helyzetét tárgyaló röpirat,1 mely-
ben Pázmány Péter neve is előkerül. Ez adja az apróját annak, hogy az itt olvasható 
rövid írással köszönthessem a jeles Pázmány-kutatót hatvanadik születésnapján. 
Joachim Bahlcke német történész az alábbi sorokban vizsgált röpirat szerző-
jét Benczur Józseffel, a jozefinista protestáns értelmiség jelentős alakjával azonosí-
totta.2 Benczur kiterjedt kapcsolatrendszere és a II. Józsefet támogató magyar értel-
miségben betöltött szerepe régóta ismert a hazai kutatás számára,3 ezért joggal 
feltételezhetjük, hogy röpiratában nemcsak a saját, hanem elvbarátai álláspontja 
is tükröződik kora felekezeti viszonyairól. Így lehetőségünk nyílik rá, hogy meg-
vizsgáljuk: miként jelenik meg Pázmány és kora a jozefinizmus évtizedének vallási 
vitáiban. 
II. József türelmi rendeletének végrehajtása elé Benczur röpirata szerint a 
Magyar Királyságban gördítették a legtöbb akadályt, pedig itt úgymond a lakosság 
fele protestáns.4 Vallásszabadságuk nem uralkodói kegy kérdése, de nem is csak a 
törvényektől függ, hanem azt a katolikus és protestáns rendek közötti szerződések 
is garantálják, mindenekelőtt a szuverén erdélyi fejedelmek és a magyar királyok 
között köttetett békeszerződések. Ezekből pedig nyilvánvaló, hogy a katolikus ren-
deknek nincs joga korlátozni a protestáns vallásgyakorlatot. A nagyhatalmú katoli-
kus egyházi és világi méltóságok befolyása csak politikai kérdésekre terjed ki, de 
ettől nem függhet a vallás ügye.
1  Schreiben eines Wieners an einen im heiligen römischen Reich wohnenden Ungarn, darinnen das 
Toleranzwesen in dem Königreich Ungarn, dessen Fortgang und Hindernisse freymüthig beurtheilet 
werden, h. n., 1783. 
2  Joachim BAHLCKE, Ungarischer Episkopat und Österreichische Monarchie: von einer Partnerschaft 
zur Konfrontation (1686–1790), Stuttgart, Steiner 2005(Forschungen zur Geschichte und Kultur des 
östlichen Mitteleuropa), 314.
3  H. BALÁZS Éva, Berzeviczy Gergely a reformpolitikus (1763–1795), Bp., Akadémiai (Magyar Történelmi 
Társulat), 1967, passim.  
4  A kutatás szerint a Magyar Királyság lakosságának körülbelül az egynegyede tartozott a két bevett pro-
testáns felekezethez. WELLMANN Imre, Magyarország népességének fejlődése a 18. században = Magyar-
ország története1686–1790, főszerk. EMBER Győző, HECKENAST Gusztáv, Bp., Akadémiai, 1989, I., 25–80. 
FO
R
G
Ó
 A
N
D
R
Á
S
168 p Forgó András
A Magyar Királyságban négy rend van, de csak politikai értelemben. Feleke zeti 
szempontból kettő: katolikus és protestáns, vagyis a magyar társadalom Corpus 
Catholicorum és Corpus Evangelicorum formációra oszlik.5 A katolikus részhez 
tartoznak a római és görökatolikus prelátusok, grófok, bárók, nemesek és polgá-
rok, az evangélikus, vagyis protestáns corpusba pedig azok a grófok, bárók, neme-
sek és polgárok, akik a protestáns felekezetekhez tartoznak. Ez utóbbiak a Bocskai, 
Bethlen és Rákóczi fejedelemmel kötött békék alapján egyenrangúak a másikkal. Ez 
azonban a mindennapi életben egyáltalán nem tükröződik. A tolerancia magyaror-
szági siralmas helyzete elsősorban a püspökök és érsekek szinte korlátlan hatalmá-
nak következménye. Ennek a „Szent Ligának” a feje Migazzi Kristóf bécsi bíboros 
érsek, aki a váci püspökséget is bírja, valamint Eszterházy Károly egri püspök, aki az 
egyik leggazdagabb magyar mágnáscsalád tagjaként nemcsak egyházmegyéjében, 
de a helytartótanácsban és a kancellárián is jelentős befolyással rendelkezik. Egy-
házmegyéje hét vármegyére terjed ki. Majdnem minden felső-magyarországi főis-
páni kinevezés tőle függ, akiket ezért mintegy hűbéri függésben tart. De a legtöbb 
jelenlegi magyarországi püspök is az ő kreatúrája, és tőle kapja az utasításokat.
