KREPOZIT (Károli Gáspár University of the Reformed Church)
Not a member yet
1056 research outputs found
Sort by
Az Oszmán Birodalom felbomlása
No full textAz Oszmán Birodalom több mint hat évszázadot élt meg, ezalatt voltak virágzó, stagnáló, végül lassan, de mégis feltartóztathatatlan hanyatlást hozó periódusok, majd a fennállását lezáró agónia után a modern állam és nemzet újjászületése történt meg a Török Köztársaság megalakításával. Milyen események játszottak közre ebben a végső folyamatban, hogyan történt az Oszmán Birodalom felosztása, majd államutódlása? A területi felbontásnak az Osztrák–Magyar Monarchiával közös eleme a területátadás kikényszerítése volt, ami végül a lausanne-i békeszerződésben végleges változatot nyert. Fontos, hogy a Sykes–Picot-megállapodás jelentős mérföldköve volt az Oszmán Birodalom közvetlen felbomlásának, de annak első állomása mégis a Balkánról való kiszorulása volt, ami egyben az európai hódításainak feladását is jelentette. Az első Balkán-háború 1912. október 8-án tört ki. A több frontot nyitó keresztény erőkkel szemben a török hadsereg egy sor csatát elvesztett, a balkáni népek nemzeti önállósulási törekvése hosszú, ötszáz éves török uralomnak vetett véget. Mindemellett Európa „beteg embere” területi hódításait is kénytelen volt feladni, illetve komoly területi átrendeződések történtek a Balkánon. Sokan úgy vélik, ez újabb „előszobája” volt az első nagy háborúnak is, amit első lépésben a balkáni államok viseltek az Oszmán Birodalommal szemben. A győztes szövetségesek mindegyike nagyobb területet szeretett volna megszerezni, így a nagyhatalmi közvetítés ellenére Bulgária elégedetlenségét kifejezve elindította a második Balkán-háborút. A bolgár állam 1913. június 29-én hadüzenet nélkül megtámadta Szerbiát és Görögországot. A második Balkán-háborúban Bulgária ellen, valamint a szerbek és a görögök mellett harcoltak a románok, a törökök és a montenegróiak is, a hatalmas túlerőben levő koalíciótól pedig a bolgárok vereséget szenvedtek. Az új határok meghúzása után számítani lehetett arra, hogy előbb vagy utóbb újabb fegyveres konfliktusok törhetnek ki Délkelet-Európában. A folyamat itt elkezdődött, de ekkor még kezelni tudta a nemzetközi rendszer, ám a repedések ott voltak a multinacionális birodalmak falán, és ez nem csak az Oszmán Birodalmat, hanem az Osztrák–Magyar Monarchiát is érintette. A hatalmi ambíciók mellett a döntéshozatal során nem fordítottak figyelmet az etnikai, a földrajzi és a történelmi határok méltányos megállapítására, így csak egy szikra hiányzott azon a területen, amire az Osztrák–Magyar Monarchia saját gyarmatterületeként tekintett. Az Osztrák–Magyar Monarchia balkáni ambícióit fékezte Oroszország támogatása, amely a Balkán Szövetség háborúját megelőzően lényegében vámháborút indított Szerbia ellen, ugyanakkor Bulgáriát ígéretekkel kívánta maga mellé állítani. Mindenesetre a Monarchia balkáni politikáját a szerénység jellemezte, erősen tartózkodó volt a konfliktushelyzetek megoldásában. A Szerbia elleni preventív háborút a német közömbösség is hátráltatta, 1912 októberében ugyanis a Monarchia tartózkodott minden intézkedéstől és szabad folyást engedett az eseményeknek. Az Oszmán Birodalom gyors vereségét egykedvűen szemlélték Bécsben, a londoni rendezés előtt felmerült a fegyveres megoldás lehetősége is. A dinasztikus politika még a Hohenlohe-miszsziónak köszönhetően 1912 februárjában eredményre vezetett. A Szkutari-válság során az Osztrák–Magyar Monarchia ultimátumot küldött Montenegrónak és mozgósított. Ezzel összeomlott a konzervatív szolidaritás eszméje, mert a Balkán ezzel szembekerült a Monarchiával, ami felingerelte az új balkáni nemzetállamokat, de egyben Oroszországot is. Kijátszották ezzel az utolsó kártyát is, a fegyverekre apelláltak. Az újabb balkáni háborút sem Oroszország, sem az Osztrák–Magyar Monarchia nem akarta. A második Balkán-háború darabokra törte a Balkán Szövetséget és gyengítette Szerbiát, ami természetes nyereség lett volna a Monarchia számára. A remény azonban, hogy a bolgárok győznek, hamar szertefoszlott. A Monarchia életképességet akart mutatni. 