Ettől a két főpaptól függ az összes többi prelátus Magyarországon. Minden 
eszközt megragadnak, hogy a megyéket a püspökökön és az örökös főispánokon 
keresztül kézben tartsák. Ezek pedig minden olyan uralkodói rendelet végrehajtá-
sát megtagadják, amely nem áll érdekükben. II. József trónra lépésekor a klérus, 
a korábbi gyakorlathoz hasonlóan ismét megpróbálkozott azzal, hogy emlékirat-
ban bebizonyítsa: a protestánsok csak megtűrt felekezetűek az országban. Minden 
művészetüket bevetették, hogy kimutassák: a magyarországi protestánsok teljesen 
eltávolodtak a bécsi békétől és az azt követő, 1681 előtti törvényektől, és vallássza-
badságuk csak az 1681., valamint az 1687. évi cikkelyekben foglalt uralkodói kegy-
ből származik,6 de ezeket is a Lipót, III. Károly és Mária Terézia által kiadott értelme-
zések szerint kell alkalmazni.7 II. József azonban már korábban értesült a protestán-
sok jogairól, és ismertek voltak előtte az égbekiáltó igazságtalanságok. Tudta, hogy 
azok a mérgező állami irányelvek, amelyeket a magyar jezsuiták, Forgách Ferenc és 
Pázmány Péter esztergomi érsekek, valamint utódaik elfogadtak, és az igaz és ártat-
lan protestánsoknak ezek miatt bekövetkezett üldözése a katolikus klérust nagyon 
gazdaggá és hatalmassá tette, tovább növelve a lakosságnak a török pusztítás miatt 
amúgy is nagy szenvedéseit. Így a török az ország legnagyobb részét sokkal tovább 
hatalmában tartotta, mintha megmaradt volna a XVI. században bevezetett toleran-
cia. Elkerülhetők lettek volna a polgárháborúk, a harmincéves háború, és az ország 
egyesíthette volna minden belső erejét, hogy lakosait megszabadítsa a török igától. 
5  Ez a szemlélet a Német-római Birodalom politikai gyakorlatának a magyar viszonyokra történő alkalma-
zása. A protestáns rendiség hagyományosan az ezzel rokon Status Evangelicus (és Status Catholicus) 
terminust használta. Bővebben: SZIJÁRTÓ M. István, A diéta: a magyar rendek és az országgyűlés (1708–
1792),  Bp., Osiris 2006, 268–277.
6  Az 1681. évi XXV. és XVI., valamint az 1687. évi XXI. törvénycikk.
7  Az Explanatio Leopoldina és megújításai, melyek az említett törvénycikkek „értelmezésével” valójában 
az abban foglalt jogokat korlátozták.
Pázmány Péter a 18. század végi vallásügyi vitában — Egy röpirat tanulságai p 169
De az uralkodó éleslátását nem lehetett elhomályosítani, ezért protestáns alattvaló-
inak lelkiismereti és gondolatszabadságot adott. Mivel a klérus nem tudta a rende-
let kiadását megakadályozni, annak végrehajtása elé akart akadályokat gördíteni. 
Benczur ezek után hosszasan foglalkozik azokkal a praktikákkal, melyek segít-
ségével a helytartótanács – a klérus befolyására – akadályozta a türelmi rendelet 
végrehajtását: a protestáns templomok építéséhez szükséges családok számának a 
rendelet szellemiségével ellentétes módon történő megállapítása, a leányegyházak 
templomépítési jogának korlátozása, a községek vagyoni helyzetének ellenőrzése 
stb. A protestánsok elleni hangulatkeltésért és a türelmi rendelet végrehajtásának 
akadályozásáért különösen Szily János szombathelyi és Séllyei Nagy Ignác székesfe-
hérvári megyéspüspököket, vagyis Mária Terézia egyházpolitikájának fő támogató-
it,  valamint a helytartótanács három egyházi tisztviselőjét: Okolicsányi Imre eszter-
gomi kanonokot és ansariai választott püspököt, Mandich Antal zágrábi kanonokot 
és pristinai választott püspököt (későbbi diakóvári megyéspüspököt), valamint 
Zábráczky József egri kanonokot és vegliai választott püspököt tatja felelősnek. 
Azt is kifogásolja Benczur, hogy míg az uralkodó minden eszközzel segíti a kato-
likus papok számának növelését, és a nagyobb településeken több pap is szolgál, 
addig a protestánsok más elbírálás alá esnek, pedig ők ugyanolyan hűséges alattva-
lói a császárnak, mint a katolikusok. Ráadásul a katolikus pap eltartása rendszerint 
többe kerül, mint a protestáns lelkészé. Nem lenne-e előnyösebb, ha ezeknek a 
helységeknek is lenne lelkészük, akik jó erkölcsre nevelik híveiket? 
Az előbb felsorolt visszásságok fő oka Benczur megfogalmazásában, hogy a vallás-
ügy szabályozását Magyarországon nemcsak a világi, hanem az egyházi hatóság is 
ellenőrzi. Ez abból a katolikus tévtanításból származik, hogy minden katolikus állam-
ban két egyforma hatalom létezik, a világi és az egyházi. Szerencsére az örökös tar-
tományokban már nem ez a helyzet, ott már belátták, hogy nem az állam van az egy-
házban, hanem az egyház az államban. A püspökök az államtól nyerik előjogaikat, 
birtokaikat és hatalmukat. Hogyan lehetséges, hogy magukat Isten és az Apostoli 
Szék kegyelméből kinevezett püspököknek hívják, ahelyett, hogy Isten és az Apostoli 
Király kegyelméből kinevezett főpapoknak neveznék? Ha pedig egy püspök minden 
hatalmát a katolikus egyháztól kapja, akkor hogyan gyakorolhatja ezt a hatalmat a 
protestánsok felett? A vallásügy a magyar király felségjogai közé tartozik, ha tehát ő a 
protestánsokról rendelkezik, akkor ahhoz a püspököknek semmi közük sincs. Ezért 
az apostoli király felségjogához az lenne méltó, ha a protestánsok ügyében lefolyta-
tott vizsgálatokat az egyháziak kizárásával csak világiak végeznék. De miután ez nincs 
így, olyan helyzet áll elő, mintha a világi hatalom volna alávetve az egyházinak.
A visszaélések megszüntetése érdekében Benczur több javaslatot is megfogal-
maz. Az uralkodó maradéktalanul szerezzen érvényt felségjogainak, mindenek-
előtt pedig azoknak a törvényeknek, békéknek és uralkodói szabadságjogoknak, 
amelyek biztosítják a protestánsok szabadságát, és amelyeket a klérus, mindenek-
előtt a jezsuiták és kreatúráik veszélyeztetnek. A főpapoknak csak annyi bevételi 
forrást biztosítson, amennyiből rangjukhoz méltóan megélhetnek. Hiszen a javak, 
amelye ket birtokolnak, nem az övék, hanem Krisztus egyházáé. Ők ezeknek csak 
kormányzói. A főpapokat el kell távolítani az állami hivatalokból. Ők főpásztorok, 
170 p Forgó András
az a feladatuk, hogy gondozzák a nyájukat, tehát ne hagyják el őket, hanem közöt-
tük tartózkodjanak. Ne éljenek vissza hatalmukkal, hanem maradjanak a Bibliánál, 
a Breviáriumnál és a lelkipásztorkodásnál. Végül a protestánsokat fel kellene men-
teni a katolikus egyháziaknak fizetendő valamennyi kötelezettség alól. A katolikus 
klérust tartsák el a katolikusok, a protestánsok pedig tartsák el lelkészeiket – zárja 
Benczur reformjavaslatainak sorát. 