1913 szeptemberében Szerbia csapatokat küldött Albániába, szerette volna a tengeri kikötőt megszerezni. Belgrád a Monarchiától ultimátumot kapott, ami után azonnal kiürítette a területet. A kudarcok után a Ballhausplatzon ideges volt a hangulat, hiszen Szerbia megerősödött, az Oszmán Birodalom pedig vereséget szenvedett a Balkánon. A továbbiakban az orosz birodalom már nem volt partner a balkáni kérdések rendezésében. A tekintélyromboló kudarcok után a fenyegetettség légkörében végképp gyökeret vert az a meggyőződés, hogy a katasztrófát csak egyetlen eszköz tartóztathatja fel, a háború. A Balkán-háborúk után a szövetséges balkáni államok késznek mutatkoztak a török általános államadósság egy részének átvételére. Az 1913. szeptember 29-én megkötött bolgár–török szerződés, majd az 1913. november 14-én Athénben megkötött görög–török békeszerződés foglalkozott a szultán és a császári család magánjavaival, illetve a török állami tulajdon hovatartozásával. Az utóbbi években a történetírást komolyabban foglalkoztatta a birodalmak létrejötte, majd bukása, valamint az államépítés mikéntje, sikerei, összefüggései. Több munka foglalkozott az Osztrák–Magyar Monarchia, az Oszmán Birodalom és a Brit Birodalom belső szerkezetének hasonlóságaival és eltéréseivel. Fontos bemutatni azt is, hogy az etnikai nacionalizmusoknak milyen szerepe volt a többnemzetiségű államok felbomlásában. A másik ilyen vitapontnak számító kérdés volt a Sykes–Picot-szerződés szerepe az Oszmán Birodalom felbomlásában, hogy kinek lehetett voltaképpen a Trianonja? Természetesen sokan a közel-keleti kérdés mai problematikáival is összekötik az Oszmán Birodalom felemelkedését és bukását, és abban a Sykes–Picot-egyezmény hatását a mai folyamatokra. Nagy-Britannia és Franciaország számára, melyeknek korábbi birodalmi rivalizálása majdnem háborúhoz vezetett, a Sykes–Picot-megállapodás alapvető gyakorlat volt. Franciaország számára azért, hogy pontosan meghatározza azokat a területeket, amelyeket Kilikiában és Szíriában igényelt, és hogy Nagy-Britannia mezopotámiai követelését kockára tegye — sir Henry McMahon megpróbálta kizárni a Huszein serifnek tett ígéretéből. Sok tévhit kering a Sykes–Picot-megállapodás körül. Egy évszázaddal később sokan még mindig úgy vélik, hogy a dokumentum meghatározta a modern Közel-Kelet határait. Valójában a Sykes és Picot által rajzolt térkép, ami nem hasonlít a mai Közel-Keletre, meghatározta a gyarmati uralom azon területeit Szíriában és Mezopotámiában, ahol Franciaország és Nagy-Britannia szabadon „hozhat létre olyan közvetlen vagy közvetett közigazgatást vagy ellenőrzést, amilyenre vágynak (vágytak)”. Az a tény, hogy a britek és a franciák megosztották egymás között azokat a területeket, amelyeket Huszein serif a jövőbeli arab királysága számára követelt, sok történészt arra késztetett, hogy a Sykes–Picot-megállapodást a birodalmi hiteltelenség felháborító példájaként ítélje el – nem ékesszólóbban, mint George Antonius palesztin történész: „A Sykes–Picot-megállapodás megdöbbentő dokumentum. Ez nem csak a kapzsiság terméke, annál is rosszabb, azaz a gyanakvással teli szövetséges kapzsiság, ami butasághoz vezetett: olyan ez, mint egy megdöbbentő kettős üzlet.