A történeti kutatás már felfigyelt arra a tényre, hogy a II. József halála után össze-
gyűlt rendi országgyűlés alkalmával a protestánsok nem a felvilágosodás hatására 
meghonosodott elvekre, mindenekelőtt a toleranciára, hanem az „ősi alkotmányra” 
hivatkozva követelték vallásszabadságuk törvénybe iktatását.8 Benczur József röp-
irata arra irányítja rá fegyelmünket, hogy ez nemcsak a rendi ellenzék konzervatív 
többségének szemléletében volt meghatározó elem, hanem azt a leginkább „haladó” 
gondolkodásúként számon tartott, szabadkőműves kötődésű jozefinista értelmiség 
is magáénak vallotta. Hiszen Benczur röpirata is az 1606 és 1681 között elfogadott 
törvényekre hivatkozik, melyek a magyar király és a – szerző téves megfogalmazá-
sa szerint – szuverén erdélyi fejedelmek közötti békepontok becikkelyezései voltak, 
tehát a korabeli (protestáns) felfogás szerint a rendi alkotmány részét alkották. Más-
részt érdekes felfigyelnünk arra a tényre, hogy milyen kevert formában van jelen 
Benczur érvrendszerében a felvilágosult–jozefinista tolerancia- és egyházfelfogás, a 
magyarországi protestantizmus évszázados sérelmeivel. Az a megfogalmazás, hogy 
a püspökök „Isten és az Apostoli Király” kegyelméből töltik be tisztségüket, elsődle-
ges feladatuk a lelkipásztorkodás, vagyonuknak pedig csak akkora hányadát kellene 
birtokukban hagyni, amennyiből megélhetnek, a jozefinista államegyházi felfogás
kristálytiszta tükröződései. Nemkülönben annak hangsúlyozása, hogy a protestáns lel -
készek fontos szerepet tölthetnek be híveik erkölcsének javításában. A lelkiismereti 
és vallásszabadság követelése pedig túl is mutat a jozefinista valláspolitika célkitűzé-
sein, hiszen József csak vallási türelmet, de nem vallásszabadságot biztosított alattva-
lóinak. A Pázmány Péter és korának vallásüldözéséről felvázolt sötét kép, különösen 
a főpap és általában a jezsuiták felelősségének felemlegetése az ország oszmán meg-
szállásának elhúzódásáért, sőt egyenesen a harmincéves háború kitöréséért viszont a 
felekezetszerveződés korának vallási vitáihoz vezetnek vissza bennünket. Ezt erősíti 
a 16. század felekezeti viszonyainak mint a tolerancia korának idealizált képe. 
Benczur József röpirata tehát egyrészt szemléletes lenyomata annak a Reinhart 
Koselleck meghatározta átmeneti időnek, amelyben a „dicső” múlthoz kötődést 
lassanként a fogalmak szintjén is felváltotta az új eszmék iránti elkötelezettség,9 
másrészt adalékkal szolgálhat ahhoz, hogy miként vált a protestáns történeti hagyo-
mány részévé a kora újkori katolikus intolerancia nemzetrontó toposza.
8  SZIJÁRTÓ M. István, A „konfesszionális rendiségtől” az „alkotmányos rendiségig”: lehetőségek és felada-
tok a 18. századi magyar rendiség kutatásában, Történelmi Szemle, 2012, 37–61.
9  Reinhart KOSELLECK, Einleitung = Geschichtliche Grundbegriffe: Historisches Lexikon zur politisch-
sozialen Sprache in Deutschland, hrsg. v. Otto BRUNNER–Werner CONZE–Reinhart KOSELLECK, Bd. 1., 
Stuttgart, Klett, 1972, XIII–XXVII, valamint UŐ: Elmúlt jövő: a történeti idők szemantikája, ford. HIDAS 
Zoltán, SZABÓ Márton, Bp., Atlantisz, 2003. 


Pázmány Péter a 18. század végi vallásügyi vitában — Egy röpirat tanulságai

Illik, Péter

„KÉTSZÁZ EZER 
MAGYAR HÉJÁVAL VAGYON 
MAGYAR ORSZÁG 
EZ TIZENHÁROM ESZTENDŐ
ALATT...”1
Apokaliptikus túlzás vagy szomorú realitás?
Pázmány Péter (1570–1637) pályafutását és önmagában is összetett tevékenységét 
számos monográfia, cikk és tanulmány vizsgálta több aspektusból,2 azt a látszatot 
keltve, mintha nem is egy, hanem sok Pázmány élt volna egy időben: az érsek, a 
politikus, a prédikátor, a hitvitázó, a kompilátor, a tanár etc.3 Ekképpen az állam-
férfi török és erdélyi politikájáról is több munka született.4 Pázmány levelezésében 
sokszor tanúbizonyságát adta, hogy jól ismeri a Magyar Királyság reálpolitikai hely-
zetét, illetve azt, hogy a törökök és a német csapatok mennyi emberveszteséget és 
anyagi kárt tettek benne. 
Az ország lakosságát számos hadjárat sújtotta. Bethlen Gábor erdélyi fejede-
lem (1613–1629) háromszor vezetett hadat (1619–1622, 1623–1624, 1626–1629) 
II. Ferdinánd Habsburg uralkodó és magyar király (1618–1637) ellen. A törökök 
szintén folyamatosan prédálták az országot hivatalos békeidőszakban is: 1627. szep-
tember 13-án kötettett meg a törökökkel az első szőnyi béke,5 amely megerősítette 
az 1606-ik évi zsitvatoroki, az 1615-i bécsi, az 1618-i komáromi és az 1625-i gyar-
mati szerződéseket. Pázmány leveleiben világosan látszik a reális helyzetértékelés. 
Egyfelől az ajtó és félfa közé szorult ujj hasonlatával6 ő is kifejezte, amit a magyar 
főuraknak fel kellett ismerni: a Magyar Királyság két nagyhatalom közé szorult, így
„a német” legalább annyi kárt tudott tenni, mint „a török”. Sőt, tudatában volt an-
nak is, hogy a jobbágyokat gyakran a szegény, sokszor elkeserítő nélkülözésben 
1  Köszönöm Szabó Péternek, hogy egy korábbi beszélgetésünk során felhívta a figyelmemet erre a 
szöveghelyre. 
2  Vö. Pázmány Péter-bibliográfia (1598–2004), összeáll. ADONYI Judit, MACZÁK Ibolya, Pilis csaba, 2005 
(Pázmány Irodalmi Műhely – Bibliográfiák, Katalógusok, 1). 
3  Ezen írás célja „politikus” Pázmány levelezését alapul véve megvizsgálni Pázmánynak a címben is idé-
zett – tudomásom szerint – egyetlen konkrét számadatot közlő kijelentését, annak valóságtartalmát és 
a mögötte rejlő korszak realitását.
4  R. VÁRKONYI Ágnes, Erdély és a törökkérdés Pázmány politikájában = UŐ., Europica varietas–Hungarica 
varietas, Bp., Akadémiai, 1994, 37–61.
5  Kiadásai: GÉVAY Antal, Az 1627-dik évi september 13-dikán költ szőnyi békekötés czikkelyei, deákul, 
magyarul és törökül, Bécs, Strauss, 1837, valamint SALAMON Ferencz, Két magyar diplomata a XVII. 
századból, Bp., Ráth Mór, 1878.