Kétnyelvű gyermekek beszéde mint az élőnyelv egy változata
Get PDFA nyelvtanítás egy speciális területe a két- (és több-)nyelvű gyermekek nyelvi fejlesztése. A
különféle nyelvek egymás melletti, párhuzamos működése sajátos jelenségeket hoz létre,
amelyek vizsgálata közelebb vihet minket a nyelvelsajátítás és a nyelvtanulás között húzódó
összefüggések feltárásához. A nyelvelsajátítás és a nyelvtanulás összefonódásának
viszonylatában az élőnyelvhez kapcsolódó beszédmódok feltérképezése komoly szerephez
juthat, különösen ha egynyelvű beszélők mellett többnyelvűek nyelvi produkcióját is
bevonjuk a vizsgálatba. Vagyis az élőnyelv jellemzői egyfelől az egynyelvű beszélők
nyelvhasználatának leírásával ragadhatók meg; másfelől viszont az így kapott képet a
kétnyelvű beszélők nyelvhasználati sajátosságaival való összevetés árnyaltabbá teheti. A
vizsgálatban magyar-német kétnyelvű gyermekek magyar beszédét vizsgálom és vetem
össze magyar egynyelvű gyermekekével. A kutatás empirikus alapját két korpusz adja: az
egyik egynyelvű, a másik pedig kétnyelvű gyermekektől származó beszélt nyelvi adatokat
tartalmaz. A két csoport nyelvhasználati jellemzőinek összehasonlításából nyert
eredményekből kiindulva elemzek néhány olyan jelenséget, amelyek megfontolásra érdemesek a magyarnyelv-tanításban, továbbá a nyelvtanítás során hasznosíthatók a
szakmódszertani megközelítések alakításában és a tananyag-fejlesztésben
Kurucz György (szerk.): Technológiai utazás a modern kor hajnalán. Válogatás Gerics Pál és Lehrmann József georgikoni professzorok nyugat-európai jelentéseiből és naplóiból (1820–1825)
Get PDF
The validity and reliability of the hungarian version of the brief work-family conflict questionnaire – an effective method to measure work-to-family and family-to-work conflict
Get PDFThe current study aimed to investigate the validity and reliability of the Hungarian version of the brief Work-Family Conflict Questionnaire (Conflicto Trabajo – Familia, CCTF) using both homogeneous (social care workers, N = 206) and heterogeneous (N = 586) occupational samples. In order to examine construct validity, we explored both two-factor and bifactor models. Our findings provided greater support for the two-factor model (homogeneous sample: χ 2 = 14.032, p = .379, df = 13; CFI = 0.999; NNFI = 0.998; RMSEA = 0.020 [0.000–0.051]; heterogeneous sample: χ 2 = 40.213, p < .001 df = 13; CFI = 0.993; NNFI = 0.985; RMSEA = 0.060 [0.023–0.079]). Our results demonstrated good reliability (ω = 0.797–0.911) and predictive validity, which we tested by exploring the relation of the construct with burnout and psychosomatic symptoms. Our results suggest that the Hungarian version of the CCTF is a reliable and valid instrument for measuring both work-tofamily and family-to-work conflict
A posztszászánida ötven árnyalata
No full textJelen tanulmány a posztszászánida terminus vizsgálatát és kontextusának tisztázását tűzte ki célul. A mintegy száz éve német régészeti tanulmányokban feltűnt kifejezés mára szélesen elterjedt az iranisztikai szakirodalomban. A kifejezésnek azonban fontos ismerni az árnyalatait is. A posztszászánida kifejezést jól lehet használni a 628 utáni évtizedekre, a 750 előtti szászánida területekre valamint Észak-Irán (Ṭabaristān, Daylamān, Gīlān) szászánida utódállamaira, de nem használható Közép-Ázsiára. Emellett a posztszászánida kifejezés nem zárja ki a kora iszlám jelző használatát sem, éppenséggel pontosítja a kalifátus iráni területeinek ismeretét