6  Pázmány Péter remekei, bev., s. a. r. SÍK Sándor, szerk. TOLNAI Gábor, Bp., Ardói, 1944, 297.
IL
LI
K
 P
ÉT
ER
208 p Illik Péter
élő magyar vitézek is fosztogatták, tekintve, hogy az ő jószágában is garázdálkod-
tak.7 Másfelől viszont látta azt is, hogy a nyílt háborús állapot még rosszabb, mint 
a békesség nélküli békeidőszak.8  
Bethlen Gáborhoz írt 1626. novemberi levelében ezt írta: „Kétszáz ezer Magyar 
héjával vagyon Magyar Ország ez tizenhárom esztendő alatt […]”9 Ez a kijelentés 
számos kérdést felvet: mennyiben vehető komolyan ez a számadat,10 milyen kárese-
tekről tudhatott az érsek, valóban Bethlen-e a felelős érte, miért csak ebben az egy 
esetben írt konkrét számot Pázmány?11
Az érsek széleskörű és jó kapcsolatokkal rendelkezett a magyar politikai elittel, 
amint azt kiterjedt levelezése is tanúsítja.12 Így például13 Batthyány II. Ferenccel 
(1577–1625, dunántúli fölbirtokos, Sopron megyei főispán), Lobkovitz Poppel 
Évával (Batthyány II. Ferenc felesége), Battyhány I. Ádámmal (1610–1659, dunán-
túli birtokos és főkapitány), Bánffy Kristóffal (1577–1644), Thurzó Györggyel 
(1567–1616, nádor), Esterházy Miklóssal (1583–1645, nádor) etc. Mindannyian 
részletes és mélyreható ismeretekkel rendelkeztek arról, hogy hivatalos béke-
időben a törökök mennyi kárt tettek a Magyar Királyságban. Thurzó György és 
Esterházy Miklós nádorok „hivatalból” értesültek erről, hiszen például az utóbbi 
készítette elő mindkét (az 1627-es első és az 1642-es második) szőnyi békét, így 
neki küldték meg a magyar panaszlistákat. A többi főúr pedig „szenvedő alanya” 
volt az eseteknek, mivel saját birtokain történtek a fosztogatások, emberölések- 
17  JEDLICSKA Pál, Eredeti részletek gróf Pálffy-család okmánytárához (1401–1653) s gróf Pálffyak élet -
rajzi vázlatai, Bp., Stephaneum, 1910, 116 (220. levél). Ebben Pázmány kéri gr. Pálffy István bánya-
vidéki főkapitányt, hogy fékezze meg a katonák garázdálkodását.
18  „[…] kárunkkal is csendesen kell tartani […]” (SÍK, i. m., 299.) és „[…] mert eddig úgy tapasztaltuk, hogy 
az oltalom is szinte csak rontója szeginy hazánknak […]” (Uo., 302.), továbbá: „[…] De mivel ha azok [a 
németek] ide jőnek, romlani kell ennek a szeginy puszta hazának […]” (Uo., 311.)
19  SÍK, i. m., 281.
10  „A két jeles politikus [Pázmány és Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, 1613–1629] legemlékezetesebb 
levélváltása a harmadik hadjárat [1626–1629] idején zajlott le. Az érsek minden korábbit meghala-
dó pátosszal kérte számon Bethlenen 200 000 magyar pusztulását, a haza romlását, a vérontást. A fe-
jedelem e vádra rendkívüli önmérséklettel felelt, az érzelmekre támaszkodó, barokk dinamizmussal 
és pátosszal szemben józan, racionális hangot ütött meg: ha összeszámlálnánk ’az egész országot is 
az Fátrától innét, feleségestől, gyerekestől is nem találnánk 200 000 magyar lelket’ – írta válaszában. 
A hadjárataiban elesett magyarok száma szerinte a négyezret sem éri el, a vele szövetkező törökök pe-
dig nem foghattak el magyarokat, mert az ilyen eseteket ’az arra rendelt vigyázók’ azonnal jelentették 
volna. Aligha szükséges hangsúlyoznunk, hogy mindkét fél számadata erősen torzít: Pázmány az elesett 
magyarok számát becsülte túl, Bethlen viszont erősen aláértékelte a Fátrától keletre eső országrész 
lakóinak számát.” BITSKEY István, Pázmány Péter, Bp., Gondolat, 1986, 152.   
11  Feltételezve, hogy nem kerülte el a figyelmet más számadat, illetve nem kerül elő újabb levél a hatalmas 
életműből, amelyben konkrét szám szerepel a magyarok veszteségeire vonatkozóan. Ha mégis, akkor is 
megkockáztatható a kijelentés, hogy amennyire sokszor ír Pázmány a Magyar Királyság szenvedéseiről 
általában, oly kevésszer említ konkrét adatokat erről. 
12  1978-ban 1167 db Pázmány levelet tartottak számon. Vö. HARGITTAY Emil, A Pázmány-levélfilológia 
helyzete, ItK, 1978, 185–186. 
13  Mindegyik főúrnál a születés és a halálozás évét adtam meg.
„Kétszáz ezer Magyar héjával vagyon Magyar Ország ez tizenhárom esztendő alatt…”  p 209
és rablások.14 Tehát teljesen biztos, hogy – még ha a Pázmány leveleiben ennek 
nincs is számszerűen nyoma – ezekről minden főméltóság tudott, és élő szóban, 
a hitvitákon túl,15 ez a téma is terítékre kellett, hogy kerüljön. 
Így tételezzük fel, hogy Pázmány teljesen tisztában volt azzal, hogy mennyi kárt 
szenvedett el a Magyar Királyság az általa említett tizenhárom év alatt, azaz 1614–1626 
között. Sőt, ha szóban tájékozódott, akkor feltételezhető az is, hogy többet is tudott, 
mint amiről jelenleg levéltári forrás áll rendelkezésre,16 bár a szóbeli közléssel járó 
„szubjektivitás” sem zárható ki. Sajnos az 1620-as évek veszteségeinek mértéke isme-
retlenebb, mint az 1630–1640 közötti időszaké. Ugyanakkor 1625 és 1627 között, az 
első szőnyi békére készülve összeírták17 az Magyar Királyság kárait. Eszerint összesen 
6401 embert öltek meg vagy vittek el az oszmánok, mindösszesen két év alatt, „csak” 
tizenöt területen!18 Ezt felszorozva 6,5-el,19 az eredmény 13 évre mindjárt durván 
41 500 fő. Ezt érdemes kiegészíteni néhány adalékkal: például csak a Muraközben 
1619 és 1626 között 381 embert öltek meg vagy raboltak el, a Bánffyak csernecségi 
területeit már 1586 óta dúlták a törökök, az eddig legjobban adatolt Batthyány-birto-
kokról éppen az 1620-as évekből nincsen számadat, de az 1630-as években itt mint-
egy 1500 fős veszteséggel lehet számolni.20 Ráadásul ezek csak a végvárak mögötti 
régiókban lakó, zömében falusi veszteségek adatai. Tehát a végvárak veszteségei még 
nem is szerepelnek itt. Sőt, a falusi emberveszteségeket bár főként a törökök okozták, 
nyilván a német zsoldosok és a magyar vitézek számlájára is lehet írni veszteségeket,21 
14  ILLIK Péter, Miklós nádor és az ország panaszai – Az Esterházy Miklós nádornak jelentett török 
kártételek a Magyar Királyságban = „Fényes palotákban, ékes kőfalokban” Tanulmányok az Ester-
házy család történetéről, szerk. MACZÁK Ibolya, Szigetmonostor, WZ Könyvek, 2009, 42–64.
15  A beszélgetés szerepéről vö. SZELESTEI N. László, „János-pohár” Hitvita vagy asztali beszélgetés? (Es-
terházy Miklós nádor asztalánál, 1627) = Pázmány Péter és kora, szerk. HARGITTAY Emil, Piliscsaba, 
Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK, 2001 (Pázmány Irodalmi Műhely – Tanulmányok, 2), 351–363.
16  Különösen igaz ez akkor, ha figyelembe vesszük, hogy még a 17. századra vonatkozó összes fennmaradt 
kártételi jegyzék sincsen feldolgozva, például a Bécsben és a megyei, egyházi levéltárakban (például 
Győrben) lévő iratok.  
17  ILLIK Péter, Török dúlás a Dunántúlon, Szigetmonostor, WZ Könyvek, 2010, 160–161.
18  Zólyom, Bars, Nógrád, Gömör, Heves, Nyitra, Komárom, Győr, Veszprém és Zala vármegyék, továbbá 
Verebély, Csetnek, Pápa, Tihany és Szigliget.  
19  Természetes, hogy nem lehetett minden két évben ugyanennyi a kár pontosan ugyanezeken a területe-
ken, de figyelembe véve a forráshiányt, ez az egy lehetőség látszik valamilyen számadat megállapítására 
a Pázmány által jelzett tizenhárom év alatt. Továbbá az 1610–1620-as évek jellege megegyezik: Bethlen 
háromszor is hadat vezetett a Habsburg király ellen, illetve a törökökkel is folyamatosan meg kellett 
erősíteni az 1606-os zsitvatoroki békét, mivel azt nem tartották be. Így a „felszorzás” nem kifejezetten 
indokolatlan, inkább csak szükségszerűen mechanikus megoldás.   
20  ILLIK, Török dúlás…, i. m.,  63, 152.
21  Néhány „mikropélda” alapján az látszik, hogy míg a magyar és német katonák „minden mozdítható” 
ingóság elrablására törekedtek inkább, addig a törökök emellett az emberrablásban és ölésben is 
kitűntek. Vö. ILLIK Péter, Kártételek a Batthyány-birtokokon „az rebellió” alatt (161–-22) = Tanulmá-
nyok évszázadok történelméből, szerk. J. ÚJVÁRY Zsuzsanna, szerk. közrem. FORGÓ András, ILLIK Péter, 
Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Történelemtudományi Intézet, 
2006, 113–133.
210 p Illik Péter
illetve egyéb „veszteségfajtákra” is lehetne még gondolni, például kivándorlás. 
Továbbá a Magyar Királyság fogalmába Erdélyt is beleérthette. Így mindent össze-
vetve az elsőre „sokkolónak” ható pázmányi kijelentés igencsak reálisnak tűnik:22 
tizenhárom év alatt szinte észrevétlenül, „kézen-közön” eltűnt kétszázezer lakos. 
Ez kiemeli a törökökkel való „háborús békeidők” (és a királyságba jövő német zsol-
dosok tevékenységének) fő vonását: lassan, nem is látványosan, de biztosan őrölték 
a Magyar Királyságot és apasztották lakosságszámát.  
Ezért a helyzetért természetesen nem (még áttételesen sem) Bethlen Gábor 
volt a felelős, habár teljesen érhető, hogy Pázmány rá terhelte ezt, tekintve, hogy ő 
volt az, aki – Pázmány szemszögéből nézve – egy újabb nyílt háborúval csak súlyos-
bította a béke nélküli török-magyar hivatalos békeidőszak veszteségeit. Ebből az 
aspektusból nézve talán éppen a tizenhárom évet lehet inkább kétségbe vonni, mint 
a kétszázezer fős veszteséget: hiszen Pázmány (kissé koncepciózusan) Bethlen hata-
lomra kerülésének évét adta meg az emberveszteség kezdődátumának. Így lehet,
hogy ominózus mondatában a saját tartós magyarországi letelepedésétől (1607)
tapasztalt kárvallásokat és az azokról halott információit összegezte. Ez esetben, 
húsz évre vonatkoztatva még inkább reális az általa megnevezett emberveszteség. 
A törökök által tett károk közkézen és vélhetőleg közszájon forogtak a Magyar 
Királyságban. A kártételi listákat folyamatosan másolták és küldözgették egymás-
nak a királyság nemesei.23 Tehát ezek a mindennapi élet szerves részét képezték, 
miként maga az oszmán veszély is. Így feltehetőleg nem volt szükség arra, hogy a 
magyar főurak, így Pázmány is, levélben tájékoztassák egymást a szomorú és szám-
szerű evidenciákról. Pázmány Péter leveleiből látszólag szövegelőzmények nélkül 
tűnik elő az élet mindennapi valósága és a kártételi jegyzékek által sajnos indokolt 
kijelentés: „Kétszáz ezer Magyar héjával vagyon Magyar Ország ez tizenhárom esz-
tendő alatt…”
22  Különösen akkor, ha figyelembe vesszük a német zsoldosok és magyar vitézek garáz dál kodását, habár 
ők inkább „csak” kifosztották a falusiakat, nem annyira az életükre törtek.
23  Például Esterházy Miklós iratai között megtalálhatóak a Lobkovitz Poppel Éva birtokain, illetve a Bánffy 
Kristóf csernecségi falvaiban esett károk listái.


„Kétszáz ezer Magyar héjával vagyon Magyar Ország ez tizenhárom esztendő alatt...” — Apokaliptikus túlzás vagy szomorú realitás?

Kiczenko, Judit

Arany János és a Szent István-rend

Not a member yet